__________________________________________________________________________________
Meglepetten ismertem fel az ágyam mellett álldogáló... Taylort.
Lassan felültem az ágyban és zavartan fészkelődve kerestem a helyem. Majd szinte karótnyelve, egyenes testtartással támasztottam hátam a falnak és rászegeztem a tekintetem. Egy hosszú percig szólni sem bírtam a döbbenettől. Csak a szemébe bámultam, amivel olyan szomorú bűnbánattal nézett rám.
Aztán Taylor volt az aki, végül mégis megtörte a közénk telepedett kínos csendet és bátortalanul megszólalt.
- Szia... - mosolygott félszegen, de ezúttal megközelítőleg sem volt olyan magabiztos a mosolya, mint ahogy azt a médiákban látni lehetett. - Bocsánatot szeretnék kérni tőled.
- Bocsánatot? – visszhangoztam a szavait értetlenkedve és tényleg nem értettem a dolgot. – De… miért?
- Mert méltánytalanul viselkedtem veled. - vágott egy fájdalmas grimaszt. - Téged egy nagyszerű lánynak ismertelek meg, aki mindent megtesz a barátaiért. Volt bátorságod ismeretlenül elém állni és a segítségemet kérni. Nem pénzt, hanem segítséget és támogatást kértél. A többit saját erődből akartad megoldani és ezért becsülni kéne téged. Én pedig...
Egy röpke ideig oldalra pillantott, majd szégyenkezve nézett a szemembe.
- Mikor az a dolog volt azzal a sráccal... meg sem hallgattalak… Azonnal elítéltelek. Sajnálom... Szégyellem magam.
Döbbenten hallgattam a vallomását és lassan kellemes érzés öntött el.
- De megkerestél és segíteni próbálsz... – mosolyogtam rá haloványan.
- Mert rájöttem, hogy hibáztam. Nem érdemled meg, hogy ismeretlenül pálcát törjek feletted. Ezt szerettem volna elmondani múltkor is. De nem tettem… Már bánom! Ne haragudj, kérlek!
Jólestek a szavai és most már szélesebben elmosolyodtam. Úgy látszott ez némi bátorságot adott neki.
- Nem kezdhetnénk, előröl ezt az egész megismerkedést? Szép lassan, lépésről-lépésre megismerve egymást? - kérdezte olyan esdeklő tekintettel, hogy most már nem tudtam parancsolni magamnak és felnevettem.
Taylor pedig belelkesült és a jól ismert szívdöglesztő, széles mosolyával az arcán felém nyújtotta a kezét.
- Szia, Taylor Lautner vagyok...
(Kata65 – Janovics Kata)
Szélesen mosolyogtam én is és kezet fogtunk.
- Hát, Tay… engem már ismersz. – néztem mélyen a szemébe.
- Még nem... – mosolygott gyengéden, majd lassan közelebb hajolt és az arcomra lehelt egy csókot. – De lassan megismerlek majd… ha engeded.
Pár mondatot váltottunk és telefonszámot cseréltünk, aztán hirtelen berontott a nővér és erélyesen tessékelni kezdte kifelé az ifjú hírességet mondván, pihennem kell. Tayloron láttam, hogy nem akaródzik neki menni, de mégis engedelmesen elköszönt és vonakodva bár, de távozni készült.
Azonban mielőtt kilépett volna a kórteremből, az ajtóból még visszanézet rám meleg tekintetével és kedvesen elmosolyodott…
Pár nap múlva már kint voltam a kórházból, egy hét elteltével pedig ismét az iskolapadban ültem. George lopva rám pillantott és én is ő rá. Láttam a szemében a bánatot, a sóvárgó csalódottságot és hirtelen elöntöttek az emlékek…
Ahogy megismerkedtünk, ahogy közelebb kerültünk egymáshoz… ahogy szerettük egymást… az ölelései, a csókjai…. az együtt töltött órák… és az iránta érzett szerelmem… Felbuzogtak az érzéseim és hirtelen elkaptam róla a tekintetem. Ingerülten döbbentem rá, hogy még mindig többet jelent nekem, mint ahogy megérdemelné. Korholtam magam miatta. Hiszen ott volt az erőszakos és a csalfa természete is és azt nem szabad elfelejtenem.
Kicsöngettek és én szinte menekültem az osztályból. De mielőtt eltűnhettem volna George szeme elöl, utánam kiáltott.
- Kérlek, várj...
Majd sietve oda futott mellém.
Nem álltam meg, csak futólag pillantottam rá. Úgy tettem, mintha halaszthatatlan dolgom lenne és nagyon sietnék valahová. Tartottam attól, hogy kettesben legyek vele. Féltem, hogy megint megrohannak az emlékek és ha megpróbál rám hatni…
- Beszélhetnénk? – kérdezte, miközben határozottan elállta az utat előttem.
Megtorpantam és hirtelen nem tudtam, mit csináljak. Éreztem, hogy már nem térhetek ki a beszélgetés elöl. Mind a két kezemmel átnyalábolva egy mappát, szinte görcsösen szorítottam a mellemhez az iratokat, mintha abba kapaszkodva próbáltam volna meg erőt meríteni. Egy röpke pillanatig csak üresen és tanácstalanul bámultam bele George szempárjába, majd megadtam magam. Halkan sóhajtottam és bólintottam.
- Persze...
George nagyot fújtatott és úgy tűnt, annak ellenére, hogy ő kezdeményezte a beszélgetést, nehezebben tudja rászánni magát, hogy megszólaljon, mint én arra, hogy meghallgassam őt. Hiába néztem rá várakozóan, csak hallgatott. Néha egyenesen belenézett a szemembe, aztán a következő pillanatban elkapta a rólam a tekintetét és valahová a folyosó távolabbi végébe meredt. Mint aki azon tépelődik, hogy mit is mondjon.
Aztán hirtelen, minden átmenet nélkül mégiscsak megszólalt.
- Tudod már nagyon rég szerettem volna veled beszélni, de soha nem volt rá alkalmam. – kezdett bele mondanivalójába és én érdeklődve hallgattam. – Szerettem volna, ha tudod, hogy nagyon megbántam azt a dolgot… tudod… Laurával…
Elakadt és láthatóan zavarban volt. Egyik lábáról a másikra állva, idegesen toporgott és közben zavartan préselte bele kezeit nadrágjának szűk zsebeibe, csak hogy a közénk telepedett kínos csöndben csináljon valamit. Bizonyára furcsa arckifejezéssel nézhettem rá, mert egy pillanatra megszeppenve dermedt meg és vizsgálódva nézett bele a szemembe.
- Haragszol rám? – bökte ki végül szomorúan és megbánást láttam a szemében.
Egy pillanatig nem tudtam mit mondani neki. Meglepett, hogy ilyen váratlanul állt elém az őszintének tűnő bocsánatkérésével. De aztán látva reményvesztett tekintetét, megsajnáltam és megráztam a fejem.
- Nem… Azt hiszem, már túl tettem magam rajta.
Magam is meglepődtem, mennyire megkönnyebbültem, ahogy kimondtam. Mikor megtörtént az a dolog, akkor mérges voltam, de már minden harag eltűnt belőlem. Csak a fájdalmas csalódás maradt meg bennem, amivel ezután már együtt kellett élnem.
- És meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte félszegen és lapos pillantással nézett rám.
Egy hosszú pillanatig nem válaszoltam és magamban kutattam a válasz után.
- Igen… - válaszoltam halkan és még egy halvány mosoly is átfutott az arcomon, mert éreztem, idővel tényleg így lesz.
- Szeretlek baby… - mondta felszabadultan George, és széles mosoly terült szét az arcán.
Aztán mielőtt bármit is mondhattam volna még neki, értem nyúlt, majd a csípőmnél fogva határozottan magához húzott és felém hajolt, hogy megcsókoljon.
Éreztem, ahogy érintésére megrohannak a régi érzések. Hirtelen forróság öntötte el a testemet, végtagjaim lassan elerőtlenedtek és szinte beleszédültem az ölelésébe. Ettől tartottam…
Azonban pár pillanat múlva erőt tudtam venni magamon.
- George…! – szabadítottam ki magamat a karjai közül és eltoltam magamtól. – Mégis mit képzelsz magadról?!
- Hé, most mi van? – lepődött meg George.
- Ez nem jelenti azt, hogy megint járni fogok veled!
- Hogy? – hőkölt hátra döbbenten és értetlenül nézett bele a szemembe.
- A történetek után, nem… De lehetünk barátok, ha akarod.
- Barátok? – visszahangozta egyre zavarodottabban George. – Baby… most dobsz?
- Időre van szükségem… - folytattam határozottan, de ő vizsgálódva mért végig.
- A Lautner gyerek miatt?
- Hogy? – döbbentem meg a felvetésén és közben próbáltam leplezni zavaromat, amiért rátapintott a lényegre.
- Miatta…? – kérdezte összeszűkült szemmel és pillantásával ölni tudott volna.
- Nem erről van szó! – hárítottam el a kérdését. – Magam miatt!
George szemöldöke felszaladt a meglepetéstől és egy hosszú percig eltűnődve nézett rám. Én pedig mit nem adtam volna azért, ha tudom, mi jár a fejében. Aztán beletörődve bólintott.
- Oké, baby… ahogy akarod. - szakadt fel belőle, de némi iróniát véltem felfedezni a hangsúlyában. – Időm, mint a tenger… és amikor meggondolod magad, én ott leszek!
Azután minden átmenet nélkül arcon csókolt, amit én kelletlenül tűrtem, majd hanyag járásával elsétált. Néztem utána és nem tudtam mi járhat a fejében. De nem volt se kedvem, se időm ezen tépelődni, inkább a következő órámra igyekeztem.
Azonban egész óra alatt George járt a fejemben. Döbbenten jöttem rá, hogy még mindig hatással van rám. Nem akartam… Most már Taylort volt a szívemben. De hogy is van ez? Hogy lehet egyszerre két embert szeretni….?
Össze voltam zavarodva.
A hetek rohantak. Taylor forgatott, távol tőlem és csak telefonon tartottuk a kapcsolatot. Én pedig közben minden nap George pillantásaitól szenvedtem…
- Szeretnék kiiratkozni történelemről. - mondtam egyik nap az osztályfőnöknek, mikor elhatározásra jutottam.
- Miért? Hisz imádod és nagyon jó vagy…. - látszott rajta, hogy nem érti a dolgot.
- Igen, de George és én szakítottunk… - magyaráztam. Bár nemigazán hittem, hogy magánéletem eme része rátartozna, most mégis úgy éreztem meg kell osztanom vele, hogy megértse az érvelésem. - Mind a kettőnknek így lesz a legjobb. Nem tudok figyelni és ő sem…
Megértően bólintott, majd a számítógépre pillantott.
- Akkor mit szólnál ahhoz, ha átraknám másik időpontba? – ajánlotta fel segítőkészen. - Így nem kell majd lemondanod a történelemről, de nem lesztek osztálytársak.
Hálálkodva néztem rá.
- Köszönöm...
Haza mentem. Taylor már hívott párszor, de nem vettem fel és nem hívtam vissza. Inkább csak sms-t írtam, hogy ne aggódjon, és ne haragudjon. Szeretem… de most nincs időm beszélgetni és majd hívom.
Nem akartam, hogy megérezze zaklatottságomat, mert nem volt erőm és bátorságom elmondani neki, hogy George miatt rágódom. Már nem jártunk, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy valamikor mennyire szerettem. Akár hogy is győzködtem magam mondván, hogy megbántott, a szívembe és a lelkembe gázolt… rájöttem, hogy nem tudom olyan könnyen elfelejteni, hiszen őt tartottam életem szerelmének.
Zaklatott gondolataim és érzéseim összezavartak. Magamalatt voltam. Tudtam, hogy időre van szükségem. Sok-sok időre...
(Grettta – Nagy Gréta/ Kata65 – Janovics Kata)
A hetek megállíthatatlanul teltek és Taylor még mindig távol volt. Telefonon tartottuk a kapcsolatot, de sűrű elfoglaltsága miatt egyre ritkábban beszéltünk. Inkább csak az újságokból és a híradásokból értesültem részletesen arról, hogy merre jár, vagy éppen kivel van. Már kezdtem megszokni és elfogadni a tényt, hogy a kezdeti varázs elillant, lassan eltávolodunk és elfelejtjük majd egymást. Mert, ahogy azt már az elején megsejtettem… kettőnk között ennek az egésznek, nem volt jövője.
Helyzetemet nehezítette, hogy hiába iratkoztam át történelemről, az élet valahogy úgy hozta, hogy George-al mindig egymás útjába sodródtunk. Mintha a nyomomban járna. És minden alkalmat megragadott arra, hogy jelezze felém… vár. Épp kezdtem úgy érezni, hogy túl vagyok rajta, ő pedig megint felforgatja az életemet. Nem akartam… Minél távolabb akartam magamtól tartani.
Közben Becca felett lassan kezdtek összecsapni a hullámok. Bár Taylor szerzett egy neves orvost, attól még Becca pénzügyi gondjai nem oldódtak meg. Segíteni szerettem volna rajta és ezért a legtermészetesebb dolognak tűnt, hogy amikor egy újabb táncversenyt rendeztek, aminek a fődíja jó pár ezer dollár volt, Alexszel együtt beneveztünk.
Attól kezdve Alex és én kőkemény edzésbe kezdtünk és a próbák egymást követték. Csak késő esténként értem haza és kis családom lassan aggódni kezdett értem. De nem érdekelt az aggodalmuk. Tudtam, hogy most nyernünk kell, akármi történik is.
Semmi mással nem akartam foglalkozni. Sem George-al... Sem pedig Taylorral.
Mindkettőjüket kirekesztettem a tudatomból, mintha nem is léteztek volna és csak a táncra koncentráltam. Ez jó terápiának tűnt. Pár nap elteltével már egyikükkel sem foglalkoztam, csak az egész testemben lüktető izomlázzal.
Aztán elérkezett a nevezetes nap. Egy elegáns szálloda még elegánsabb báltermében rendezték a versenyt. Rengeteg résztvevő és még több néző előtt.
Alex és én, mindketten idegesen és lámpalázzal küszködve vártuk, hogy ránk kerüljön a sor. Még soha nem volt ilyen nagy tétje egyik versenyünknek sem és még soha nem izgultunk ennyire. Egymás kezét fogva, egymás szemébe nézve biztattuk a másikat. A háttérben pedig ott tördelte idegesen a kezeit Becca, akin már jól látszódott, hogy más állapotban van.
És elérkezett a pillanat… Alex könnyed lépteivel a táncparkettre vezetett, majd egy elegáns és laza mozdulattal látványosan megpörgetett, hogy így álljunk be a kezdő lépéshez. Ezt a koreográfiát már akkor is tudtam mikor felkeltettek álmomból. Mikor a pörgésből kijöttem szélesen Alexre mosolyogtam és vártam, hogy felcsendüljön a zene és elkezdjünk táncolni...
Ezúttal azonban gigszer csúszott a jól begyakorolt mozdulatsorba.
Mikor pörgésben voltam, a szemem sarkából hirtelen ismerős alakra lettem figyelmes. Ez megzavart és elterelte a figyelmemet. Már rég Alexre kellett volna mosolyogva néznem, de én még mindig komoly ábrázattal bámultam a tömegre és tekintetemmel az alak után kutattam. Azonban már nem volt sehol.
Elbizonytalanodtam. Vajon tényleg láttam… vagy csak a képzeletem játszott velem…? Összezavarodtam…
(Kata65 – Janovics Kata)
A következő fejezet megjelenése: 2011. június 3.
1 megjegyzés:
Egész jó:) Tisztelettel :Friends Like .net közösségi oldal
Megjegyzés küldése