Fantasztikus történet 2 - 4. fejezet

__________________________________________________________________________________

- Hogy ki vagyok...? – kérdezte George hihetetlenkedve, majd kissé teátrálisan hozzá tette. – Hát a pasija...

Most Tayloron volt a sor hogy meglepődjön.

- Hogy? - kérdezte, majd Georgeról egyenesen rám siklott a tekintetet. – A… a pasid?

Tekintetében döbbenet és csalódás keveréke tükröződött. Éreztem, hogy Taylor lassan elenged és alig láthatóan, de elhúzódik tőlem. Tiltakozni akartam, kiakartam kérni magamnak George állítását… de egy pillanatra elbizonytalanodtam és éreztem, hogy - bár semmi szégyellni valóm nem volt – elvörösödöm.

Azonban mielőtt válaszolhattam volna, George tovább kiabált.

- Még ki sem hűlt melletted a helyem, te már mással hetyegsz....!?

Bár mindketten hallottuk őt, Tay és én csak egymást néztük. Szavak nélkül is értettük egymást. Taylor magyarázatot keresve nézett rám, én pedig fájdalmasan láttam a szemében, hogy ennek a jóindulatú fiúnak lassan megdermed a szíve és szinte kézzelfoghatóan éreztem, ahogy egész lénye csalódottan távolodik tőlem.

George egyre közelebb jött és én már nem hagyhattam szó nélkül a mocskolódását. Elszántan felé fordultam és dühös pillantását állva, egyenesen belenéztem a szemébe.

- Hogy jössz te ahhoz, hogy számon kérj! - ripakodtam rá felindultan. - Nem én kezdtem ezt az egészet! Te hetyegtél Laurával! Semmi közöm nincs már hozzád! Úgy hogy fogd be a szád és hagyjál békén!

George újabb szitkozódásba kezdett, de én már nem foglalkoztam vele.

Taylorra néztem, aki egy kicsivel hátrébb állt és szótlanul figyelte a veszekedésünket. Látszódott rajta, hogy távol akarja tartani magát ettől a konfliktustól. Egy hosszú pillanatig szótlanul és szomorúan bámult bele a szemembe és tekintete beszédesebb volt mindennél. Aztán lassan hátrálni kezdett, majd fejét csalódottan lehorgasztva, szó nélkül elkullogott.

Szerettem volna megragadni, hogy megállítsam, hogy ne menjen el. Hogy megmagyarázzak neki mindent és elmondjam, rosszul ítéli meg a helyzetet és rosszul ítél meg engem... De nem tettem semmit. Csak álltam ott és néztem, ahogy alakja lassan eltűnik a rendőrőrs forgatagában.

Reggel még annak a gondolatától is viszolyogtam, hogy egy épületben kell vele lennem, most meg... Még magam sem értettem a bennem végbemenő változást, de azt tudtam, hogy túl hirtelen és túl gyorsan történnek ezek a megmagyarázhatatlan dolgok velem. Nincs rájuk ésszerű magyarázat és most arra volt a legkevésbé szükségem, hogy ésszerűtlen dolgokba bonyolódjak.

Csalódottan néztem utána. Fájt, hogy Tay elhamarkodottan ítélt meg és hogy olyan egyszerűen hátrahagyott. De arra gondoltam, talán így kell lennie… talán jobb is így… Ég veled Taylor Lautner.

(Kata65 – Janovics Kata)

George kíséretében mentem vissza a szállodába, bár méterekre előtte haladtam jelezve, hogy nem kívánok beszélgetésbe elegyedni vele. A szállodába érve, egyből a szobába vettem az irányt. Becca még nem ért vissza, de abban a pillanatban nem is bántam. Nem vágytam semmi másra, csak hogy aludhassak és kiverhessek mindent a fejemből. Túl sok volt, ami az utóbbi időben történt velem.

Megengedtem a zuhanyt és alá álltam. A szemeim hirtelen megteltek könnyel… és én nem küzdöttem ellene. Szabad folyást engedtem nekik és záporesőként hullottak le a vízzel együtt. De a víz sem mosta el a bánatom.

Tíz perc múlva ázott verébként léptem ki a fürdőszoba szőnyegére és a tükörbe néztem….  Egy megtépázott, magábaroskadt, szenvedő lány állt velem szemben. Arcom megviselt volt, szemeim alatt a smink foltjai éktelenkedtek. Lemostam a sminket, majd felöltöztem. Mikor a szobába léptem egykedvűen vettem tudomásul, hogy még mindig egyedül voltam. Elkezdtem lassan szárítani a hajamat, de megint eszembe jutottak a történtek.

Szemeimből újból megállíthatatlanul záporozni kezdtek a fájdalom könnyei és hangosan zokogni kezdtem. Ez a pár óra végképp megtépázta a lelkem. Üres lyuk tátongott legbelül és úgy éreztem, hogy a szívem darabokra hasadt.

Mire a hajam megszáradt a könnyeim is elapadtak. Szemeim égtek és bár még mindig sírhatnékom volt, már nem tudtam. Talán kisírtam őket egy életre.

Kinyitottam az ablakot, majd felültem a párkányra. Csöndben bámultam a teliholdat, ami megbabonázott, majd a távolba meredtem... Milyen tökéletes fekete űr az univerzum, pontosan olyan, mint a fájó lelkem... Üresnek tűnő, feneketlen mélység mely elnyelni készült.

Hirtelen belehasított valami a mellkasomba és elakadt a lélegzetem. Oda kaptam, szemeim ismét megteltek könnyel, majd zokogni kezdtem. Lelkem sajgott a csalódottságtól, mely lassan felemésztett. Egyedül akartam lenni az összes fájdalmammal, mert úgy éreztem, senki sem értheti meg, hogy min megyek keresztül.

Még jobban előtört belőlem a zokogás. Valahogy visszamásztam a szobába és az ágyamba bújtam. Magzatpózba gömbölyödtem össze és magamra húzva a takarót, tovább zokogtam.

Azoktól a fájdalmas emlékektől nem tudtam szabadulni…

George iránt érzett csalódott szerelmemtől szenvedtem. Eszembe jutott erőszakos természete, ami mindent megfertőzött, majd az árulása… ahogy kegyetlenül belegyalogolt a lelkembe. Összetörte a szívem, ami fájt miatta, hiszen még mindig szerettem. Nem tudtam, csak úgy egyszerűen elfelejteni.

Aztán ott volt Taylor magávalragadó személyisége és felkavaró csókja… Akkor egy röpke pillanatig úgy éreztem, hogy még boldog lehetek. Majd minden darabjaira hullott… Magam előtt láttam még Taylor csalódott és megsemmisítően szemrehányó tekintetét, ahogy a szemembe nézett, mikor azt hitte játszottam vele…

Senki nem érezheti át, hogy akkor mi játszódott le bennem, mit éreztem.

George árulása… a csalódottság… a fájdalom majd ez a… szégyen… Ez túl sok volt.

Lehunytam a szemem. Már nem volt erőm tovább nyitva tartani és álomba sírtam magam…

(Grettta – Nagy Gréta)

Másnap indultunk haza és Becca még mindig nem került elő. Aztán kiderült, hogy ő már korábban elment Alexszel. Úgy tűnik összejöttek, mert az egyik lány felvilágosított, hogy kézen fogva hagyták el a szállodát.

Egy kicsit felvidultam, ha ők boldogok én is az vagyok.

- Hé, kiscsaj! - mondta valaki a hátam mögött. George volt az. - Most mi lesz...velünk?

- Olyan már nincs, hogy velünk! - mondtam és újra égett bennem a düh. - Neked ott van Laura, nekem meg... - próbáltam visszafojtani a könnyem, de nem sikerült. – senki.

- Ne itt sírj! És ne is mondj olyanokat, hogy Laura és én! Egy ideig kivonták a forgalomból, mert kiderült, hogy a kis tetű gyújtogatott. Én pedig olyanoknak nem vagyok a pasija, akik ilyen helyzetekbe keverednek.

- Pedig összeillenétek! - vágtam oda dühösen. - Én meg nem leszek olyan pasival, aki mellettem még más lánnyal is hetyeg!

Dühös csalódottsággal hagytam faképnél és ebben maradtunk.

(kerály – Kósa Kira)

A repülőúton nem szóltam senkihez. Inkább visszahúzódtam és sebeimet nyalogatva szomorú hallgatásba burkolóztam. Egy idő után azonban saját magamnak is terhes volt ez az állapot, hiszen éreztem, hogy szinte elvesztettem önmagamat.

Hogy eltereljem a figyelmemet kusza és fájdalmas gondolataimról valami olvasni való után néztem. Rövid keresgélés után egy friss bulvárlap akadt a kezembe, amiben természetesen megint Taylor Lautnerrel foglalkoztak. Fájdalmasan dobbant meg a szívem, mikor felvillantak bennem az elmúlt nap emlékei és egy pillanatig azon tépelődtem, hogy elolvassam-e a cikket. Aztán győzött a kíváncsiságom.

Ezúttal az előző napi tűzről számoltak be és a fiatal színész hősies viselkedéséről. Végre egy olyan cikk volt, ami mellőzte a pletykákat és a tényeket közölte. Pár fénykép is mellékelve volt a cikkhez, amin bár a Taylor mellett álló női alak arca nem volt látható, én tudtam, hogy az egyiken engem karol át védelmezőn. Elérzékenyülve meredtem a képekre.

Néztem Taylor fekete haját… mélyenülő sötét szempárját… széles ajkait, ahogy az egyik képen halvány, bíztató mosolyra húzódik és kivillannak hófehér fogai. Csak bámultam rá és elvesztem a nyomtatott tekintetében. Eszembe jutott, ahogy előző nap rám mosolygott… ahogy hozzám beszélt… magához ölelt és ahogy…. megcsókolt. Érzéseim hirtelen felbuzogtak és testemet forróság öntötte el. Ujjaimmal gyengéden végigsimítottam a képen és elmosolyodtam. Önkéntelen mozdulat volt és mikor rádöbbentem mit csinálok, elkomorodtam.

Miközben zavartan raktam el az újságot, fájdalmasan hessegettem el magamtól Taylor emlékképeit. Tudtam, hogy el kell őt felejtenem…

Otthon gyorsan peregtek a napok. Egyik jött a másik után és úgy telt el pár hét, hogy semmi említésre méltó nem történt. Úgy éreztem, mintha megrekedtem volna valahogy az időben és mellettem elszaladnak az események. Csak rezignáltan figyeltem, ahogy ismerőseimmel és barátaimmal zajlik az élet.

Becca még mindig porig volt sújtva Andrew halála miatt és egyre nagyobb aggodalommal nézett terhessége elé. De bimbózó kapcsolata Alexszel úgy tűnt át fogja őt segíteni ezen. A pénz kérdése azonban még mindig nem volt megoldva. Szerettem volna segíteni, de még csak ötletem sem volt kihez fordulhatnánk.

Ott volt az a dolog Taylor Lautnerrel...

Bár semmi olyan nem történt, amiért lelkiismeret furdalásomnak kellett volna lennie, mégis szégyelltem magam. Megpróbáltam nem gondolni rá és elfelejteni az egészet. De minduntalan a Lautnerről szóló hírekbe botlottam és ezért nem igazán ment. Hogy mielőbb túljussak a dolgon és túltegyem magam rajta, elkezdtem magamnak sorolni a negatív dolgokat, amiket még azelőtt gondoltam róla mielőtt összefutottam vele. De valahogy nem működött.

Aztán ott volt a múltbéli kapcsolatom George-al, ami kísértett. Még mindig szenvedtem miatta és távol akartam tartani magamtól. George azonban nem akart belenyugodni és zaklatott. Kerültem őt… nem vettem fel a telefont, ha keresett, nem válaszoltam az sms-ére sem az e-mailjaire. Nem volt hozzá még erőm, hogy négyszemközt legyek vele és tartottam tőle, hogy ellent tudnék e neki állni, ha vissza akarná hízelegni magát. Viszont nem tudtam elkerülni, hogy néhanap nyilvános helyen össze ne fussunk.

Mint ez alkalommal is.

Az egyik rendezvényen, George mellettem termett. Invitálás nélkül leült a mellettem lévő üres székre és valami átlátszó ürüggyel beszélgetésbe próbált velem elegyedni. Hirtelen nem tudtam mit tegyek. Legszívesebben azon nyomban felpattantam volna, hogy elmenjek. De nem tettem semmit. Csak ültem ott, hallgattam, ahogy George beszél és néha kelletlenül válaszoltam.

Szó szót követett és egy idő után a beszélgetésünk kezdett feszült lenni. Nem bírtam tovább, felpattantam a helyemről és faképnél hagytam őt. Azonban nem csak a teremből, de az épületből is kimenekültem és sietősen igyekeztem minél távolabb attól a helytől, ahol George-ot tudtam.

Már messze jártam, mikor az egyik sarokhoz érve, szinte a semmiből egy elegáns sportkocsi vágott elém. Alig tudtam elkerülni, hogy ne lépjek le elé és mikor hirtelen lefékezett előttem, a lendülettől egy kicsit neki is csapódtam az oldalának. Ijedtemben hirtelen elfogott a pulykaméreg és dühösen csaptam az autóra.

- Mi a francot csinálsz, te pancser! - kiabáltam magamból kikelve.

Legnagyobb meglepetésemre a vezető felőli ajtó kinyílt és miközben a gyomrom összerándult az ijedtségtől, a kormány mellől lassan kiszállt az autó vezetője....

(Kata65 – Janovics Kata)

A következő fejezet 2011. május 13-án jelenik meg!