___________________________________________________________________________________
Mikor kimásztam Taylor mellé a szűk párkányra, bőrömön megéreztem a hűvös szél borzongató érintését és közben önkéntelenül lepillantottam az alattunk meghúzódó mélységbe. Hirtelen szédülés fogott el és rámtört a félelem. Szorosan hozzásimultam Tayhoz és közben megszorítottam a karját. Ő kissé feszült tekintettel, de még mindig mosolyogva nézett le rám.
- Sikerülni fog… - bíztatott.
Irigyeltem a rendíthetetlen optimizmusát. Félénken bólogattam és szerettem volna legalább annyira bízni menekülésünk sikerében, mint ő. De csak elnyomott félelmeimet éreztem, torkomban dobogó szívemet és egy parányi reményt, hogy ha vele tartok… talán megmenekülök.
A keskeny párkányon óvatosan egyensúlyozva, szorosan egymás mellett araszolgatva haladtunk a közelben lévő tűzlétrához, mely a menekülés egyetlen útja volt. Bár Taylor a cipőjével sietősen és előzékenyen megtisztította számomra a párkányt az üvegszilánkoktól, még így is maradt épp elég, ami felsértette a talpamat. Az egyik lépésnél túl mélyre hatolt egy szilánk és én hangosan felszisszenve kaptam fel a lábam. Minden óvatosságom ellenére, úgy tűnt ez a mozdulat inkább ösztönös volt, mint átgondolt, mert a hirtelen mozdulattól megcsúsztam, elvesztettem az egyensúlyomat és testem az alattunk lévő mélység felé billent. Hangosan felsikoltottam és szerettem volna valamiben megkapaszkodni, de kezem csak a levegőbe markolt…
Azonban az utolsó pillanatban egy erős kéz megragadta a csuklómat és egy határozott mozdulattal hirtelen visszarántott. Talpam alatt megint megéreztem az átmeneti biztonságot nyújtó párkányt, de az előbb átélt halálfélelem letaglózott. Az ijedtségtől dermedten álltam és ziháló lélegzetvételeim közben megpróbáltam lecsillapítani hevesen dobogó szívemet, mely majd kiugrott a helyéről.
Csak ezután pillantottam fel megmentőmre, aki szorosan átkarolva tartott. Taylor arca olyan közel volt az enyémhez, hogy forró lehelete az arcomat égette. Sápadt volt az ijedtségtől és szemében igazi aggodalom csillogott.
- Nem akarlak elveszíteni… - mondta halkan.
A szemembe nézett és egy végtelennek tűnő pillanatig elvesztünk egymás tekintetében. Hiába voltunk közvetlen életveszélyben, egy röpke ideig megszűnt számomra a külvilág és olyan forróság öntötte el a testemet, hogy az épületben tomboló tűz eltörpült mellette.
Aztán Taylor, mint akinek csak akkor jut az eszébe, hogy hol és milyen helyzetben is vagyunk, elkapta rólam a pillantását és körbenézett. Majd határozottan megragadta a kezemet és rendíthetetlen elszántsággal tovább araszoltunk a tűzlétra felé. Kis idő múlva végre elértük a biztonság felé vezető lépcsőfokokat és elkezdtünk lefelé mászni a labilis és szűk tűzlétrán
Hirtelen a felettünk tomboló tűz, fülsiketítő dörrenéssel robbantotta be a termet, amelyben az előbb voltunk. Hatalmas tűzgolyó emelkedett ki az épület ablakán és milliónyi törmeléket okádott ki magából. A robbanástól megremegett az egész épület és alig tudtunk állva maradni a tűzlétrán. Ösztönös, rémült sikoly szakadt fel a torkomból. Egyik kezemmel kétségbeesetten kapaszkodtam a korlátba, a másikkal pedig Taylor karját szorítottam, aki oltalmazón ölelve magához, testével próbált védeni a lehulló törmelékektől. Mikor a törmelékeső alábbhagyott, sietősen tovább ereszkedtünk lefelé és hamarosan szilárd földet ért a lábunk.
Taylor kezemnél fogva megragadott és az épületből kimenekült emberek egy csoportjához csatlakozva, futva menekültünk a közelből. Csak a biztonságot nyújtó távolból pillantottunk vissza és elképedve néztük a lángoló épületet, amiben a sorozatos robbanások révén egyre nagyobb tűz tombolt. A távolban már hallani lehetett a közeledő tűzoltók és mentők szirénáját, és bár a döbbenet és az ijedség még ott volt az emberek szemében, a tömegben már hallani lehetett a megkönnyebbültség sóhaját is.
- Általában nem szoktak ilyen forró hangulatúak lenni a dedikálásaim…. – jegyezte meg Taylor kissé viccelődve, majd kínos mosollyal az arcán nézett rám.
Bizonyára így akarta oldani a feszültségünket, de mikor meglátta, hogy testem az átélt izgalmaktól, szinte minden porcikájában megállíthatatlanul remeg, arca elkomorult.
- Istenem… - szakadt fel belőle fájdalmas döbbenettel, mikor meglátta az állapotom.
Aztán hozzám lépett és körémfonva karjait aggódva ölelt magához, én pedig védelemre és biztonságra vágyva simultam hozzá. Csak most fogtuk fel igazán, hogy mi történt velünk és megkönnyebbülten ölelkeztünk össze, hogy megúsztuk…
(Kata65 – Janovics Kata)
A rendőrség és a tűzoltóság hamar megérkezett és felülkerekedve a pánikon gyorsan intézkedtek.
Utána egyes embereket kiválogatva, behívtak minket a rendőrségre.
Megkönnyebbültem mikor megláttam a csoportomat és örömmel nyugtáztam, hogy egyiküknek sem esett baja. Miután a mentősök mindenkit elláttak, egyesével kihallgattak mindenkit. De csak annyit sikerült összeraknunk a hallottakból, hogy a helyszínelők a nyomokból ítélve szándékos gyújtogatásra gyanakodtak.
- Kisasszony, befáradna…? - kérte egy magas, korosodó rendőr és bevezetett egy terembe. Kicsit megrémültem, mert már másodszorra hívtak be.
- Lenne itt egy kis tisztázni való. Az ön állítása szerint, a tűz keletkezésekor, ön és Taylor Lautner külön voltak a társaiktól…
Némán bólintottam.
- Megmagyarázná ezt… pontosabban? - szúrós tekintettel nézett rám, de én álltam a pillantását, majd magabiztosan válaszoltam.
- Igen… Azért mentünk abba a helységbe, mert négyszemközt szerettem volna beszélni Taylorral. Ugyanis a barátnőm nagyon beteg és orvosra lenne szüksége… de mivel nem nyerte meg a táncversenyt… így nem nyerte meg a pénzt sem… Gondoltam, Tay segítségét kérem az ügyben… Mert az ő ismeretségi körében bizonyára akadna olyan orvos, aki elvállalná Beccát… vagy legalább segítene egy másik specialistát keresni…
Valószínűleg túl sok volt egyszerre a közölt információ, mert a biztosurat letaglózta a válaszom. Arckifejezéséből láttam, hogy már a mondandóm közepénél elvesztette a fonalat és nem ért semmit. Ami még rosszabb volt, talán nem is hisz nekem. De én még mindig álltam a tekintetét.
- Beszéljen csak Taylorral…! – erősködtem, mire ő bólintott.
Miután a mentősök ellátták Tay kisebb sérüléseit a nyomozó beinvitálta a szobába. De vele sem jutott előrébb. Ő is ugyanazt mondta el mint én, csak más szavakkal és talán egy kissé érthetőbben. Ezúttal a férfi megértően bólogatott.
- Mióta ismerik egymást…? – kérdezte a rendőrtiszt, mintha csak éppen akkor ötlött volna fel benne. Szemét egyenesen rám szegezte és hangsúlyában érezhető volt a gyanakvás.
Azonban mielőtt válaszoltam volna, Taylor megtette helyettem.
- Nem olyan rég…. – mondta, majd mikor a férfi tekintete rásiklott, bizalmas hangon még hozzátette. – Tudja, még nem hoztuk nyilvánosságra…
Abban a pillanatban hálát adtam, amiért drámát tanultam és sikerült lepleznem a meglepődöttségemet. Taylor keze a csípőmre siklott, majd átkarolt, én pedig rezzenéstelen arccal, odaadóan simultam hozzá.
A nyomozó nem szólt semmit. Egy pillanatig némán és vizsgálódva méregetett bennünket, majd leplezetlen gyanakvással bólintott és nem feszegette tovább a dolgot.
- És nem tapasztaltak valami rendkívülit vagy szokatlant?
Megráztam a fejem.
- Bármit… - erősködött tovább.
- Nem... - mondtam, de hirtelen eszembe jutott Laura. - De az egyik lány… eltűnt.
- Eltűnt? – kérdezte a férfi és szemében érdeklődést csillant.
- Laura… - folytattam eltűnődve, majd a nyomozó szemébe néztem. – Nem láttam sehol mielőtt a tűz keletkezett volna. Azóta se látta senki, pedig őrülten rajong Taylorért. Még az egyik fiúval is összeverekedett múltkor, amiért pocskondiázta a kedvenc színészét.
- Egy fekete hajú lány? - kérdezte Tay, mire bólintottam. Egyenruhába voltunk és a csoportban csak neki van fekete haja a lányok közül. - Láttam őt, titkon figyelt bennünket mikor a mosdóból mentünk vissza. Megjegyeztem, mert… annyi haragot és gyűlöletet tükrözött az arca.
- Ez biztos? – kérdezte a tiszt nyomatékosan.
- Mármint az, hogy gyűlölködve nézett? – kérdezte Taylor.
- Vagy az hogy eltűnt? – csatlakoztam hozzá a kérdésemmel.
- Mindkettő! – mondta a nyomozó és hangjában türelmetlenség csengett.
- Igen!
Vágtuk rá egyszerre.
- Köszönöm! – mondta sietősen a férfi, majd kiviharzott a szobából.
Egy hosszú percig némán álltunk ott és mindketten száguldozó gondolatainkba mélyedtünk. Majd lassan elhúzódtam Taylortól és ráemeltem a tekintetem. Ő még mindig az előbb elhangzottak hatása alatt állt és döbbenten nézett rám.
- Lehet, hogy az a lány tette…? - arca elsápadt. – És csak azért gyújtotta ránk az épületet, mert féltékeny volt… miattam? Ez szörnyű!
Néztem a döbbenettől és bűntudattól csillogó számpárját, ahogy az önvád lassan eluralkodott rajta és meghatott a reakciója.
- Az én hibám is… - mondtam halkan. - Sajnálom…
- Nem, nem a te hibád! – mondta Taylor és egyenesen felém fordult.
Az előbbi elbizonytalanodott fiúnak már nyoma sem volt. Egy határozott és magabiztos férfi állt előttem.
– Ezt felejtsd el! Egy betegelméjű ember tette!
Szomorúan néztem rá, mert nem győzött meg arról, hogy nekem ne lett volna benne szerepem.
- És ne sajnálj semmit! – folytatta miközben elérzékenyülve rám mosolygott. – Mert az utóbbi idő legjobb dolga az volt, hogy… ma megismertelek. – mondta halkan és jelentőségteljesen a szemembe nézett.
Egy hosszú pillanatig megint elvesztünk egymás tekintetében. Majd mintha a legtermészetesebb dolog lenne, Taylor lassan magához húzott, gyöngéden körém fonta a karjait és ajkamra tapasztva a száját, feszültségoldó csókban forrtunk össze…
(Grettta – Nagy Gréta/Kata65 – Janovics Kata)
- Na, szép! - hallatszott a hátam mögül egy dühös hang.
Megszeppenve rebbent szét ajkunk és a hang irányába pillantottunk. George volt az, aki az ajtóban állva, villámló tekintettel nézett ránk és szemében gyűlölet izzott.
- Egy szavad nem lehet Laurára! - szinte undorodva fröcsögte a szavakat és közben fenyegetően megindult felénk.
Ismerve George agresszív természetét, védelemre szorulva simultam Taylorhoz, aki az egyik karjával gyengéden ölelt magához.
- Hé, haver... vegyél vissza! - emelte fel a másik karját és tenyerét mutatva George felé, megpróbálta megállásra bírni. - Nem tudom ki vagy és mit akarsz, de jobb lesz, ha leállítod magadat!
George megtorpant és látszódott rajta, hogy csak most döbbent rá kivel is áll szemben. Ez meglepte ugyan egy pillanatra, de cseppet sem tántorította el a szándékától. Biztos volt magában, hiszen a küzdősportnak köszönhetően tudta, hogy bárkivel szemben meg tudja védeni magát.
George szeme összeszűkült és fenyegetően tovább közeledett felénk. Én pedig éreztem, ahogy Tay izmai megfeszülnek az indulattól…
(Kata65 – Janovics Kata)
A következő fejezet megjelenése: május 06.
1 megjegyzés:
Wááá nagyszerű lett.. :) Minél hamarabb folytatást.. :) Imádom ahogy írtok.. és azzal a bele éléssel amivel én olvasom.. mintha ott lennék és én volnék a főszereplők egyike. Mindent bele csajok. :D:)
Megjegyzés küldése