Fantasztikus történet 2. - 28. fejezet

__________________________________________________________________________________

Szinte beleszédültem a csókba és karjaimat a nyaka köré fonva visszacsókoltam. De csak egy pillanat volt, hogy elvesztettem uralmamat a vágyaim fölött, mert hirtelen észheztértem és megpróbáltam hátrébb húzódni.

- Taylor, ne…! – kértem halkan és a nyomaték kedvéért megpróbáltam gyengéden távolabb tolni magamtól. – Kérlek…

Szerelmem láthatóan nem örült annak, hogy megint elhúzódom tőle és a ruhámnál fogva visszatartott attól, hogy messzebb húzódjak. Látszódott, hogy alig bír a vágyaival, de mégis erőt vesz magán.

- De annyira kívánlak… - suttogta elhaló hangon.

Olyan tekintettel nézett rám, mint egy kivert kiskutya és a szívem összeszorult a látványától.

- Szeretlek, de ne hívjuk fel magunkra a figyelmet. – próbáltam meggyőzni észérveimmel, mert attól tartottam, hogy megint a nyomunkra fognak akadni, ha valaki felfigyel Taylorra és értesíti a médiát. – Örülök, ha itt egy kis ideig elbújhatok…

Tekintetem szomorúan siklott a hátam mögött lévő jellegtelen és kissé lelakott házra, ami átmenetileg az otthonomként szolgált. Mégis hálás voltam azért, hogy abban a védett házban meghúzhatom magam a zaklatások elöl, és kis nyugalomra lelhetek.

Taylor megadva magát a sorsnak bólintott, de a szomorúság az arcáról nem tűnt el.

- Tudom… - mondta halkan és gyengéden megsimogatta az arcomat. – Nekem is vissza kell mennem, hogy visszaadjam ennek a Kyle gyereknek a motorját, és elmenjek annak a jótékonysági gálának a főpróbájára…

- Rendes ez a srác. – jegyeztem meg, de Taylor hirtelen elkomorult arcát látva már meg is bántam önkéntelen megnyilvánulásomat.

- Én még nem tudom eldönteni hányadán is állok vele. – dörmögte az orra alatt Tay.

Aztán minden átmenet nélkül, szélesen elmosolyodott és hozzám hajolva forró csókot nyomott az arcomra.

- Szeretlek, és hamarosan megint együtt lehetünk. Sajnos ma nélkülöznöd kell a társaságomat. Azonban ne félj, nem leszel egyedül…

- Tudom. – vágtam egy grimaszt kedvetlenül. – A nyakamra ültetted azt a testőrt…

- Nem sokára ő is itt lesz. De nem rá gondoltam… - mosolygott még mindig szélesen és mikor látta értetlen arckifejezésemet, majdnem felnevetett.

Nem válaszolt azonnal. Először felvette a bukósisakját, majd egy határozott mozdulattal életre keltette a motort, és miután egy gázfröccsöt adott huncut tekintettel nézett bele a szemembe.

- Remélem holnap betudnak majd csempészni téged a gálára és ott találkozhatunk. De addig lesz miről beszélgetnetek…

Még ekkor sem értettem igazán, hogy mire céloz. Azonban mikor pillantása a hátam mögé siklott és vele egyidőben, a ház irányából meghallottam egy ismerős örömteli sikoltást, még oda sem néztem, már tudtam, hogy mire gondol.

- Csajsziiiii…! – kiáltotta Holly és mellém futva a nyakamba ugrott örömében. – Olyan rég láttalak…

Szóhoz sem tudtam jutni. Taylor arcát nem is kellett látnom ahhoz, hogy tudjam… szélesen mosolyog. Tekintete elárulta. De nem várta meg, hogy magamhoz térjek meglepetésemből. Határozott mozdulattal lecsapta a szemellenzőt, aztán intett majd gázt adott és a motorral kilőtt a ház elöl.

Miközben Holly csacsogva, össze-visszaölelgetett örömében, én szomorúan néztem kedvesem távolodó alakja után és valami megmagyarázhatatlan félelem markolászta a szívemet. Magam sem értettem miért, de abban a pillanatban nem akartam, hogy Tay elmenjen tőlem, hogy távol legyen. Úgy éreztem, hogy beláthatatlan következményei lehetnek és valami baj fog történni. Úgy éreztem, ha velem lenne… ha együtt lehetnénk, nem történne meg a baj. Kétségbeesettnek és tehetetlennek éreztem magam. Próbáltam elhessegetni magamtól ezt a megérzést, miközben Hollyval beszélgettem, próbáltam rákoncentrálni és önfeledtnek tűnni, de a szűnni nem akaró aggodalom belülről mardosott.

Bármennyire is szerettem Hollyt, már alig vártam, hogy elteljen az a nap. Legszívesebben felgyorsítottam volna az időt, hogy másnap végre újra együtt lehessek Taylorral és megnyugodhassak.

Taylor:

A jótékonysági gála előtt, a média újabb rohama elöl kénytelen voltam elmenekülni és testőrömet hátrahagyva, az egyik öltözőbe kerestem menedéket és megnyugvást. Bizonyára az utóbbi idők történései miatt, de aznap valahogy feszültnek éreztem magam. Már nem bírtam idegekkel a folytonos zaklatást és az állandó tolakodó kérdéseket a magánéletemmel kapcsolatban.

Mikor az öltöző, ami a rendezvényen résztvevők pihenőhelye volt, átmenetileg kiürült és egyedül maradtam, hirtelen és váratlanul vágyni kezdtem kedvesem közelségére. Forróság öntötte el a testem, mikor felötlött bennem annak az együtt töltött éjszakának az emléke és a reggeli ébredés. Némi csalódás vegyült az emlékeim közé, mikor eszembe jutott, hogy akkor kielégítetlen vágyammal hagyott magamra. De már nem érdekelt…

Most kibírhatatlanul hiányzott. Az, hogy nem tudhattam a közelemben, szinte elviselhetetlenné vált. Érezni akartam őt, magamhoz akartam ölelni és csókolni akartam, ahol csak érem. Fantáziám hirtelen meglódult, testem reagált rá és már alig bírtam magammal.

Hátam mögött halkan nyílt az ajtó és én széles mosollyal fordultam a bejárat felé, mert abban reménykedtem, hogy talán ő jött. De lehervadt arcomról a mosoly, mert a küszöbön egy ismeretlen lányt pillantottam meg, aki a pompon lányok egyenruháját viselte.

- Helló… - köszönt rám kissé feszélyezetten, miközben pillantását rám szegezte, majd elkapta rólam a tekintetét és szégyenlősen a földet bámulta.

- Helló. - viszonoztam a köszönését, és amennyire a jelenlegi szituációban csak tőlem megpróbáltam kedves lenni vele. – Hát, te? Mi járatban vagy?

Nem tudtam mit csináljak. Nem akartam megbántani azzal, hogy rögtön elküldöm, így inkább megvártam, amíg előáll jövetele céljával.

- Nem emlékszel rám…? – kérdezte bátortalanul és megint a szemembe fúrta tekintetét.

Kínosan éreztem magam és zavartan mosolyodtam el. Majd tetőtől talpig végig mustrálva a lányt, emlékezetemben lázasan kutattam az után, hogy vajon mire is célozhat és honnan kéne őt ismernem. Végigjárattam tekintetemet formás idomain, hosszú és feszes combján, amit aprócska szoknyája fedetlenül hagyott, majd szőke kibontott haját néztem és végül belenéztem kék szemeibe… Szabadkozva ráztam meg a fejem.

- Ne haragudj… sajnos…

- Az iskolai buli… - kezdte magyarázni kedvesen, ártatlan mosollyal az arcán, miközben lassan elindult felém. - … a csók…

Hirtelen beugrott minden és végre rájöttem. Titokban örültem, hogy nem valami fontos dologról feledkeztem el.

- Bella… - vágtam rá és a legkedvesebb mosolyomat villantottam felé.

- Igen. – mondta halkan és alig észrevehetően kihúzta magát. Látszódott rajta, hogy büszke, amiért emlékszem rá. – Tudod…, én nagy rajongód vagyok és szeretem a filmjeidet…

Kezdte mondani a már oly sok lány szájából hallott mondatokat, és lassan egyre közelebb araszolt felém. De én már nem is hallottam Bella hangját, nem jutott el hozzám mit mond. Gondolataim elkalandoztak és hirtelen rám törtek az emlékek. Azzal a csókkal kezdődött minden….

Azzal bántottam meg a kedvesemet és tudtam, hogy életem végéig bánni fogom azt, amit akkor meggondolatlanul tettem. És ami utána jött…

Az a nap szörnyű emlékeivel örökre beleégette magát az elmémbe és mindennap gyötört. Szívembe mart mikor felötlött bennem kedvesem sértődöttsége és kiengesztelhetetlennek tűnő hallgatása a kocsiban. Azután a támadás… Szerelmem sikoltása azóta is  a fülemben csengett… A kíméletlen ütések fájdalmát még mindig érezni véltem…

Majd az a szívszaggató és fájdalmas kép, ahogy szerelmem kiszolgáltatottan feküdt a földön, az alakok fölötte és… nekem tehetetlenül kellett végignéznem, ahogy…

Még most is elborzadva és mérhetetlen gyűlöletet érezve tudtam csak visszagondolni a történtekre, ami az önvád és a szégyen érzésével keveredett.

A felszínre törő sokkoló képek elöl menekülve hirtelen visszatértem a valóságba…

Arra eszméltem, hogy Bella a testét szorosan a testemnek nyomva arra kényszerít, hogy a hátam mögött lévő padra önkéntelenül ráüljek. Értetlenül néztem rá, de nem volt időm tiltakozni, mert minden átmenet nélkül lovagló ülésbe az ölembe ült és hevesen ölelgetni és csókolgatni kezdett.

- Hé… - szakadt fel belőlem önkéntelenül a meglepett kiáltás.

Tiltakozni… ellenkezni akartam. Mindkét kezemmel megfogtam Bella csípőjét és el akartam tolni magamtól. De ahogy a lány megérezte csípőjén a fogásomat, kéjesen felnyögött és ágyékomon érzéki ringatózásba kezdett. Megdermedtem és szinte lebénultam ettől a fejleménytől. Hirtelen nem tudtam mit tegyek. Kezem a lány formás csípőjén nyugodott és megadóan tartottam a kéjesen hullámzó testet. Kínos volt a szituáció. A felkínálkozó lehetőség azonban őrjítően csábító. A lány pedig… kívánatos.

Váratlanul és megállíthatatlanul valami elindult bennem. Éreztem, ahogy harcot vív bennem egymással a szerelem és a férfi ösztöneim. Fantáziám elszabadult és a lány körül járt. A hosszú idő óta kényszerből féken tartott vágyaim felbuzogtak és testem kielégülés után kiáltott fel. Az ágyékomon vonagló női test látvány és érintése feltüzelt. Úgy éreztem, hogy a bennem tomboló vágyak szétfeszítenek. És akkor a férfi mivoltom váratlanul megadta magát…

Már nem tudtam tovább parancsolni elfojtott ösztöneimnek. Érezni akartam Bella testét és át akartam élni azt az érzést, amit felszított bennem. Egyik kezem tarkójára a haja közé kúszott, másikkal szorosan magamhoz vontam a csípőjét, úgy hogy ágyékomon jobban érezzem kéjes ringatózását. Majd hozzá hajoltam és számat a szájára tapasztottam.

Magam is meglepődtem saját heves vágyakozásomon és ugyan úgy meglepődtem a lány vad szenvedélyén, ahogy nyelve utat tört magának az ajkaim között és szinte erőszakosan behatolt a számba. Hol volt ez már egy fiatal lány csókjától! Ez egy olyan nő csókja volt, aki már alaposan kitanulta a testi örömszerzés minden fortélyát.

Bella egyre hevesebbé vált és keze felfedező útra indulva nadrágom sliccénél állapodott meg. Megtalálta pajzsomon a rést és a lényegre tapintott. Kéjesen nyögtem fel. Ez végképp megrészegített és olyan hévvel csókoltam vissza, hogy úgy éreztem szinte eggyé olvadok a testével.

Egy röpke pillanat volt csak az egész. Az agyam valamiért lassan tisztulni kezdett. A következő másodpercben ráeszméltem mit cselekszem. Hirtelen rádöbbentem… nem azzal vagyok, akivel valójában szerettem volna átélni ezt az érzést nem azzal, akit teljes szívemből szeretek.

Abbahagyva a csókot, megragadtam a lány testét és határozottan eltoltam magamtól.

- Elég…

Bella felajzva zihált és értetlenül nézett bele a szemembe. Egy pillanatig álltam a tekintetét és azon járt az agyam, hogyan mondjam el neki, hogy már nem kérek többet belőle. Ekkor azonban megéreztem egy rám szegeződő tekintetet. Bella mellett elnézve, a bejárat felé pillantottam.

Az ajtóban megláttam a számomra oly’ kedves szempárt, mely most fájdalmas csalódással és könnybe lábadva meredt rám. Egy pillanatra mintha megállt volna az élet. Lélegzetem elakadt, talán szívverésem is kihagyott és megsemmisülten dermedtem meg. Csak ekkor döbbentem rá igazán, hogy valójában mit tettem.

Nem tudtam mióta állhatott ott, nem tudtam mennyit láthatott a történtekből, de szívem fájdalmasan sajdult bele a felismerésbe és szégyenemben legszívesebben elsüllyedtem volna. Az előbbi fékevesztett szenvedélyem hirtelen semmivé lett. Mikor kedvesem sarkon fordult és könnyeivel küszködve elfutott, nem volt maradásom…

Ugyanabban a pillanatban szinte lelöktem, lesöpörtem magamról Bella testét és kétségbeesve rohantam kedvesem után. Azonban hiába szólongattam kiabálva, hiába kértem, nem állt meg. Mikor végre utolértem, a karját megragadva megállásra kényszerítettem és magam felé fordítottam.

Hisztérikusan kiáltott rám.

- Hagyj…!

Szemei könnyben úsztak, de pillantásával gyilkolni tudott volna. Kirántotta markomból a karját és csak állt ott az idegtől remegő testtel.

- Hogy tehetted ezt…? – kérdezte iszonyodva miközben lassan hátrálni kezdett tőlem és hihetetlenkedve ingatta a fejét. – Hogy tehetted…?

Mondani akartam neki valamit, amivel megmagyarázom a tettem. Amivel elmagyarázom, hogy egy gyenge pillanatomban a férfi ösztöneim miért kerekedhettek a szívem és az eszem fölé. De éreztem minden hiábavaló lenne. Nem volt elfogadható mentségem.

Csak álltam ott letaglózva és fájdalmasan néztem, ahogy záporozó könnyeit törölgetve, futva menekül el tőlem. Iszonyú érzés volt látni, ahogy elmegy és iszonyúan féltem, hogy nem is látom többet. De egyedül magamat okolhattam a történtekért és most keményen árat fizetek érte…

Fékezhetetlen, vad düh tört elő belőlem. Tehetetlen kétségbeesésemben, artikulátlanul üvöltöttem fel és öklömmel teljes erőmből a falba ütöttem. Legszívesebben a fejemet vertem volna falba, mert már tudtam, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el…

A lány:

Magam sem tudtam, merre vagy hol járok annak a hatalmas stadionnak a végtelennek tűnő folyosó labirintusában. Már réges-régen eltévedtem, de nem érdekelt. Csak könnyeimet nyelve, hangosan zokogva futottam és egyetlen dolgot akartam… minél távolabb kerülni Taylortól és attól a helytől… ahol összetörte a szívemet.

A szívem… aminek helyén most valami leírhatatlan sajgó és lüktető valami volt, ami összeszorította a mellkasomat. Futás közben néha meg kellett állnom, hogy megtámaszkodjak a falnál és ne essek össze. De lelki szemeim előtt megint megláttam azt a képet, ami elém tárult abban a pihenőben… és nem volt maradásom. Újból futásnak eredtem és már az sem érdekelt, hogy könnyeimen keresztül már semmit sem látok. Szinte vakon futottam.

Így eshetett meg, hogy váratlanul egy alakba ütköztem.

- Hé… hé.. – kiáltott fel az ütközéstől meglepetten a férfi.

Én azonban nem törődtem vele. Valamit még mondott, de a hangos zokogásomtól nem hallottam és nem is érdekelt. Kiakartam kerülni, hogy mihamarabb magam mögött tudjam és elmeneküljek a világ elöl. De az alak határozottan megragadta az egyik karom és maga felé fordított.

- Mi az kislány… mi történt?

Bár ismerősnek tűnt a hang és őszinte aggodalom hallatszódott ki belőle, én mégis inkább elakartam futni. Azonban az alak nem engedett. Mindkét karomat megragadva, erősen tartott és én a hulló könnyeim záporán át végre felpillantottam rá és szembetaláltam magam Robert Pattinson aggodalomtól csillogó szempárjával…

(Luna Lowell)

A következő fejezet megjelenése: 2011. 11. 04.