- Jaj, ne haragudj! Annyira belefeledkeztem a vezetésbe, hogy nem hallottam, hogy szólsz. – szabadkozott Taylor bocsánatkérő hangon a hátam mögött. – Túl gyorsan hajtottam, attól lettél rosszul?
Bár nem láttam, hogy Taylor milyen ábrázatot vág, nem tudhattam, hogy a látványtól undorodik e, én mégis szégyelltem magamat. Mikorra végeztem és minden kaja kikívánkozott belőlem, szinte már az összes erőm elhagyott és csak annak köszönhettem, hogy nem este ki az autóból, hogy még mindig bevoltam kötve.
Mély levegőt véve próbáltam kissé helyrejönni, de éreztem, hogy ez nem fog egykönnyen menni. Kezemmel eltakarva a számat, hátradőltem az ülésbe és bocsánatkérő tekintettel pillantottam Taylorra. Ő aggódva nézett rám és a kérdés még mindig ott csillogott a szemében.
- Nem tudom mi ez. – suttogtam erőtlen hangon, válaszolva a fel sem tett kérdésére.
Közben amennyire csak tudtam eltakartam a számat, mert sejtettem, hogy a leheletem nem lehet valami üdítő.
- Talán valami rosszat ettem…
Bár láttam Tayloron, hogy segíteni szeretne rajtam, ő mégis összevonta a szemöldökét.
- Akkor most elviszlek egy orvoshoz… - jelentette ki elszántan és már nyúlt is, hogy újra beindítsa az autó motorját.
Én azonban a karjára tettem a kezem, hogy megállítsam és a figyelmét magamra vonjam.
- Nem, nem kell… - ellenkeztem még mindig erőtlenül.
Taylor azonban makacsnak bizonyult és csak azután nézett újra rám, mikor már járt a motor.
- Borzasztóan rosszul nézel ki… szürke az arcod… hánytál… nem érzed magad jól… - sorolta, mint egy kórtörténetet, majd kérdőn fúrta bele a tekintetét a szemembe. – És azt akarod, hogy ne vigyelek orvoshoz?
- Igen. – bólintottam és megint szégyenlősen tettem a kezemet a szám elé. – Csak múló rosszullét.
Taylor kétkedőn nézett rám és fintorgott egyet.
- Múló rosszullét… - dörmögte az orra alatt.
Bosszús tekintettel pillantott ki a szélvédőn és egy hosszú percig eltűnődve bámult kifelé. Láttam rajta, hogy azon gondolkodik, mit tegyen. Tudtam, hogy nem akar a kérésem ellenére cselekedni, de azt is láttam rajta, hogy nagyon aggódik értem és megrémült az állapotomat látva.
- Most mit csináljak veled? – kérdezte egyenesen rám szegezve a tekintetét és ingatni kezdet a fejét. – Erőszakkal ráncigáljalak el az orvoshoz?
Nem tudtam mit mondani erre a hangosan kimondott gondolatára és csak nagyokat pislogva hallgattam. Ő pedig, látva a makacsságomat, pár pillanat múlva mégis megadta magát.
- Oké. – bólintott és gondterhelten sóhajtott. – Akkor mi legyen?
- Csak vigyél haza… kérlek…
- Rendben… - bólintott Taylor, majd határozottan megfogta a kormányt és előreszegezve a tekintetét indulni készült.
De aztán meggondolva magát visszapillantott rám.
- Azonban, ha holnap is rosszul leszel, elviszlek az orvoshoz.
- Oké. – bólintottam beleegyezőn és halványan elmosolyodtam az aggodalmán. – Rosszabb vagy, mint az anyám…
Jegyeztem meg halkan kuncogva, mire Taylor hirtelen megmerevedett mozdulat közben és vészjóslón fordította felém a tekintetét.
- Ezt vond vissza! – mondta halkan és úgy nézett rám, mint aki ölni készül.
Azonban a következő pillanatban már szélesen mosolygott és mindketten hangosan felnevettük…
A nap hátralevő részét otthon töltöttem és pihentem.
Nem akartam bevallani Taylornak, de engem is megijesztett ez a rosszullét. Neki a kajára fogtam, de igazából már máskor is előfordult velem, hogy hányingerem volt. Kezdett az a gyanúm lenni, hogy hiába voltam most boldog, hiába volt már kiegyensúlyozott az életem, a hosszú időn keresztül megszenvedett stressz okozza a tüneteimet és lehet, hogy kezdődő gyomorfekélyem van.
Orvoshoz azonban nem akartam menni. Gyűlöltem az orvosokat. Ha volt valami bajom és kénytelen voltam elmenni a rendelőbe, csak betegebbnek éreztem magam tőlük. Mindig úgy éreztem magam, mint egy kísérleti nyúl, akin újabb és újabb tüneteket fedeznek fel és szinte élvezettel fognak bele a kezelésébe.
Most, hogy lassan vége volt a nyári szünetnek és közeledett az iskolakezdés, bármennyire is csábító volt a lehetőség, hogy a betegségemmel kissé megnyújtsam a vakációmat, mégis úgy döntöttem, inkább magam birkózom meg ezzel és valameddig elodázom a dolgot. Az iskolában pedig majd lesz valahogy.
Az iskola…
Csalódottan döbbentem rá, hogy Taylor mellett és a közös programjainkkal észrevétlenül röpült el az idő és maholnap már kezdődik a suli. Szomorúan gondoltam arra, hogy megint távol leszünk egymástól és én kénytelen leszek ennek a csodálatos és boldog nyárnak az emlékével élni addig, amíg újra találkozhatunk. De tudtam, hogy megéri. Hiszen Taylor szeretett és tudtam, ha távol is van tőlem, visszafog térni hozzám. Csak egy kis lemondás kell… csak egy kis távollét… és újra együttlehetünk.
Másnap reggel mikor felébredtem örömmel konstatáltam, hogy a rosszullétem tovatűnt és igazán jól érzem magam. A telefonomon ott várt Taylor üzenete, hogy ő már forgatáson van, és ahogy tud, majd jelentkezik. Természetesen aggódva érdeklődött, hogy jobban vagyok e. Lelkemre kötötte az sms-ben, hogy amint elolvasom az üzenetét, írjam meg, hogy érzem magam. Aztán a végére még oda biggyesztette, hogy készüljek úgy, hogy az estét vele töltöm.
Szégyenlős mosoly futott át az arcomon és forróság öntött el, ha arra gondoltam, hogy az estét Taylor ölelő karjaiban fogom eltölteni. A fantáziám meglódult és éreztem, hogy bele is pirulok.
Mikor a konyhába mentem Anya az előző napi rosszullétem miatt még mindig aggódva ugrált körbe és minden kívánságomat leste. Én azonban biztosítottam róla, hogy erre nincs szükség. Kis csalódást véltem felfedezni az arcán és tudtam, hogy miért. Tegnap, ha csak egy kis időre is, megint úgy érezhette, hogy az ő kicsi lánya vagyok. A rosszullétem miatt nem volt feltűnő és terhes sem, hogy úgy viselkedett velem, mint egy kisgyerekkel és megint babusgathatott. És én is megint kislánynak érezhettem magam. Megható volt az egész…
Úgy szerettem volna neki valahogy kimutatni, hogy mennyire jól esett ez nekem és mennyire szeretem… de nem tudtam mit tegyek. Így csak hagytam, hogy a szívem és az érzéseim irányítsanak.
Lassan oda sétáltam hozzá, átölelve törékeny testét szorosan hozzásimultam és a ruhájába fúrtam az arcomat. Hallgattam lassú szívdobbanásait és mély levegőt véve megéreztem az illatát… Azt a semmivel össze nem téveszthető „anyu illatot” mely mindig megnyugtatott. Amikor pedig gyengéden körémfonta óvó karjait, mérhetetlen békesség szállt meg és elmosolyodtam. Abban a pillanatban tudtam, hogy ő mindig velem lesz, bármi történik is.
- Köszönöm…- suttogtam a ruhájába elérzékenyülve, ő pedig megsimogatta a fejemet és egy puszit nyomott a hajamra.
- Nincs mit Kicsim…
Az elérzékenyült pillanatot a mobilom csengése szakította meg. Bár egy cseppet sem volt az ínyemre, hogy megtörjem azt a meghitt hangulatot, anya mégis elengedett és könnyeivel küszködve a telefon felé bökött a fejével, jelezve, hogy vegyem fel.
A vonal másik végén régi jó barátom volt.
- Alex! – kiáltottam fel örömömben. – Mi van veled?
- Szia! Ezt én is kérdezhetném tőled. Hová tűntél Öreglány?
- Én? Én itt vagyok… megvagyok és boldog vagyok! – nevettem bele a készülékbe és majd elrepültem a boldogságtól.
- Azt hallom. – jegyezte meg Alex. – Le sem tagadhatnád és el sem titkolhatod, hiszen a média a ti kapcsolatotokkal van tele.
- Tudom, de nem érdekel! – rántottam meg a vállam hanyagul, bár tudtam, hogy Alex ezt nem láthatja.
- Ne vedd félvállról a médiát! – figyelmeztetett Alex komor hangon. - Nagy hatalma van!
- Nem veszem félvállról, csak már nem érdekel! – nevettem fel és mivel ezt a témát leakartam zárni, témát váltottam. – Inkább arról mesélj, mi van veletek?
- Mi jól megvagyunk, csak már hiányoljuk a társaságodat.
- Jaj, ne haragudjatok… - kezdtem szabadkozni és igazán lelkiismeret furdalást éreztem.
Alex azonban a szavamba vágott.
- Oké, megértem én azt a nagy szerelmet, nem is azért hívtalak, hogy a szemedre hányjam, csak hát tudatni akartam veled, hogy jó lenne már találkozni.
- Persze, persze… - mondtam sietve és legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.
Alexet a legjobb barátomnak tartottam. Mellettem volt jóban és rosszban. Mindig támogatott és mindig számíthattam rá. Mégis az utóbbi időben eltávolodtam tőle és ebben nem ő volt a hibás. Én voltam az, aki mindenegyes megkeresésénél kifogást talált arra, hogy ne találkozzunk. Magam sem értettem, hogy miért viselkedtem így. Visszagondolva azokra az időkre úgy gondoltam, hogy az akkori lelkiállapotomban lassan és észrevétlenül mindenkit kizártam az életemből. Csak magamat sanyargattam fájó érzéseimmel és lassan magamra is maradtam velük.
Amikor pedig végre helyrebillent az életem, nem mentem elmaradt barátaim után, nem kerestem meg őket. Alex azonban megtette az első lépést és ezért hálás voltam neki.
- Meg azért is kereslek, hogy mi lesz ezzel a tánc dologgal?
Elkerekedett a szemem és nem értettem a dolgot. Úgy éreztem egy két dologról fel kell, hogy világosítsam.
- Alex, nekem már nincs táncpartnerem… Kyle kilépett az életemből… és ennyi kihagyás után…
- Ugyan már Öreglány! – csattant fel Alex és hangja igazán komolyan csengett. – Ezek csak kifogások! Neked az életed a tánc és ezek nem lehetnek akadályok!
Kínosan nevettem fel, hiszen valahol, mélyen legbelül én is éreztem, hogy így van.
- És akkor mit javasol az én utolérhetetlen barátom? – érdeklődtem, és hirtelen igazán jókedvem lett, ahogy megint elfogott azoknak a régi baráti beszélgetéseknek a hangulata.
- Nos, a te fenomenális barátodnak briliáns ötlete van, amit egy baráti találkozón majd kifejt neked.
- Oké, rendben. – nevettem most már. – Akkor ezek szerint te már mindent megterveztél.
- Ismersz…!
Miután lefixáltuk a találkozónk helyét és idejét, és letettem a telefont, úgy éreztem, hogy az életem lassan kezd visszatérni az eredeti medrébe. Azonban azzal a nem kis különbséggel, hogy most mérhetetlenül boldog voltam.
Az oly’ nagy izgalommal várt este igazán jól sikerült Taylorral. Először kocsikáztunk egyet, majd elmentünk vacsorázni egy kis vendéglőbe, ahol nem csináltak nagy felhajtást, hogy egy híres színész a vendégük. Nem lógtak a nyakunkon, nem zaklatták Taylor autogrammért vagy egy közös fotóért és így igazán meghitt vacsorát tölthettünk el. Majd mikor végeztünk Taylor házában mentünk, ahol a minket kísérő testőrök visszavonultak, mi pedig nekifogtunk, hogy egy filmet megnézzünk kettesben.
Épp csak belefogtunk a filmnézésbe, mikor halk morajlás futott végig az utcán, enyhén megremegtetve a ház ablakait és az ég fényjátékával jelezte, hogy vihar közeledik. Taylor az ablakhoz ment és a függönyt félrehúzva hosszan bámult a távolba.
- Nagy vihar lesz hamarosan. – jegyezte meg és közben tovább pásztázta a környéket.
- Igen…?
- Jobb lesz, ha az éjszakát nálam töltöd. – tette méghozzá halkan.
Én már nyitottam a számat, hogy az aggodalmát elhessegessem, de mikor Taylor megfordult és megláttam az arcán szétterülő kaján mosolyt, már mindent értettem.
- Ó Te…! - csattantam fel dühöt színlelve és a kezembeeső egyik párnát hozzá hajítottam.
Taylor könnyed eleganciával kapta el a felé dobott párnát és felnevetett.
- Ne mond, hogy rossz ötlet… - mondta halkan és lassan megindult felém. – Egy jó vacsora, egy meghitt filmnézés kettecskén, aztán lezárásnak egymás karjaiban alszunk majd el…
- Persze… alvás… - jegyeztem meg sokatsejtőn és fintorogva mosolyogtam.
Hirtelen hatalmasat dörgött az ég és összerezzentem ijedtemben. Taylor szélesen elmosolyodott és mellém ülve gyengéden átölelte a vállam.
- Ne ijedezz, itt nem eshet bajod.
- Tényleg?! – szaladt fel a szemöldököm meglepetten és provokáló pillantással néztem bele a szemébe.
Tayloron látszódott, hogy incselkedő beszélgetésünk miatt már alig tudja visszafojtani nevetését. Így miután kissé rendezte az arcvonásait, egyik kezével gyengéden megfogta az arcomat, majd közelebb hajolva hozzám mélyen a szemembe nézett.
- Majd vigyázok. – mondta halkan és mielőtt bármit is mondhattam volna, lágyan megcsókolt.
De várakozásom ellenére a csóknak nem volt folytatása. Taylor visszafordult a tévé felé és miközben kintről hallottuk, hogy nagy dörgésekkel és villámlásokkal leszakad az ég, mi összeölelkezve tovább néztük a filmet.
Azonban nem sokáig élvezhettük ezt a kikapcsolódást, mert egy nagyobb villámlást, hatalmas csattanás is követett és a házban hirtelen kiment a villany. Pár percig csak ültünk, hallgattuk a szakadó eső kopogását, néztük, ahogy időről időre a villámlások kék fénye elárasztja a szobát és arra vártunk, hogy talán átmeneti a dolog. Azonban egy idő után rákellett döbbennünk, hogy tartósabb lesz a sötétség, mint gondoltuk. Taylor kibontakozott az ölelésemből és az ablakhoz sétálva újból kinézett rajta.
- Az egész környéken kiment az áram. – jegyezte meg és hangja csalódottan csengett. – Na, ennyit a filmnézésről.
Aztán, mint akinek hirtelen eszébe jut valami, lassan odasétált a ház belső kommunikátorához és nyomogatni kezdte, de láthatóan sikertelenül.
- A srácokat sem tudom elérni. – fintorgott dühösen.
Még párat nyomkodott a gombokon, majd csalódottan legyintett.
- Teljesen halott.
- És akkor most mi lesz? – érdeklődtem aggódva, mert valamiért összeszorult a gyomrom.
„Remélem nem hányás lesz ebből megint.” – jegyeztem meg magamban mikor elindult bennem az érzés. De pár pillanat múlva már tudtam, hogy nem hányingerről van szó. Félelem volt bennem. De magam sem értettem miért.
Mikor Taylor visszafordult felém és egy újabb villám kék fényénél meglátta az arcomat és a tekintetemet, gyengéden mosolygott rám.
- Ne félj. A fiúk értik a dolgukat.
Aztán lassan visszasétált hozzám, leült mellém a kanapéra és amennyire csak a félhomály engedte belenézett a szemembe.
- Nos, ha már így alakult és nem tudunk tévézni… – kezdte és közben a tekintete lassan kajánná változott. – Ebben a sötétben kezdhetnénk magunkkal valamit…
Pillantása jelentőségteljesen mélyedt a szemembe, és amikor gyengéden felnyalábolta a testem és a karjaiba véve lassan elindult a hálószoba felé, én nem ellenkeztem. A hálószobába érve óvatosan az ágyra helyezett, majd mellém feküdt és lágyan megcsókolt. Csókjától megint elfogott a már jól ismert szédülés. Úgy éreztem, hogy zuhanok, hogy forog velem a világ és testét átölelve kapaszkodtam meg. Testem szinte lángolt a vágytól és egyre szenvedélyesebben és vadabbul csókoltuk és öleltük egymást. Majd Taylor két kezére támaszkodva fölém kerekedett és gyengéden rám feküdt.
Hatalmas dörrenés rázta meg a ház falati és hiába öntött el a vágy, hiába éreztem magam már egy másik világban, testem minden porcikájában összerezzent az ijedtségtől. Taylor abbahagyta a csókot és gyengéden megsimogatta az arcomat.
- Nincs semmi baj… - mondta és szinte ugyanabban a pillanatban vakító kék fényű villanás kíséretében egy újabb dörgés rázta meg a falakat.
Csak egy pillanat volt az egész, egy kékes villanás, ami egy röpke ideig szinte nappali fénnyel világította be a szobát és a testembe éles fájdalom hasított, ahogy ijedtembe összerándult a gyomrom. Nem a vihartól ijedtem meg, nem a villámtól, vagy a dörgéstől. Hanem attól, hogy Taylor válla fölött elnézve a felvillanó fényben egy röpke pillanatig, egy alakot véltem látni a sarokban meghúzódva.
Azonban újból ránk borult a sötétség és én nem tudtam mire vélni a dolgot. Képzelődöm vagy tényleg láttam valamit. Kiskoromtól kezdve féltem a sötétben és féltem a vihartól, de úgy gondoltam, hogy ezt már levetkőztem. Már a múlté ez a félelem.
Bármi is volt az, a frászt hozta rám. Minden porcikámban remegtem, nem tudtam megszólalni a félelemtől. Taylor azonban megérezte rajtam, hogy valami történt velem.
- Mi baj…? – kérdezte aggódva.
Már nyitottam a számat, hogy megosszam vele mit véltem látni, mikor egy újabb hangos dörgés kíséretében ismét villámlott és megint kivilágosodott a szoba. Abban a pillanatban tudtam, hogy nem képzelődtem az előbb.
Mikor megláttam, hogy egy alak magasodik fölénk és egyik kezével lesújtani készül Taylorra, már csak arra maradt időm, hogy felsikítsak…
(Luna Lowell)
A következő fejezet megjelenése: 2012. 05. 11.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése