Fantasztikus történet 2. - 31. fejezet

__________________________________________________________________________________

Robert észrevette, hogy beszélgetésünk közben a figyelmem másfelé irányul és a pillantásomat követve, tekintetét az ajtó irányába fordította. Amint megpillantotta közeledő barátját felpattant ültéből, épp időben ahhoz, hogy Taylor felé fordulva meglepetten üdvözölje.

- Helló… azt hittem Európában forgatsz…

Kezdte Rob meglepett mosollyal az arcán, azonban Tay mikor a közelünkbe ért, indulatos vehemenciával kiáltott rá.

- Most már értem miért tanácsoltad azt, hogy maradjak távol tőle!

- Hogy? – kérdezte Rob meglepetten és barátja indulatától döbbenten hőkölt hátra.

Úgy tűnt, mintha Taylor neki akarna ugrani, de a következő pillanatban visszafogta volna magát. Megrökönyödve néztem a jelenetet és nem tudtam elhinni, hogy Tay így viselkedik.

- Azt hiszed nem láttam az újságot? – kiabált tovább Taylor és a pillantásával feltudta volna nyársalni Robertet.

- Taylor… - mosolyodott el Rob higgadtan és megpróbálta barátját megnyugtatni. – Te tudod a legjobban, hogy azok a bulvárlapok mennyi valótlanságot és sületlenséget tudnak leközölni…

Barátságosan fogta meg Taylor vállát és még mindig szélesen mosolygott. Azonban barátja nem kért a nyugtatásából és indulatosan rázta le magáról a kezét.

- Az is valótlan, hogy itt vagy vele? – sziszegte feldúltan Taylor és nem is leplezte dühét. – Hogy tehetted ezt? A barátomnak tartottalak! Te pedig rámozdulsz?

- Rámozdulok?! – hördült fel Rob most már felháborodottan.

- Igen! – vágta oda Taylor és megfeszült izmaiból látszódott, hogy egyre jobban elhatalmasodik rajta a düh. – Engem távol tartasz tőle, közben pedig magadhoz édesgeted! Mi ez, ha nem rámozdulás?

Robert egy pillanatig nem válaszolt csak elképedve nézte barátját. Aztán arca fokozatosan elkomorodott, szeme dühösen villant és most már ő is kijött a béketűrésből.

- Neked elment az eszed! – szűrte meg a szavakat a fogai között ingerülten Rob. – A féltékenység elhomályosítja a tisztánlátásodat…

- Tisztánlátás…? – kérdezett vissza dühös cinizmussal Taylor. – Most nyílt ki a szemem!

- Igen, és mit látsz a ködön keresztül, ami az agyadra telepedett? – vált Rob hangja is cinikussá. – Remélem azt, hogyan csaltad meg.

Tay kurtán és erőltetetten felnevetett, hangja pedig olyan volt, mint egy fogcsikorgatás.

- Szemét! – mormolta az orra alatt.

Ingerültségét visszafojtva fordította félre a fejét Taylor, arcát a düh torzította el és szemében gyűlölet villant. Már-már azt hittem, hogy valamilyen erőszakos cselekedetre ragadtatja el magát, mikor testőre a fiú háta mögé lépett. Megfogta védence vállát, hogy így akadályozza meg abban, nehogy valami meggondolatlanságot tegyen. Tay azonban az ő kezétől is ingerülten szabadult meg, és még egy lépést tett Rob felé.

- Elmondjam mit látok? – kérdezte Tay és fenyegetően egy lépést tett előre.

- Kíváncsivá tettél! – vágta oda Robert kihívóan és állta a rászegeződő gyilkos pillantást.

Hangos összetűzésük miatt már kivétel nélkül mindenki minket nézett a kávézóban és én kényelmetlenül feszengeni kezdtem a helyemen. Zavarban voltam ettől a nyílt konfliktustól, ami Rob és Tay között zajlott. Főleg azért éreztem magam kínosan, mert a személyem volt a konfliktus okozója. Szomorúan néztem a két barátot, akik most szinte ellenségként néztek egymásra és villámló tekintettel méregették a másikat. Néztem, ahogy a testőr próbálja visszafogni Taylort, nehogy valami őrültséget tegyen és úgy éreztem valamit tennem kéne. De teljesen tanácstalan voltam.

Egyetlen dolgot tettem… lassan felálltam.

Ez a mozdulat magára vonta Taylor figyelmét és rám nézett. Az addig dühtől és gyűlölettől villámló tekintett hirtelen kedvesen csillogni kezdett és megkeményedett arcizmai is meglágyultak.

- Életem… - szakadt fel belőle és ösztönösen indult el felém.

Robert azonban vagy félreértette a mozdulatát, vagy egyszerűen védelmezni próbált az újabb érzelmi csalódástól, mert egy hirtelen mozdulattal erősen megragadta Taylor karját, így kényszerítve megállásra.

- Tartsd magad távol tőle! – sziszegte felindultan Rob.

Fiatal színésztársa először nem értette a mozdulatot és meglepetten nézett fel rá. Rövid idő múlva azonban dühösen söpörte le Robert kezét a karjáról. Ő azonban nem hátrált meg és újból elkapta Taylort. A fiú tekintete lassan a karjára fonódó kézre siklott, majd fenyegető villanással fúrta bele tekintetét Rob szemébe.

- Vedd le rólam a kezed! – sziszegte gyűlölködve, majd egy erőteljes mozdulattal kirántotta karját a szorításból és újból megindult felém.

Ekkor azonban Rob, elé lépve határozottan elállt az útját.

- Nem okoztál már neki elég fájdalmat? – szegezte neki a kérdést.

Taylor nem válaszolt azonnal. Robert szemébe meredt és dühös tekintete lassan lágyulni kezdett, átadva helyét a fájdalmas döbbenetnek.

- Azt hiszed, hogy képes lennék bántani őt…? – kérdezte elképedve.

- Már megtetted! – jegyezte meg kegyetlen őszinteséggel Robert és rendíthetetlen állhatatossággal próbálta meg továbbra is távol tartani tőlem.

Taylort szíven ütötték Rob szavai és szinte hátratántorodott, majd rám nézett.

- Életem… - mondta esdekelve. – Kérlek hallgass meg…

Néztem őt és majd megszakadt a szívem, hogy ilyen összetörtnek látom.

Eszembe jutott, hogy egykoron mennyire szerettem… mennyire szerettük egymást, és mi mindent éltünk át együtt. Hogy az életünket is odaadtuk volna a másikért és a nehézségek között is újból és újból egymásra tudtunk találni…

- Sajnálom… - zökkentett ki gondolataimból Taylor hangja és felocsúdtam emlékeimből. – Bocsáss meg…

Szavai hirtelen visszarántottak a valóságba és éles tőrként hasított belém a fájdalom mikor felrémlett előttem az a pillanat, mikor megláttam őt azzal a lánnyal… Akkor ott valami meghalt bennem, valamit megölt az a pillanat és már nem tudtam elképzelni, hogy valaha is feléledne bennem.

- Késő már bocsánatot kérni… - szólaltam meg olyan halkan, hogy szinte hallani sem lehetett. – Túl késő…

Taylor azonban hallotta halk szavaimat, de még nem adta fel.

- Szeretlek… - szakadt fel belőle kétségbeesetten, utolsó mentsvárként a vallomás.

- Taylor… - szólaltam meg ismét olyan halkan, hogy szavaimat csak sejteni lehetett és hangom fáradtan csengett. - Kérlek… menj el…

Hirtelen nem fogta fel mit mondok, kis idő múlva pedig elképedve meredt rám.

- Tényleg ezt akarod? – kérdezte fájdalmasan és szemében ott csillogott a vágyakozás, hogy meggondolom magam.

Én azonban ezúttal rendíthetetlen voltam.

- Igen… - mondtam és láttam rajta, hogy a válaszommal minden reményét megölöm.

Döbbenten nézett rám és a szemem láttára roskadt magába. Hol rám szegezte a szemét, hol Robra nézett és miközben egyikünkről a másikra járatta a meggyötört pillantását, fájdalmas beletörődéssel lassan hátrálni kezdett.

Mérhetetlen szomorúság telepedett rá, majd földreszegezve a tekintetét, szó nélkül hátat fordított és az ajtó felé indult. Szemeimet izmos hátára szegeztem, mely most úgy tűnt mintha megroppant volna a csalódott szomorúság súlya alatt. Késztetést éreztem rá, hogy utána kiáltsak… hogy utána menjek, és a karjaiba vessem magam…

Épp mély levegőt vettem, hogy Taylor után kiáltsak, mikor megint belém hasított az a kép, ami a stadion öltözőjében tárult elém… és fájdalmasan akadt el a lélegzetem.

Rob mintha megérezte volna, mi jár a fejemben, megragadta a karomat, hogy megakadályozzon... de már szükségtelen volt. A rámtörő képek melyektől újra átéltem azt a fájdalmas pillanatot, már visszatartottak attól, hogy elhamarkodottan cselekedjem.

Néztem azt a férfit, akiről egykoron elhittem, hogy kivételes, hogy más, mint a többiek, akit az életemnél jobban szerettem, akinek a kedvéért elmentem volna a világ végére is és… életem szerelmének tartottam. Csak néztem utána… tekintetemmel hosszan követtem egykori szerelmem alakját és csalódottan figyeltem, ahogy lassan elmegy.

Taylor annak ellenére, hogy magába roskadt a történtektől és úgy nézett ki, mint egy élő halott, mikor kilépett a kávézó ajtaján és szembetalálta magát a rajongók és a paparazzik szinte őrjöngő hadával, éktelen haragra gerjedt. A mindig kedves és türelmes Taylor Lautner, aki állandóan szakított időt a rajongóira, aki készségesen adott autogramot vagy épp fényképezkedett a rajongókkal és soha nem lépett fel indulatosan a paparazzikkal szemben, most megmutatta a másik oldalát.

Nem törődve az érte sikoltozó lányokkal, akik egy autogramot vagy épp egy közös fotót szerettek volna, nem törődve a fotóriporterek hadával, tekintetét napszemüvege mögé rejtve, kabátjának gallérját felhajtva és szorosan összehúzva magán, sietős léptekkel és morcos arccal próbálta meg elhagyni a kávézót. Látszódott rajta, hogy ezúttal nincs ínyére ez a felhajtás.

Testőre is alig tudott lépést tartani vele, így eshetett meg az, hogy amikor az egyik paparazzi túl közel merészkedett Taylorhoz és egyenesen belevakuzott az arcába, az ifjú színész már nem tudta tovább türtőztetni a benne felgyülemlett dühöt és ingerülten ugrott neki.

- Menj a fenébe…! – ordította magából kikelve, azután egy jólirányzott ütéssel képentörölte az alakot. Majd a fotós kezéből kitépve a fényképezőgépet a földhözvágta, ami megszámolhatatlan darabra tört szét.

Kint az utcán és bent a kávézóban is, mindenki döbbenten nézte a jelenetet és az önkontrollját elvesztő Taylort. Majd azt, ahogy a testőre nagynehezen megfékezi a tomboló fiút és szinte elvonszolja onnan. Csak én és Rob tudtuk, hogy Taylor valójában miért volt ingerült és mi okozta viselkedésének hirtelen és drasztikus változását. Mindketten átéreztük azt, milyen lehet Taylornak, mikor azt érzi, hogy kifut a lába alól a talaj és szinte már semmi fölött nincs kontrollja.

Mikor lecsillapodtak a kedélyek és a kávézó is lassan visszatért eredeti hangulatába, miközben az ablakhoz tódult emberek visszaültek a helyükre, Robert mellém lépett és gyengéden megfogta a karomat.

- Sajnálom… - mondta halkan és mikor a szemébe néztem, mérhetetlen szomorúságot fedeztem fel. – Sajnálom, hogy ezt át kellett élned.

Láttam rajta, hogy mennyire rosszul esett neki, ahogy Taylor viselkedett és valahol mélyen legbelül tudtam, hogy ez az összetűzésük végetvetett a barátságuknak. Lelkiismeret furdalás gyötört.

- Miattam történt az egész… - suttogtam bűntudatosan és nem tudva tovább állni Robert pillantását, lesütöttem a szemem.

Arra ocsúdtam fel, hogy Rob közvetlenül ott áll mellettem, két ujja közé fogva az államat arra kényszerít, hogy emeljem fel a fejemet és nézzek rá. Szembetaláltam magam kedves mosolyával és rám szegeződő pillantásával, ahogy egyenesen engem nézett.

- Ne légy buta. – mondta halkan és a jól ismert Robert Pattison féle huncut mosolyát villantotta rám. – Semmi nem történt miattad.

- De hát… - kezdtem, azonban Robert a szavamba vágott.

- Nincsen, de. – mondta halkan és hangja szokatlanul ellágyult. – Nem te vagy a dolgok okozója. Te a szenvedő alanya vagy és ez az, ami elszomorít engem…

Gyengéd pillantással végigjáratta tekintetét arcomnak minden pontján, majd lassú és lágy mozdulattal kisimította a homlokomba hullott tincseket. Ismeretségünk óta már többször tette ezt az önkéntelen mozdulatot. Azonban most, amikor újból belenézett a szemembe, egy pillanatra elvesztünk egymás tekintetében…

Csak egy röpke pillanat volt az egész, és Rob mint akit rajtakaptak valamin, megszeppenten húzta vissza a kezét és a tekintetemet kerülve, távolabb lépett tőlem. Le sem tagadhatta zavarát.

Én is zavartan néztem oldalra. Éreztem, hogy furcsa fordulatot vettek a dolgok. Tisztán érzékeltem, hogy Robert milyen meglepően gyöngéd kézzel nyúlt hozzám… simította meg a hajamat, és ez összezavart.

Hogy összeszedjem összekuszálódott gondolataimat, az ablakon kibámulva az utcára meredtem, ahol egy fekete terepjáró épp nagy gázt adva, gumiját csikorgatva hajtott el a kávézó elöl. Az autó anyósülésének ablakán keresztül pedig, szúrós tekintettel… Taylor meredt rám.

(Luna Lowell)

A következő fejezet megjelenése: 2011. 11. 25.