__________________________________________________________________________________
Taylor:
Kedvesem hirtelen abbahagyta a csókot és iszonyodva nézett rám. Az a félelem és rettegés, ami a szeméből sugárzott szíven ütött és megrémített. Mikor pedig heves mozdulattal eltolt magától, majd hirtelen kiugrott az ágyból és sietős léptekkel kiment a szobából, csak döbbent bénultsággal figyeltem. Égő szemekkel néztem utána és nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhetett. Alig tudtam féken tartani csalódott érzéseimet és indulatosan az ágyra ütöttem.
„Miért…?” - ordítottam volna fel legszívesebben, de csak feküdtem az ágyon és megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra. Nem tudtam rögtön utána menni, bármennyire is szerettem volna. Vágytól lüktető testemet fájdalmasan késztettem lenyugvásra és csak ezután tudtam kikászálódni az ágyból.
Szerelmemre a fürdőszobában találtam rá. Nem sírt, nem hisztériázott, csak lehorgasztott fejjel ült a kád szélén és láthatóan magába volt roskadva. Szívem összeszorult a látványától. Hosszú percekbe telt mire megtudtam szólalni.
- Annyira sajnálom… én… - kezdtem bűntudatosan, de elakadtam, mert nem találtam a szavakat, melyekkel hűen kifejezhettem volna érzéseimet.
Tehetetlenségemben elfordítottam róla a tekintetem és egy röpke pillanatig fájdalmasan hunytam le a szemem.
- Tay, hagyjuk. - kérte szomorúan és rám emelte a könnyektől csillogó szemeit. - Az én hibám. Te mondtad, hogy ez megtörténhet, de én erősködtem, hogy veled maradjak… - hangja egyre halkabb lett és szinte megtörten állt fel. - Az lesz a legjobb, ha én most elmegyek.
Letaglózva álltam mikor elindult a szoba felé, de aztán észbekaptam és elálltam az útját.
- Ne…
- Tay… – mondta halkan és esdeklő pillantással nézett rám. – Kérlek…
Kiakart lépni a fürdőből, de én nem engedtem és határozottan megfogtam a karját.
- Maradj! – kértem szinte kétségbeesetten, mert úgy éreztem, ha elmegy… végleg elveszítem őt.
- Taylor! - csattant fel erélyesen és a felszínre törő rettegéstől szinte szikrázott a szeme. – Engedj…!
- Az isten szerelmére! Azok után… nekem is nehéz! – mondtam halkan és mélyen a szemébe néztem. Miközben kitörni készülő heves reakcióimat próbáltam kordában tartani és nyugalmat erőltettem magamra, éreztem hogy az arcom megrándul az indulattól. – De olyan régen vagyunk már együtt és szeretném…
- De engem… megrémít és… félelemmel tölt el... – vallotta be halkan és zavartnak tűnt.
- Megőrülök érted! – szakadt fel belőlem az őszinte és kétségbeesett vallomás és pillantásommal csüngve rajta arra vártam, hogy megadja magát.
Legnagyobb csalódásomra, azonban egészen más reakciót váltottam ki belőle, mint amit szerettem volna.
– Én még nem vagyok készen rá… - szabadkozott szinte suttogva. – Azt hittem… de nem…
Félszeg pillantásában láttam a zavart bizonytalanságot és tisztán éreztem a belőle sugárzó elnyomott félelmet.
- Akkor mi legyen? – kérdeztem megfáradtan és mélyen legbelül reménykedtem, hogy az elutasítása nem végleges.
- Talán ezt az együttalvás dolgot hanyagoljuk…
- Hanyagoljuk? – kérdeztem vissza és értetlenül ráztam meg a fejem. - És meddig?
- Nem tudom. – mondta halkan és némi bűntudat vegyült a pillantásába. – Talán amíg nem érzem, hogy elérkezett az idő…
- És én? – kérdeztem egyre feszültebben. – Mit vársz, hogyan viselkedjem addig veled?
Rászegeztem a tekintetemet és közben próbáltam elfojtani csalódottságomat, mely lassan ingerültséggé változott.
- Nem tudom… - vonta meg a vállát szinte kétségbeesetten. Majd mélyen belenézett a szemembe és tekintetében szomorúság csillogott. – Mint egy… baráttal…
- Barát?! - kiáltottam fel magamból kikelve és a megdöbbenéstől hátrahőköltem.
Szerelmem ijedten rezzent össze és alig észrevehetően távolabb lépett tőlem. Mikor rádöbbentem, hogy önkéntelen reakciómmal mennyire megrémítettem, kényszerítettem magam, hogy visszafojtsam az indulatomat.
- Te már réges-régen több vagy számomra, mint egy… barát! – mondtam keserűen és szomorúan szegeztem rá a tekintetem. – Már az első pillanattól kezdve. De ezt te is tudod. Most mégis azt várod el tőlem, hogy…
- Tudod jól, hogy nem egészen úgy értettem… - suttogta megszeppenve.
- Akkor mégis hogy? – szegeztem neki provokáló kérdésemet, így akarva rákényszeríteni, hogy végre szint valljon.
De nem válaszolt. Szomorú tekintete beszélt helyette. Egy hosszú percig csak álltunk ott és bámultunk egymás szemébe. Lelki párbajunkat azonban én veszítettem el. Megadva magam, szomorúan bólintottam és lehajtottam a fejem.
Ő lassan odahajolt hozzám és lágy puszit nyomott az arcomra.
- Köszönöm, hogy megértesz! – mondta halkan és közben tekintetemet kereste a pillantásával. Amikor ránéztem még hozzá tette. – De most inkább elmegyek.
Megint megadóan bólintottam, majd szomorúan néztem, ahogy a szobába megy. Felöltözött és egy sietős búcsúzkodás után távozott. Letaglózva álltam és a becsapódott ajtóra meredtem. Nem tudtam magammal mit kezdeni. Össze voltam zavarodva. Nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhetett.
Csalódott kétségbeesésemben, hirtelenötlettől vezérelve a konyhában lévő telefonért nyúltam. Kapkodva nyomkodtam a gombokat és feszülten vártam, hogy kicsöngjön.
- Jó napot! – szóltam bele kurtán a telefonba, mikor a vonal másik végén fogadták a hívásomat. – Roberttel kell beszélnem.
- Nem ér rá. - mondta unottan egy női hang. – Éppen forgat…
- Nem érdekel! – csattantam fel ingerülten. - Fontos!
Majd olyat tettem, amit eddig még soha életemben.
- Taylor Lautner vagyok… A barátja! – tettem hozzá, kihangsúlyozva, hogy biztosan megértse.
Még soha nem folyamodtam ilyen megoldáshoz. Még soha nem használtam fel a nevemet és az népszerűségemet arra, hogy így érjek el valamit a magánéletemben. De most megtettem. Ez is azt bizonyította, hogy teljesen kétségbe voltam esve.
Az asszisztens még kelletlenül morgott valamit, azután pár másodpercig csend honolt a vonalban.
- Mi a fene… Taylor? – hallottam meg Robert kissé ingerült hangját a kagylóban. - Éppen a nagy jelenet forgatására készülök! Isten tudja már hányadszor vesszük újra… – mondta színlelt sértődöttséggel.
- A tegnapi ötleted szart sem ért! – szakadt fel belőlem elkeseredetten, meg sem várva monológjának végét.
Egy röpke pillanatig döbbent csend honolt a vonal végén és érezhető volt a drámai változás.
- Hé, haver… Nyugi! – mondta és hangja nyugtatóan csengett, majd a következő pillanatban hirtelen aggódóvá vált. – Mond, mi történt?
- Csak az, hogy… - kezdtem, de a bennem felgyülemlett csalódástól elszorult a torkom egy pillanatra. - … a csókjaimmal ébresztettem, majd szerelmesen ölelkeztünk…
- Ez jól hangzik eddig…. – jegyezte meg.
- De nem vette jónéven a… - megakadtam. – … a reakcióm, amit kiváltott belőlem…
- Hogyan? – volt meglepett Robert.
- Azt mondta, hogy nincs felkészülve rá és... aztán itt hagyott. Én marha, miért is engedtem, hogy…! – üvöltöttem dühösen, majd az öklömmel ingerülten a falba ütöttem.
- Elhagyott? – kérdezte Robert és hangja csalódottan csengett.
- Nem. - magyaráztam halkan és megfáradtan. – Csak sietősen távozott.
Fájdalmasan gondoltam vissza mikor kedvesem kapkodva készülődött, majd futó búcsúcsókot adva, szinte elmenekült tőlem. Úgy éreztem mintha a szívembe egy tőrt döfött volna és meg is forgatta volna benne.
- Akkor nincs minden veszve! – Robert hangja felélénkült. – De nem értem ezt, hiszen te tudsz udvarolni…. rózsák, telefonok meg mi egyebek. Azután megint egy kicsit közelítesz…
- Nem tudsz valami jobb tanáccsal ellátni? – kérdeztem félbeszakítva és lassan kezdtem ingerültté válni. – Ezen már jó ideje túl vagyok és az ő esetében hatástalanok.
Dühös voltam és haragudtam. De tudtam, hogy nem a kedvesemre és nem is Robertre. Egyszerűen csak a helyzet kezdett kikészíteni.
- Ismernem kéne. - sóhajtott bele a kagylóba Rob. – Tudnom kell, hogy mitől tarthat ennyire. Vallásos vagy ő is benne van ebben a „házasságig nem szexelek” dologban?
- Nem. - sóhajtottam gondterhelten. – Nem erről van szó…
- Akkor meg? – értetlenkedett tovább Robert.
Megint csak egy nagy sóhaj szakadt fel belőlem, mert tudtam, hogy nem oszthatom meg vele a teljes igazságot. Bántott is a dolog, hogy éppen a legjobb barátom előtt titkolódzom, de nem tehettem mást.
Azonban mielőtt újabb szabadkozásba kezdtem volna, ő szólalt meg.
- Taylor, ne haragudj… - kezdett hirtelen és kapkodva mentegetőzni Robert. - Nagyon szorít az idő… be kellene fejeznünk ezt a jelenetet…
- Oké, oké! – mondtam, mert teljesen megértettem őt. - Így is hálás vagyok neked.
- Ne hülyéskedj már! Neked bármikor ráérek! De tudod mit? Találkozzunk… - sietve elhadarta hol és mikor, majd elköszönt és válaszra sem várva lecsapta a telefont.
Felfirkantottam a helyet és az időpontot egy papírra, majd lassan visszavánszorogtam a hálószobába és az ágyra meredtem. A szívemben megint ott forgott az a képzeletbeli tőr, amit kedvesem hagyott benne. Megtörten vetettem hátamat a falnak és fájdalmasan sóhajtottam. Úgy éreztem, hogy minden erőm elhagy és a lábam alól kifut a talaj. Lassan leroskadtam a földre és fejemet csüggedten lehorgasztva, szerelmem hiányától szenvedtem….
A lány:
Miután Taylor lakásáról eljöttem, haza siettem és közben megpróbáltam rendezni a gondolataimat.
Csak magamat tudtam okolni azért, ami történt. Taylornak igaza van. Hosszú ideje vagyok már vele, nem csodálkozhatom hát, ha vágyakozik utánam és szeretne már tovább lépni. Hogy ezt ki is nyilvánítja felém… nos, ez törvényszerű volt.
Tiszteltem azért, hogy még mindig kitart mellettem és nem hagy el emiatt. De éreztem, hogy továbbra se tudom megtenni azt, amire vágyik.
Nem nehezteltem rá a történtek miatt, nem is akartam távol kerülni tőle. Csak biztonságos távolságra akartam maradni, amíg nem rendeződnek bennem a dolgok. Tudtam és éreztem, hogy ez máskor is megeshet velünk. Egymás közelsége megrészegít bennünket és valahányszor kettesben maradunk, egymásnak eshetünk. De én még nem álltam készen… és nem szerettem volna, ha mindketten átélünk még egy ilyen csalódást.
Mivel február felén túl voltunk már, tudtam hogy a tanulmányaimra kell koncentrálnom, hiszen lassan esedékes lesz az érettségi. Úgy terveztem, hogy Taylorral többet beszélünk majd telefonon és ritkábban futunk össze. Ő is ragaszkodna hozzá, hogy most ne vonja el semmi a figyelmem és azt is tudtam, hogy mostanában neki is van kötelezettsége, mert be kell fejeznie egy forgatást.
Ez jó kifogásnak és jó tervnek tűnt. Örültem, mert így időt nyerhetek, de szégyelltem is magamat, hogy ilyen megoldáshoz folyamodok. Azonban nem tudtam képes leszek e rá. Kicsit elbizonytalanodtam.
Taylor egy egészséges fiatalember… Vajon meddig képes még várni rám? A viselkedésemmel nem fogom elmarni magam mellől? Szerettem őt és nem akartam elveszíteni. De tudtam, hogy az ő tűrőképessége is véges. Azonban azt is éreztem és tapasztaltam is, hogy még nem jöttem teljesen rendbe. Képtelen voltam megtenni azt, amire egy ideje már… mindketten vágytunk.
Pár nap múlva, egyik este már borult is a jól eltervezett stratégiám.
Taylor váratlanul beállított hozzám és azzal az ötlettel állt elő, hogy menjünk el vacsorázni. Első reakcióm az volt, hogy valami kifogást kerestem arra, hogy ne fogadjam el a meghívást. Majd mikor egyre csak erősködött, bizalmatlanul méregetni kezdtem, mert éreztem rajta, hogy valamit titkolni próbál. Aztán amikor végérvényesen kiakartam térni a meghívás elöl, végre elárulta, hogy egy találkozóra kellene vele mennem. Először ódzkodtam az ötlettől, de mivel láttam rajta, hogy mennyire fontos ez neki, bármennyire nem volt hozzá hangulatom, beleegyeztem.
Az öltözködéssel és a sminkkel nem nagyon vesződtem, mert Taylor azt állította, hogy csak egy egyszerű, baráti vacsoráról van szó. Azonban mikor a város egyik elegáns negyede felé vettük az irányt már kezdtem gyanakodni. Majd amikor az étterem előtt megálltunk és egy kocsirendező odalépve hozzánk átvette Taylortól a slusszkulcsot, hogy leparkoljon a kocsival, már tudtam, hogy kedvesem egy kissé elbagatellizálta a vacsorára való felkészülésem fontosságát.
Kétségbeesetten néztem magamon végig, és hogy ezt a kisebbségi érzésemet még tetézze valami, a közelből meghallottam egy fényképezőgép sorozatlövéseinek kattogását. Azonnal tudtam, hogy egy paparazzi célkeresztjében vagyunk. Ami pedig még rátett egy lapáttal az amúgy is kínos helyzetemre, az volt mikor meghallottam amint az utca másik oldaláról több rajongó magából kikelve, sikoltozva kezdte kiabálni Taylor nevét…
(Grettta – Nagy Gréta/Kata65 – Janovics Kata)
A következő fejezet megjelenése: 2011. 09. 30.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése