Fantasztikus Történet 2. - 30. fejezet

__________________________________________________________________________________

Egy röpke ideig mindketten hallgattunk.

Vizsgálódva néztem Robertet, hogy vajon van e mersze bevallani, hogy valójában kivel beszélt, ő pedig egy idő után kínosan mocorogni kezdett ültében. Amikor pedig a csönd már kényelmetlenné vált kettőnk között, csak hogy csináljon valamit, cigarettáért nyúlt és rágyújtott.

Mélyet szívott a cigarettába és egy hosszú pillanatig visszatartotta tüdejében a füstöt. Azután nagyot sóhajtva kipréselte a levegőt és miközben könnyedén játszadozott az ujjai között tartott cigarettával, rám emelte a tekintetét és kedvesen elmosolyodott.

Kissé feszengtem és kényelmetlenül éreztem magamat a helyzettől és attól a tudattól, hogy egy számomra majdnem idegen ember karolt fel mikor összeomlottam, és nem tudtam mit tegyek. Úgy éreztem, hogy hálával és köszönettel tartozom neki, amiért gondjaiba vett, de nem tudtam, hogyan is fejezzem ezt ki neki.

Robert bizonyára látta rajtam a tépelődést, mert kedvesen rám mosolygott és minden átmenet nélkül az egyik székre mutatott.

- Üljél már le! – pirított rám ellenkezést nem tűrve.

- Köszönöm… - rebegtem halkan.

Miközben leültem és próbáltam kényelembe helyezni magamat ezzel az egyszerű szóval hirtelen letudtam mindent. Nagy zavaromban egyszerre köszöntem meg azt, hogy a segítségemre volt és azt is, hogy hellyel kínált.

Robertet láthatóan szórakoztatta az, hogy zavarban vagyok, mert miközben engem fixírozott, egyfolytában mosolygott. Bár egy idő után kezdtem azt gyanítani, hogy ő talán így leplezi, hogy kínosan érzi magát.

Ott ültem és nem tudtam, mit mondjak. Megint Robert volt az, aki egy hosszú perc tétlenség után a zsebébe nyúlt majd elővette a mobilomat és elém rakta az asztalra.

- Engedelmeddel, mikor már harmadszor szólalt meg miközben mélyen aludtál, vettem a bátorságot, bementem hozzád és magamhoz vettem, hogy ne zavarjon téged.

Meglepetten pillantottam rá, hiszen még soha nem volt olyan, hogy ne ébredtem volna fel a mobilom csörgésére. Csak akkor hasított belém, hogy senki nem tudja, hol vagyok és mi történt velem. Még anyuék sem.

A telefonomért nyúltam, hogy megnézzem ki keresett, és hogy hazaszóljak, de még mielőtt bármit is tettem volna, Rob megint megszólalt.

- Ha nem haragszol, kikerestem a telefonból a szüleid számát és elmondtam nekik, hogy átmenetileg nálam vagy.

Elképedve meredtem rá.

- Te aztán mindenre gondoltál…

Robert arcán elégedett, sejtelmes mosoly terült szét. Majd, hogy kissé oldja a hangulatot teával kínált. Míg ő a tea elkészítésével foglalatoskodott én megnéztem a telefonomat. Taylor számtalan nem fogadott hívásával és olvasatlan üzenetével szembesülve fájdalmasan fintorogtam. Nem akartam elhinni, hogy azok után még van mersze hívogatni és üzeneteket írni.

Nem értettem őt. Mire számít? Arra, hogy kimagyarázza magát és még szóbaállok vele azok után, hogy…

Csalódott dühvel hajítottam mobilomat a kanapé sarkába. Térdemet az államig felhúztam és összekulcsolva rajta a kezeimet, összegömbölyödtem. Megint a könnyeimmel küszködtem, de ezúttal nem engedtem, hogy legyűrjön a teljes elkeseredés.

Rövid idő múlva ott ültünk Roberttel a kanapén, mindkettőnk kezében illatosan gőzölgő teával és Rob hirtelen, egyenesen rámszegezte a tekintetét.

- Nos… - kérdezte elkomorult arccal és szeme együttérző szomorúsággal csillogott. – Elmondod mi történt ott a gálán, amiért úgy kiakadtál Taylorra?

Egy hosszú pillanatig szomorúan hallgattam és csak a teámat bámultam. Taylor neve megint felkavart és újra éreztem azt a mérhetetlen csalódást és fájdalmat.

Majd Robertre néztem és hirtelen úgy éreztem, hogy abban a pillanatban neki megtudok nyílni, eltudom mondani azt, hogy mi történt és megtudom osztani vele az érzéseimet. Magam is meglepődtem, mikor a következő pillanatban bólintottam és nehéz szívvel bár, de elkezdtem mesélni…

Miközben beszéltem, úgy éreztem mintha a szívem kissé megkönnyebbült volna a fájdalmas tehertől, ahogy megosztottam bánatomat Rob-bal. Azonban az ő arca közben egyre feszültebbé vált és mikor elmondtam azt, hogyan kaptam rajta Taylort azzal a lánnyal az ölében, Rob szeme dühösen villant.

- A marha… - fakadt ki őszinte felháborodással. – Néha azt hisszük, hogy ismerünk egy embert, aztán rá kell döbbennünk, hogy közel sincs így.

Majd újból cigiért nyúlt és dühösen gyújtotta meg. Mikor meglátta rosszalló pillantásomat, bocsánatkérő mosollyal nézett rám.

- Rossz szokás. Azon vagyok, hogy letegyem.  – mosolygott kínosan. -  De amint látod, még nem megy.

Ez a kis közjáték egy kissé oldotta a feszültséget, de a következő pillanatban Rob arca megint elkomorult.

- Sajnálom, hogy ez történt. – mondta halkan és tekintetében szomorúság csillogott. - Annyi rosszat éltél már meg, igazán nem ezt érdemelted volna Taylortól..

Ahogy visszatért eredeti témánkhoz, látszódott rajta mennyire felháborítja az, ami történt.

- Ez a Tay gyerek… - morfondírozott el és a kezében lévő cigijét bámulta elgondolkodva. – Nem térek magamhoz…

Csak bámultam és szinte kézzelfoghatóan éreztem magamon, ahogy a bennem lévő elkeseredett düh felgyülemlik.

- Gyűlölöm! - szakadt fel belőlem.

Rob érdeklődve nézett rám és egy hosszú pillanatig vizsgálódva méregetett.

- Megértem a dühödet. De te benned nincs gyűlölet. – szólalt meg halkan és tekintetét belefúrta az enyémbe. – Csak mérhetetlen, csalódott fájdalom. Még mindig szereted…

Erre nem tudtam mit mondani.

Hevesen rázni kezdtem a fejemet, de közben tudtam igaza van. Abban a pillanatban rádöbbentem… csalódott voltam… fájt a szívem… összetört a lelkem… legszívesebben meghaltam volna, hogy Taylor ezt tette velem, de ennek ellenére… nem tudtam gyűlölni.

Ott ültem, kezemben a meleg teával, üveges tekintettel bámultam Robertre és közben, csendben magamba roskadtam.

Nem akartam szeretni Taylort. Nem akartam, hogy elérjen, elakartam felejteni és ebben rendíthetetlen akartam lenni.

- Tévedsz! – mondtam elszántan.

Robert még mindig átható tekintetével nézett rám, majd kételkedve mosolyodott el.

- Ahogy akarod. – mondta halkan, majd mélyet szívott a cigarettájából és a füstön keresztül végig engem fixírozott.

Kényelmetlenül éreztem magamat a tekintetétől és zavaromban lesütött szemmel kezdtem kortyolgatni a kellemesen zamatos teát. Egy hosszú pillanatig csend honolt közöttünk. Csak Rob cigarettájának parázsló hangját lehetett hallani, ahogy újból és újból mélyen megszívta. Szívem a torkomban dobogott és lassan kezdtem azt hinni, hogy már azt is hallani lehet abban a nagy csöndben.

- És meg sem akarod hallgatni őt…? – kérdezte halkan egy idő után Rob.

Értetlen felháborodással kaptam rá a tekintetem és ő szinte azonnal védekezően vonult vissza.

- Nem úgy mintha felmentené az alól, amit tett. – mentegetőzött sietve Rob. - De a közöttetek lévő helyzet is rátehetett egy lapáttal. Hiszen… - kínosan köszörülte meg a torkát és így nyert egy kis időt, hogy összeszedje a gondolatait -, Taylor is férfiember és nincsen fából…

Döbbenten hallgattam Robot és elképedve meredtem rá. Csak akkor tudatosult bennem, hogy Taylor bizonyára megosztotta vele kapcsolatunk intimebb dolgait is. Hirtelen mérhetetlen zavarba jöttem és éreztem, ahogy a fülemig pirulok.

Rob próbálta menteni a menthetőt és próbálta helyrehozni a közöttünk lévő kínos helyzetet, így újabb fejtegetésbe kezdett.

- Ő sem bírja a végtelenségig elfojtani a vágyait…

Ekkor jött el az a pillanat mikor tekintetemet meredten a teámra szegezve újból belekortyoltam és szégyenemben majd elsüllyedtem. Ő is észrevette a reakciómat és tudta, hogy ott és akkor be kell fejeznie a téma fejtegetését, ha nem szeretne belebonyolódni és még kínosabb helyzetet előidézni kettőnk között.

Feszülten nyomta el a hamutartóban a cigarettáját és tanácstalanul nézett rám.

- Bocsáss meg. – mentegetőzött hebegve. – Tapintatlan és indiszkrét voltam.

- Semmi gond. – válaszoltam, de én is legalább olyan zavarban voltam, mint ő.

Egy hosszú percig kínosan mosolygott, de inkább fintorgásnak látszódott. Majd közelebb hajolt és kezét a kezemre téve kedvesen mosolyodott el.

- Mit szólnál, ha témát váltanánk?

Hálás voltam neki a felvetéséért és bíztatóan visszamosolyogtam rá.

- Annak most örülnék.

- Szeretnélek jobban megismerni…

Hosszú órákon át beszélgettünk és mire észrevettük, hogy hajnalodik már sokkal többet tudtunk egymásról és egymás életéről. A Rob-bal töltött pár óra alatt szinte eszembe sem jutott Taylor és a fájdalom, amit ő okozott, legalább arra az időre egy kicsit enyhült.

Robert kedves volt velem és nemigazán akaródzott elválnom tőle, mert tudtam, hogy kint megint vár rám a puszta valóság és arra cseppet sem voltam kíváncsi. Azonban azt is tudtam, hogy nem élhetek vissza tovább Robert segítőkészségével és kedvességével. Mikor búcsúzkodni kezdtünk, számot cseréltünk és felajánlotta, hogy bármikor hívhatom. Mikor indulni készültem, szándékában állt, hogy hazavisz, de én elhárítottam az újabb kedvességét, így csak az ajtóig kísért.

Épp az kijárathoz értünk mikor megszólalt Robert telefonja. Sietve elköszönt és visszament a készülékhez, én pedig arra készültem, hogy távozzak… de valami arra kényszerített, hogy megálljak a küszöbön. Rob bizonyára azt hitte, hogy már elmentem, mert fogadva a hívást, ingerülten szólt bele a készülékbe.

- Mi van?

Nem hallottam a hívó felet, de azt érzékeltem, hogy Rob mennyire dühös, mert újból ingerülten szólt bele a telefonba.

- Most ment el…

A hívó fél megint mondott valamit mire Rob kifakadt.

- Ez a lány nem ezt érdemelte! Hogy tehetted ezt vele?

Már sejtettem ki lehet a vonal túlsó végén, de Robert következő válasza meg is erősített abban, hogy ki a beszélgetőpartnere.

- Taylor, azt hiszem, hogy jobb lenne, ha most békén hagynád…

Ennél a pontnál éreztem úgy, hogy már nincs miért tovább hallgatnom a beszélgetést. Csendben behúztam magam mögött az ajtót és távoztam.

Alig értem haza, már szólt a telefonom és Rob érdeklődött, hogy épségben hazaértem e. Jólesett a törődése, és amikor felvetette, hogy máskor is találkozzunk és beszélgessünk, ha az segít nekem, örömmel mondtam igent.

Nem sokáig kellett várnom, mert pár nap elteltével rám csörgött Robert, hogy Kristen megint elutazott forgatni, és ha van kedvem, újból találkozhatnánk…

És ez így ment hétről-hétre.

Hol egy étteremben beszélgettünk miközben a kulináris élvezeteknek hódoltunk, hol egy kiállításon cseréltünk véleményt. Olyan is volt, amikor az egyik parkban sétálva tanulmányoztuk az embereket és közben osztottuk meg a gondolatainkat, és olyan is volt mikor egy kávézóban ülve forró csokit szürcsölgetve nevetgéltünk és ugrattuk egymást.

De olyan is akadt mikor Rob lakásán főzőcskézés közben beszélgettünk az élet dolgairól, az iskoláról, a forgatásokról és egymás jövőbeni terveiről. Aztán az egyik ilyen alkalommal váratlanul elővette a gitárját és előadta az egyik számát.

Robert lassan bekúszott az életembe és annyira meghittek voltak a találkozóink és a beszélgetéseink, hogy én meg is feledkeztem arról, hogy nekem valójában Taylor miatt kéne szomorkodnom. Rob olyan volt számomra, mint egy gyógyszer. Észrevétlenül és könnyedén túljutottam a csalódáson és a fájdalmamon, és ezt neki köszönhettem…

De bármennyire is felszabadultak voltak a találkozóink és bármennyire is elfeledtette velem a fájdalmamat, Taylort nem tudtam feledni. Már csak azért sem, mert a Roberttel való beszélgetéseink közben minduntalan felvetődött Tay személye és az, ami történt.

Közben Taylor megint vörösrózsákat és üzeneteket küldözgetett nekem. Most azonban a virágokat visszaküldtem, az üzeneteit pedig olvasatlanul töröltem. Éreztem, hogy nem tudok neki megbocsátani és tudtam, hogy csak így tudok túllenni rajta.

Egy valamit azonban most sem tudtam kirekeszteni az életemből… a médiát.

Egyik alkalommal, mikor Roberttel találkoztam, ismerős hangra lettem figyelmes a közelből. Egy fényképezőgép gyors és ütemes kattogására, mely a sorozat exponálás hangja volt. Másnap pedig megint az egyik bulvárlap címoldalán találtam a fényképemet, mely félreérthető pózban ábrázolt Roberttel és felette öles betűkkel írva… „A farkasfiút lecserélték a vámpír srácra”

Hánynom kellett ettől a szenzációhajhász firkálmánytól. Úgy döntöttem, hogy nem érdekel, és figyelmen kívül hagyom. Azonban nem számítottam rá, hogy ez a fotó és a cikk mennyire ki fog hatni az életemre.

Pár nap múlva, Roberttel egy elegáns kávézóban ültünk és az érettségi felkészülésről beszélgettünk, amiben talán a segítségemre tudna lenni, mikor a válla fölött elnézve megpillantottam egy ismerős alakot, aki ajtót csapkodva viharzott be a helyiségbe. Nagyot dobbant a szívem.

Taylor hatalmas vehemenciával rontott be és miközben személye lassan a figyelem középpontjába került, izzó szemekkel kezdte vizslatni a termet. Mikor észrevett bennünket, majd szétvetette a méreg. Testőre azonban hiába próbálta meg visszatartani, Tay fékezhetetlennek tűnő dühvel indult meg felénk…

(Luna Lowell)

A következő fejezet megjelenése: 2011. 11. 18.