Fantasztikus történet 2. - 25. fejezet

__________________________________________________________________________________

- Nem… Ez nem lehet igaz… - suttogtam halálraváltan és lehunytam a szemem.

Nem akartam elhinni, hogy a múlt ismét betör az életembe. A sírás kerülgetett és egy pillanat alatt kétségbeesés kerített hatalmába.

„Hát nem menekülhetek?... Ez a sorsom mostmár?”

Mérhetetlen szomorúság tört rám. George tudta, hogyan gyötörjön még a távolból is és úgy tűnt, bosszúszomja kielégíthetetlen.

Azonban ezúttal nem akartam hagyni, hogy bármi is legyőzzön. Kényszerítettem magamat, hogy elűzzem a nyomasztó gondolatokat és elhatároztam, hogy bármi is vár rám, bármit is szán nekem a sors vagy bármit tervez George, bátran szembe fogok nézni vele…

Pár nap múlva az iskolában, épp az egyik órán ültem és unottan hallgattam a tanár előadását, mikor az utcáról furcsa zsivaj hangjai szűrődtek be. Először csak azok a diákok nyújtogatták kíváncsian a nyakukat, akik az ablakokhoz közelebb ültek, aztán már a beljebb lévő padsorokban is érdeklődve álltak fel, hogy ők is kilessenek.

A tanár nem zavartatta magát. Rendíthetetlen nyugalommal folytatta előadását és látszólag semmi nem zökkentette ki. Azonban a diákok mozgolódása és a kintről beszűrődő szokatlan hangok az ő érdeklődését is felkeltették. Miközben előadását egy pillanatra sem hagyta abba, lassan az ablakhoz sétált és kinézett rajta. Amit az utcán megpillantott láthatóan meglepte, de komótosan befejezte a mondatát, amibe belekezdett és csak utána akadt el a szava.

Csak állt ott megrökönyödve és bámult kifelé…

Ez mintha egy jel lett volna. Minden diák szinte egyszerre ugrott az ablakhoz, hogy megnézzék mi az, ami ilyen hatással volt a tanárukra. Én is ott tülekedtem és mikor a szemem elé tárult a látvány, nem akartam elhinni. Az iskolánk előtt megannyi fotós, riporter és kameraman ácsorgott izgatottan és közben felvételeket készítettek az épületről. Miközben társaim egymást lökdösve és taszigálva, továbbra is ott tolongtak az ablak előtt azt találgatva, hogy vajon mi vonzotta a médiát ide, én megrökönyödve tántorodtam hátra és rossz érzés fogott el. Gyomrom összerándult, lábam remegett és a tanterem hirtelen forogni kezdett velem. Valahogy az az érzés fogott el, hogy engem keresnek, utánam kutatnak, mint a vérebek.

A lehető legtávolabb húzódtam az ablaktól, egészen a falig és a sarokba kerestem menedéket, miközben szinte minden porcikámban remegtem.

Már egy ideje ott lapultam mikor a tanterem ajtaja kinyílt és az iskola igazgatója jelent meg. Tekintélyt parancsoló pillantására hirtelen mindenki a helyére sietett, de ő nem is foglalkozott a diákokkal. Sietős léptekkel a tanárhoz ment és bizalmasan közel hajolva hozzá valamit súgni kezdett neki. A tanár egy ideig figyelmesen hallgatta, majd szeme fokozatosan elkerekedett és már nem állhatta meg szó nélkül.

- Nem mondja… - szaladt ki a száján, majd halkan hozzátette. – Én erről nem is tudtam…

Az igazgató tovább folytatta, de megint csak nem lehetett hallani mit mond.

Nekem nem is kellett. Tudtam, hogy rólam beszélnek. Gyanúmat az is beigazolta, mikor a nyitott ajtóban ismerős alak tűnt fel és kutató tekintetét végigjáratta az osztálytermen. Taylor személyi testőre volt az. Most már tényleg kétségbe voltam esve. Tudtam, hogy a helyzet rosszabb, mint hittem.

Mikor szúrós pillantása megtalált, egy bólintással vette tudomásul a jelenlétemet, majd az igazgatóra pillantott, aki ugyancsak szó nélkül, bólintva adta meg az engedélyt. Taylor testőre két lépéssel mellettem termett és karomat megragadva talpra állított.

- Menjünk! – mondta ellenkezést nem tűrve és már vitt is volna ki a teremből. Én zsebrevágtam a lenémított mobilomat és még össze akartam szedni a holmimat, de ő mogorván rám mordult. – A cuccod marad!

Válaszra sem várva, osztálytársaim legnagyobb megrökönyödésére maga után ráncigált és így távoztunk a teremből. Miközben sietős léptekre ösztönözve, végigrángatott a folyosón, minden saroknál veszély után kutatott vizslató szemeivel. Azonnal felfogtam, hogy nem a főbejárat felé megyünk, hanem az iskola egyik használaton kívüli hátsó bejáratához.

Már nem bírtam tovább a némaságát.

- Hogy kerülsz te ide? – kérdeztem két ráncigálás között, de csak két taszigálás után kaptam választ.

- Taylor küldött. – vágta oda félvállról a marcona testőr és nem tudtam eldönteni, hogy most azért ilyen, mert a feladatára koncentrál, vagy azért mert nem Tay mellett van. Helyette rám kell, hogy fecsérelje az idejét és az energiáját. – A híradásokból megtudta mi készül és ideküldött… - mondta szárazon.

Majd nem kívánva kommentálni a dolgot, újra előreszegezte a tekintetét és sietségre sarkallva, tovább taszigált és rángatott a kijárat felé. Nem értettem a dolgot, csak azt tudtam, hogy valami nagyon nem stimmel. A zsebemben a mobilom szinte megállás nélkül rezgett, de ő még arra sem hagyott időt, hogy megnézzem, ki keres. Éreztem, hogy a bőrömről van szó, ezért mikor a kijárathoz értünk, egy határozott mozdulattal kirántottam karomat az erős markából és egy egyenesen szembefordultam vele.

- Miért, mi készül? – szegeztem neki a kérdést és a legrosszabbtól tartottam.

Megint nem válaszolt. Csak bámult rám azzal a marcona nézésével és a sírba tudott volna kergetni vele.

- Nos? – tártam szét a karom és magyarázatra vártam. – Azt már sejtem, hogy az a sok hiéna kint rám vár! De tudni akarom!... Mi vár rám odakint?

A testőr rendíthetetlen volt. Nem tudtam, azért mert Taylor megtiltotta neki, hogy beszéljen róla vagy egyszerűen azért, mert a természete ilyen. Figyelmen kívül hagyva a kérdésemet, elfordult tőlem és az ajtó ablakán kinézve az utcát fürkészte tekintetével.

Tanácstalanul és hihetetlenkedve ingattam a fejem.

- Nem hiszem el… - dörmögtem az orrom alatt.

Ezt mintha meghallotta volna, mert hirtelen rám pillantott és valamiféle emberi érzés csillant meg a szemében. Egyszer belenézett a szemembe, a következő pillanatban azonban már másfelé nézett. Mintha vívódott volna, hogy mondjon e valamit nekem. Úgy tűnt, mintha kényelmetlenül érezné magát ebben a felvilágosító szerepben.

Aztán csak annyit bökött ki.

- Jobb, ha minél később tudod meg! – mondta, majd arca elé újból lezuhant a már jól ismert marcona álarc és pillantását elkapva rólam, újból az utcát fürkészte.

A hátára szegeztem a tekintetem és nem akartam elhinni, hogy megint nem adott magyarázatot.

- Ha most ezzel akartál megnyugtatni… – adtam hangot a nemtetszésemnek. - közlöm veled, hogy nem sikerült.

Természetesen ezt a megjegyzésemet is elengedte a füle mellett, és amikor visszafordult hozzám úgy tekintett rám mintha nem is mondtam volna semmit.

- Ha kimegyünk, tartsd az iramomat és legyél mindig szorosan mellettem… - kezdte minden átmenet nélkül. - Nem messze parkol a kocsi, jobbra a kijárattól és gyorsan el kell érnünk. Egy pillanatra se távolodj el tőlem. Minden utasításomnak azonnal engedelmeskedj. Ha azt mondom, hogy futás… akkor minden teketóriázás nélkül futsz.

Először értetlenül néztem rá és mikor végre felfogtam mit mond, hevesen bólogatni kezdtem.

- Oké… most már tényleg a frászt hozod rám.

Egy hosszú pillanatig belenézett a szemembe és látszódott rajta, hogy azt vizsgálja vajon komolyan vettem e, amit mondott. Pedig én nagyon komolyan vettem és nagyon be voltam ijedve. Úgy látszott ezt észrevette rajtam és egy bólintással nyugtázta majd, mint egy jelre… kitárta az ajtót.

Először ő lépett ki, de csak karnyújtásnyira távolodott tőlem és óvatosan körbekémlelt. Arca eddig semmiféle érzelemről nem árulkodott, de mikor hirtelen visszanézett rám, szemében vegyes érzelmeket pillantottam meg.

- Futás! – mondta ki hangosan, ellenkezést nem tűrve, mire az ereimben meghűlt a vér.

A helyzet ezek szerint rosszabb volt, mint ő vagy én hittem. Egy pillanatra ledermedtem, de ő most is észnél volt. Megragadta a karomat és egy erőteljes rántással megadta a kezdő lendületet nekem. Körbe sem pillantva, az útmutatásának megfelelő irányba, szaporázva szedtem a lábamat. Közben ő szorosan mellettem lépdelve, tartotta velem az iramot és a testével fedezett engemet.

Azonban vagy rosszul mérte fel a helyzetet és a rám vadászó riporterek elhelyezkedését, vagy ezek a hiénák a föld alól kerültek elő. De még félútig sem értünk mikor hatalmas embergyűrűben találtam magamat és lépni sem tudtam tőlük.

Hirtelen kamerák és fényképezőgépek tucatjai irányultak rám. Vakuk villanása vakította el a szememet, fényképezőgépek végnélküli kattogása visszhangzott a fülemben, arcom közvetlen közelébe mikrofonok tucatjait nyomták úgy, hogy majdnem kiverték a fogamat vele. Karommal és kezeimmel próbáltam eltakarni magam, de úgy éreztem hiábavaló küzdelem ez. A körülöttem hömpölygő tömeg lökdösött, taszigált… mindenki a közelembe akart férkőzni.

És az a kiabálás… megannyi tolakodó és intim kérdés, amiket gátlások nélkül szegeztek nekem.

- Tényleg te vagy Taylor barátnője…?

- Igaz az a hír, hogy megtámadtak benneteket…?

- Tényleg megerőszakoltak…?

- Kik verték meg Taylort…?

- Mit éreztél, mikor Taylor nem védett meg…?

Kérdések… kérdések… kérdések… Melyek megállíthatatlanul záporoztak rám.

Menekülni szerettem volna, de körülöttem bezáródott az embergyűrű és nem tudtam szabadulni. Lökdöstek, alig tudtam talpon maradni és olyan érzésem volt, hogy a körém sereglett tömeg összenyom. Pánikba estem. Kiáltani akartam, de a torkomat elszorította a félelem. Alig tudtam lélegezni, tüdőm levegőért küzdött és zihálni kezdtem. Forgott velem a világ, minden erőm elhagyott és éreztem, hogy mindjárt elájulok…

Akkor azonban egy erős kar határozottan felnyalábolt és a védelmébe vett.

Tudtam, hogy Taylor testőre az és teljesen rábíztam magam. Miközben engem védve, erősen ölelt magához, megpróbálta átverekedni magát a tömegen. A kamerákból, fényképezőgépekből, mikrofonokból és riporterekből álló emberhínáron alig tudod utat törni. Nem nézte hova, mire lép, csak határozott elszántsággal taszigálta, félresöpörte az útjából az embereket. Ügyet sem vetett felháborodott tiltakozásukra.

Mire feleszméltem már bedobott a kocsi hátsó ülésére, majd a kormány mellől kiáltott rám.

- Biztonsági öv….!

Hirtelen már nem tudtam tartani magam és záporozni kezdtek a könnyeim, de így is végrehajtottam az utasítását. Remegő kézzel kapcsoltam be az övet és a kocsi szinte ugyanabban a pillanatban hatalmasat lódult. A testőrt láthatóan nem érdekelték a kocsit körbevevő alakok mert, ahogy gázt adott és csikorgó kerekekkel kilőttünk, a média képviselői alig tudtak félreugrani és némelyiket el is sodorta a kocsi lendületével.

A külvilágból már alig érzékeltem valamit a sokktól. Az eljutott hozzám, hogy Tay testőre minden idegszálával a vezetésre koncentrált és szinte tudomást sem vett rólam. Iszonyú tempót diktálva száguldozunk és éles kanyarokat bevéve próbálunk egérutat nyerni az avatatlan szemek és az esetleges üldözőink elől.

De másra képtelen voltam, mint könnyeimet nyelve csak egyetlen szót hajtogatni…

- …Tay… Tay…

Nem akartam mást, csak a karjaiban lenni és elbújni a világ elöl.

Lehet, hogy a testőrt egy idő után ez idegesítette kétségbeesett motyogásom, vagy egyszerűen csak megenyhült a szíve rajtam, mert feladva addigi marcona imázsát, meglágyult tekintettel pillantott rám.

- Taylor jól van! – közölte halkan, minden átmenet nélkül. – Rohant volna ide hozzád, de nem engedtük! Kristennel és Roberttel együtt vár rád….

(Luna Lowell – Janovics Kata)

A következő fejezet megjelenése: 2011. 10. 14.