__________________________________________________________________________________
Magamra zártam a szomszédos szoba ajtaját és a kezemben lévő telefonra néztem, ami makacsul és szinte engem kérlelve csörgött. De nem fogadtam a hívást. Az ablakhoz sétáltam és egy hosszú pillanatig a kijelzőn megjelent nevet bámultam. Fájdalmasan sajdult meg a szívem.
Taylor hívott…
Legszívesebben már az első pillanatban, mikor megláttam a nevét a kijelzőn, már akkor felvettem volna a telefont, hogy beszéljek vele. De bizonytalanság és félelem fogott el. Nem tudtam mit mondhatnék neki. Csak érzések kavarogtak bennem, amiket nem tudtam szavakba önteni és hirtelen nem is akartam. Tartottam attól, hogy hibát követek el.
Már réges-régen, végérvényesen le kellett volna zárnom kettőnk kapcsolatát és élni az életemet. Meg volt rá az esélyem, élhettem volna a felkínált lehetőségekkel, de mindig rá kellett döbbennem, hogy nem tettem meg. Taylor még mindig ott élt bennem, még mindig szerettem és valahol mélyen legbelül vágytam arra, hogy összetartozzunk. Még mindig sokat jelentett nekem.
Tudtam, hogy csak úgy tudom lezárni kettőnk kapcsolatát, csak úgy tudok túllépni rajta, ha nem tartom vele a kapcsolatot és nem engedek a vágynak, hogy keressem, és nem engedem azt sem, hogy ő elérjen. De nem volt hozzá erőm…
Remegő kézzel vettem fel a telefont és összeszorult torokkal szóltam bele.
- Szia…
A vonal túlsó végén egy pillanatra néma csönd lett és éreztem, hogy Taylor meglepetten hallgat. Azt is sejtettem, hogy miért.
- Már leakartam tenni. – szólalt meg szomorú hangon. – Azt hittem nem akarod felvenni.
Nem tudtam hirtelen mit mondani. Szomorúan hajtottam le a fejemet, mikor érzelmek kuszasága öntötte el.
- Hát vaciláltam rajta… - vallottam be.
Taylorba bent ragadt a mondanivaló és érezhetően megdöbbentette kegyetlen őszinteségem. Egy hosszú percig nem szólaltunk meg, csak tartottuk a telefont és hallgattuk egymás lélegzetvételét a vonal túlsó végén.
Én pedig száguldó gondolataim és érzéseim közben próbáltam elnyomni szívem egyre hangosabbnak tűnő dobbanásait.
- Zavarlak? – kérdezte Taylor bátortalanul.
- Nem. – válaszoltam gondolkodás nélkül.
Egy pillanatra sem izgatott a másik szobában hátrahagyott ünnepi asztal, kis családom, vagy éppen Kyle. Csak egyet akartam… Taylorral beszélni, hallani a hangját és érezni a vonal túlsó végén. Olyan elemi ösztönnel tört rám ez az érzés, hogy lehunytam a szememet és elnyomva egy halk sóhajt az ágyra roskadtam.
- Csak azért hívtalak, hogy kellemes karácsonyt kívánjak… - mondta Taylor, megint olyan hangon, mint aki fél megszólalni. – És, hogy megkérdezzem, hogy vagy, mi van veled.
- Kedves tőled. – mosolyodtam el fájdalmasan.
Közben pedig az jutott az eszembe, hogy mennyire felszínes beszélgetés folytatunk és nem tudtam hová vezet. De hagytam magam sodortatni az árral, mert nem érdekelt. Az volt a fontos, hogy Taylornak az eszébe jutottam, hogy felhívott és most beszélünk. És abban a pillanatban ez mindennél többet jelentett a számomra.
- Hát nem sok mindenről tudok beszámolni… - sóhajtottam fáradtan és tényleg nem tudtam, hogy miről is mesélhetnék.
- Milyen a suli? – kérdezte Tay, megkönnyítve ezzel a dolgomat. – Hogy megy?
- Hát furi volt az első időben. Az a sok ismeretlen arc, a diákok, a tanárok… az új tantárgyak… - kezdtem bele. – De lassan megszoktam és már simán mennek a dolgok.
- Új barátokra is szert tettél? – érdeklődött tovább Taylor és éreztem a hangján, hogy neki is nehezen megy a társalgás.
- Úgy is lehet mondani. – mosolyodtam el. – A lakótársaim személyében azt hiszem barátokra is leltem…
Hirtelen elharaptam a mondanivalómat, mert abban a pillanatban felrémlett bennem az a jelenet mikor Taylor és Kyle összetalálkoztak a házban. Kínos szituáció volt és úgy gondoltam, talán nem szerencsés, ha most bármilyen formában is emlékeztetem rá.
De már késő volt. Hallottam Taylor sóhaját a vonal másik végén és tudtam, hogy neki is eszébe jutott az a nap.
- Ezzel a Kyle-al… - kezdte halkan és éreztem rajta, hogy nehezen beszél erről a témáról. – … jól megvagytok?
- Igen... – mondtam halkan és a tenyerembe temettem a fejemet. Nem akartam erről beszélni, de úgy tűnt nem kerülhetem ki a témát. – Most éppen a szüleimet boldogítja a másik szobában…
Megint elharaptam a mondanivalóm, mert mikor kimondtam csak akkor döbbentem rá, hogy talán nem kéne megosztanom Taylorral ennyi mindent. De ezúttal is hamarabb járt a szám, mint az eszem. Mire felocsúdtam, már éreztem, ahogy a vonal túlsó végén Taylor megfeszül.
- Már ilyen komoly köztetek a dolog… - hallottam meg szomorú és döbbent hangját.
A szívem belesajdult.
Ha most szabadkozni kezdek, az egyáltalán nem lenne fer Kyle-al szemben, ha viszont nem mondok semmit, Taylor azt fogja hinni, hogy sokkal komolyabb kapcsolatban vagyok vele. Nem tudtam mitévő legyek, hiszen még azt sem tudtam, hogy valójában mit… vagy kit akarok.
- Elfogadta a szüleim meghívását – kerültem meg a választ. – Sokat segített nekem az indulásnál, felkarolt és szerették volna megismerni…
- Felkarolt… - visszahangozta szavamat Tay fájdalmas gúnnyal a hangjában. Majd megéreztem rajta a tehetetlen indulatot. – Nekem már régen sem tetszett ez a Kyle gyerek.
Halványan elmosolyodtam, amikor felrémlett előttem Taylor akkori féltékenysége és kellemes érzés járt át, mikor eszembe jutottak a régi idők… A szerelmünk, az érzéseink és minden, ami összekötött bennünket.
- Igen… - kuncogtam halkan. – Emlékszem.
Taylort meglepte a reakcióm és egy röpke ideig hallgatott, aztán ő is velem kuncogott.
- Úgy viselkedtem akkor, mint egy dúvad…
- Egy cseppet. De jól kezelted a dolgot.
- Kösz. – mondta Taylor és hangjában túldramatizált sértődöttség hallatszódott. – Inkább ne emlékeztess arra, milyen idiótán tudok viselkedni.
Egy ideig még kacarásztunk a felhánytorgatott eseten és az eszünkbe jutott tovatűnt időkön, aztán Taylor volt az, akinek a hangja lassan elkomorult.
- De akkor… összetartoztok?
Kissé meglepett, hogy minden kertelés nélkül szegezte nekem a kérdést és hirtelen nem is tudtam rá válaszolni. Összezavarodtam mit is kéne válaszolnom. Taylor azonban félreértette a hallgatásomat és mély sóhajtással nyugtázta a dolgot. Én pedig, magam sem tudom miért, de nem cáfoltam meg a tévedését.
Egy újabb sóhaj szakadt fel belőle és éreztem rajta, hogy rosszul esik neki a dolog. Majd halk, de feszült hangját hallottam meg a vonal túlsó végéről.
- Nem szeretném, ha probléma lenne abból, hogy kerestelek és ilyen sokáig elrabollak az ünnepi asztaltól és a társaságtól… - kezdett szabadkozni.
- Semmi probléma… - vágtam rá sietve és megpróbáltam éreztetni vele, hogy még nem szeretném, ha búcsúzkodnánk.
De Taylor hangján érezhető volt, hogy feszengeni kezdett és szívesen befejezné a beszélgetést.
- Tényleg csak azért hívtalak, hogy boldog karácsonyt kívánjak neked és a családodnak.
- Köszönöm. – mondtam halkan és éreztem, hogy már elkerülhetetlen a búcsú. – Neked is viszont kívánom.
Egy hosszú percig némán hallgattunk, mintha vártunk volna valamire és tudtam, hogy mindketten száguldó gondolatainkkal és a felszín alatt húzódó érzéseinkkel küzdünk. Legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy…
„Ne búcsúzzunk… beszéljünk még. Hiányzol! Hiányoznak a veled töltött idők, hiányzik a szerelmed és az, hogy hozzád tartozzam. Felejtsünk el mindent! Mindent, ami fájt, ami bántott, felejtsük a sérelmeinket és a hibáinkat, és kezdjük újra, mert… szeretlek.”
De nem szólaltam meg. Gyáva voltam hozzá, mert féltem. Nem voltam benne biztos, hogy Taylor ugyanúgy érez, mint én és tartottam a visszautasítástól. Így csak magamban mondtam el a monológomat és közben a fájdalom mardosta a szívemet.
- Akkor nem is zavarlak tovább. – szólalt meg újból Taylor és éreztem rajta, hogy az ő szíve is nehéz a búcsútól.
- Rendben… - mondtam halkan, de abban a pillanatban meg is bántam.
„Mit csinálok?!” –ostoroztam magamat hihetetlenkedve. – „Mi a fenét csinálok?! Csak így, ilyen egyszerűen elbúcsúzom és elengedem?!”
Nem akartam elhinni, hogy ezt teszem, miközben a szívem mást harsogott. De ezúttal sem tettem semmit. Csak magamba roskadva lecsúsztam a földre és az arcomat a kezembe temetve megadóan és megfáradtam tettem azt, amit nem akartam… búcsúzkodtam Taylortól.
- Akkor… - kezdtem elhaló hangon, de ő a szavamba vágott.
- Beszélünk még valamikor?
Hirtelen elakadt a szavam a meglepetéstől és némi remény ébredt bennem.
- Hát… persze. – szakadt fel belőlem és nagy erőfeszítésembe került, hogy leplezzem örömömet, hogy Tay kérdezett rá és vetette fel a lehetőséget…
Miután letettük a telefont, még egy darabig összezavarodva ültem a földön és a beszélgetésünk járt az eszembe. Csalódott voltam, hogy mikor alkalmam adódott rá nem volt annyi merszem, hogy felfedjem Taylor előtt az érzéseimet. Azonban a következő pillanatban elbizonytalanodtam… Vajon tényleg így érzek, tényleg ezt akarom?
Hirtelen eszembe jutott a másik szobában maradt kis társaság és kelletlenül felkászálódva a földről, visszaindultam hozzájuk. Mikor benyitottam a szobába, egy beszélgetés kellős közepébe csöppentem és hirtelen minden szem rám irányult.
Anya szeme villámokat szórt és neheztelve nézett rám. Kyle tekintetében kimondatlan kérdés csillogott és mikor meglátta az ábrázatomat, meg sem kellett szólalnom ahhoz, hogy tudja ki volt a beszélgetőpartnerem. Hirtelen csalódott düh csillant meg a szemében és elkapva rólam a tekintetét, indulatosan pillantott oldalra.
Egyedül apa volt az, aki úgy nézett rám mintha semmi közjáték nem törte volna meg az estét és egy barátságos kacsintás után folytatta az elbeszélését az utolsó nyaralásáról.
Anya egy határozott szemvillanással tudtomra adta, hogy beszélni akar velem és nekilátott, hogy leszedje a terített asztalt, míg a férfiak beszélgetnek, én pedig vele tartottam és segítettem neki. Kint a konyhában azonban megkaptam a fejmosást.
- Neked teljesen elment az eszed? – szegezte nekem számonkérő kérdését. – Muszáj volt ezt csinálnod? Nem lehetett volna az a telefon lehalkítani, vagy ha már csörgött, kinyomni? Tudod, hogy megsértetted vele Kyle-t?
- Megsértettem Kyle-t? – kérdeztem vissza meglepetten és nem akartam elhinni, hogy ilyen érzékenyen érintette a dolog.
- Igen. – bólintott anya. – Egész végig feszült volt, a szoba felé pillantgatott és nem is figyelt apádra. Látszódott rajta, hogy elkalandoznak a gondolatai.
Meglepett egy kicsit a dolog. Óvatosan, hogy ne lásson meg Kyle, az ajtófélfa mögüll kilesve, benéztem a szobába és vizsgálódó tekintettel kezdtem méregetni. Anyának tényleg igaza volt. Kyle még mindig feszülten feszengett a széken és látszódott rajta, hogy nem is hallja, amit apa mesél neki, a gondolatai máshol járnak.
- Hát meglehet… - fordultam vissza anyához.
- Nagyon szimpatikus fiú ez a Kyle. Nem szeretném, ha feszültség lenne köztetek vagy valami gond lenne. – mondta anya aggódva. – Jó lenne, ha ezt tisztáznátok az este…
Tisztázni… este… Nem tudtam, hogy anya, pontosan hogyan is érti.
De mikor azzal szembesültem, hogy Kyle nálunk tölti az éjszakát és ott álltunk a vendégszobában a franciaágyra meredve, már mindent megértettem.
- Édesanyád nem tudja, hogy mi nem… - kérdezte Kyle elképedve.
- Nem. – ráztam meg a fejem hevesen és éreztem, hogy zavaromban elpirulok. – És mindenek ellenére, görcsösen próbál felnőtt nőként kezelni.
- Akkor most hogyan legyen? – kérdezte Kyle és a válaszra várva rám bámult.
Mindketten tanácstalanul toporogtunk. Egyre jobban éreztem, hogy a kínos helyzetet már nem tudom kezelni és ezt ő is látta rajtam.
- Nekem nincs ellenemre, ha egy ágyban alszunk… - jegyezte meg Kyle és, hogy kissé oldja a feszültséget, szeme kajánul csillant meg. – Aztán legyen, aminek lennie kell…
Egy pillanatig döbbenten bámultam rá, mert láttam rajta, hogy a viccelődés mögött valójában komolyan gondolja a dolgot.
- Nos, mi legyen…? – kérdezte kissé elkomorulva és reménykedve várta a válaszomat. – Hogyan döntesz…?
(Luna Lowell)
A következő fejezet megjelenése: 2012. 02. 17.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése