Sem George, sem pedig Taylor nem volt kíméletes.
Ott ahol épp érték a másik testét, teljes erőből, ököllel püfölték egymást. Ütlegeléseik nyomán egyre több helyen szakadt fel a bőrük és serkent ki a vérük, azonban láthatóan egyikük sem vett tudomást az egyre gyarapodó sérüléseikről. Néha ide-oda hemperegtek a földön, hol az egyikük, hol a másikuk került jobb pozícióba, és ekkor kihasználva a helyzeti előnyét, még erősebb ütésekkel sorozta meg áldozatát.
A vihar hangjainak és fényeinek aláfestésével, halálra váltan és tanácstalanul figyeltem a küzdelmüket. Azt tudtam, hogy Taylor jártas a küzdősportokban, de ezúttal nem voltam biztos benne, hogy használni is képes a tudását. Mozgásán láttam, hogy még nem teljesen tisztult ki a feje az előző ütéstől és még mindig kába. Többet volt kénytelen védekezni, mint amennyit támadni tudott. Amikor pedig ütött, hiába volt erős az ütése láttam, hogy nem tudja kihozni magából a maximumot. Sejtettem, hogy szerelmemet ezúttal inkább a düh és a kétségbeesett féltés hajtja, mint az átgondolt stratégia és koncentrált erő. Hiába próbálta meg ellenfelét távolabb taszítani magától, hogy jobb pozícióba kerülve ellentámadásba lendüljön, George mindig résen volt.
George láthatóan magabiztosabb és összeszedettebb volt, mint Taylor. Úgy tűnt a börtönben eltöltött időt arra használta, hogy megerősödjön és kitanulja a test-testelleni küzdelem minden csínját-bínját. Sokkal többször kerekedett szerelmem fölé és olyankor gyilkos ösztöntől hajtva, kegyetlenül és átgondoltan támadott. Sokkal erősebben és többször találta el Taylort, mint ahogy azt ő viszonozni tudta volna és ütései egytől-egyik betaláltak.
Taylor az ütéstől fájdalmasan nyögött fel és a szívem összeszorult. Szinte érezni véltem az idegszálain végigfutó fájdalmát és mikor láttam, hogy egyre szorultabb helyzetben van, gondolkodás nélkül cselekedtem. Bár minden porcikám sajgott a fájdalomtól, több sebből is véreztem, nem érdekelt. Egyetlen dolog hajtott csak… az, hogy mindenáron segítsek neki. Magam sem tudom, honnan merítettem erőt, de egyetlen mozdulattal talpra ugrottam, majd szinte ugyanazzal a lendülettel George hátára vetettem magam. Két karomat szorosan a nyaka köré fonva próbáltam fojtani és ezzel rávenni arra, hogy hagyjon fel Taylor módszeres ütlegelésével. Minden erőmet beleadtam a szorításba és mind a tíz körmömet belemélyesztettem a bőrébe. De még ez is kevésnek bizonyult vele szemben.
George ugyan halkan felnyögött mikor belémartam és a lélegzete is elakadt egy röpke pillanatra a karom szorításától, de csupán ennyi történt. Nem voltam számára ellenfél. Miközben tovább küzdött a földön fekvő Taylorral, két ütés között megragadott és egyetlen szorításával megszabadult a nyakára tekeredett karjaimtól. Majd egy könnyed mozdulattal a falnak hajított.
- Rád is sor kerül, te ribanc! – kiáltotta felém félvállról és szeme gyűlölettől szikrázva villant felém.
Bár a közbelépésem nem sokat segített szerelmem helyzetén, az a pár pillanat, amíg George figyelme rám irányult épp elég volt Taylornak arra, hogy cselekedjen. Mikor meglátta, hogy George újból kezet emel rám, egy jólirányzott balegyenessel megütötte figyelmetlen ellenfelét. Az ütés ereje hatalmas volt. Taylor indulatoktól eltorzult arcán láttam, hogy minden erejét és dühét beleadta.
George teste megingott és elhajlott. Arcán egy pillanatra meglepődöttség tükröződött és látszódott rajta, hogy nem számított erre a fordulatra. Taylor azonban nem hagyott neki időt arra, hogy feldolgozza az enyhe traumát. Mivel ellenfele megfeledkezett a legalapvetőbb dologról, a védekezésről, egy újabb ütéssel leteremtette magáról a testét. Aztán ellentámadásba lendült…
Fájdalomtól sajgó testtel, összetörve feküdtem a földön és azt néztem, hogy szerelmem végre erőt merítve, talán meg tudja fordítani a küzdelem menetét. Remény költözött belém, mikor láttam, hogy visszatért a régi és magabiztos Taylor és George-ra veti magát.
Azonban ellenfele ekkora már összeszedte magát annyira, hogy kitérjen az újabb ütés elöl. Majd mikor felmérte, hogy Taylor már újból harcra készen áll és méltó ellenfele lehet a verekedésben, láthatóan új terv fogant meg benne. Tekintete hirtelen lázasan keresni kezdett valamit a szoba padlóján és Taylor arcán láttam, hogy ő is rájött mire készül George.
Csak egyedül én nem tudtam.
Mérhetetlen bizonytalanság suhant át rajtam, mert éreztem a pillanat jelentőségét. Bár nem tudtam miről van szó megéreztem, hogy aki hamarabb találja meg azt a valamit, amit keresnek, akkor az kerülhet jobb pozícióba. Én is önkéntelenül a földre bámultam és akkor hirtelen megláttam…
Tőlem nem messze a padlón egy fegyver hevert. Csak most értettem meg, hogy az a koppanás, amit az előbb hallottam, az volt mikor George kezéből kiesett a pisztoly.
Láttam, hogy szinte velem egy időben Taylor és George is észrevette a fegyvert, mely a padlón árválkodott. Abban a pillanatban úgy éreztem mintha a levegő megdermedt volna a szobában. Egymást méregették, próbálták kitalálni, hogy a másik mire készül pontosan és próbálták felmérni, hogy vajon melyiküknek, milyen esélyei vannak. Úgy álltak ott megdermedve, mintha valami jelre vártak volna.
Aztán egy újabb villámlás és mennydörgés megadta a jelet.
Szinte egyszerre lódultak meg és vetették magukat a fegyver felé. Olyan gyorsan mozogtak mindketten, hogy a szememmel sem tudtam követni őket. Már csak azt láttam, hogy a földön hemperegve, egymást ütlegelve küzdenek meg a fegyverért.
Miközben tekintetemet egy pillanatra sem vettem le a küzdő felekről, lassan az ágyba kapaszkodva talpra álltam. Éles fájdalom hasított belém és csak ekkor tudatosult bennem, hogy bizonyára nem csak külsérelmi nyomai vannak George támadásának, hanem belső is. De most legkevésbé sem érdekelt a saját állapotom. Taylor és George kötötte le minden figyelmemet. Nem mertem közbeavatkozni sajátságos párharcukba és csak szorongva néztem a küzdelmüket.
Azonban rövid idő múlva minden reményem oda lett, mikor George egy jólirányzott ütéssel távolabb taszította magától Taylort, majd felegyenesedett és kissé hátrább lépve, rászegezte a fegyvert.
- Ha megmozdulsz, beléd eresztek pár golyót! – kiabált rá George és a szemén látszódott, hogy komolyan gondolja a dolgot.
Taylor épp rá akart rontani, de most mozdulat közben hirtelen megdermedt. Egy röpke pillanatig csak kimerülten zihált a küzdelemtől és látszódott rajta, hogy azt mérlegeli, mit tegyen. Majd lassú mozdulattal kiegyenesedett és metsző tekintetét belefúrta George szemeibe.
- Hibát követsz el… - mondta higgadtan és a hangján hallottam, hogy megpróbál hatni támadónk eszére.
Azonban George láthatóan nem volt vevő a dologra.
- Szarok a tanácsodra vagy a bölcsességedre! – kiabált közbe flegmán és megrántotta a vállát. – Gondolod, ha idáig elmentem, majd meggondolom magam miattad?
Hangosan felnevetett és láttam rajta, élvezi a helyzetet.
- Te hülye vagy! – jelentette ki teljes meggyőződéssel, majd újból nevetni kezdett.
Taylorral tanácstalanok voltunk és egymásra pillantgatva próbáltunk kommunikálni. Mindkettőnkön látszódott, hogy nem tudjuk eldönteni, vajon George elméje megbomlott, vagy pusztán csak a mérhetetlen agresszió ütközött ki rajta.
Mikor George végre abbahagyta a nevetést, még mindig Taylorra szegezve a fegyvert kérdőn pillantott rá.
- Te tényleg ennyire hülye vagy? – ingatta a fejét hihetetlenkedve. – Vagy tetteted?
Szerelmem nyitotta a száját, hogy válaszoljon valamit, de George felemelve az egyik kezét, beléforrasztotta a szót.
- Ne válaszolj! Csak költői volt a kérdés.
Egy hosszú pillanatig méregette Taylort és közben láthatóan ügyet sem vetett rám, majd gúnyos mosolyra húzta a száját és köpött egyet a padlóra.
- Te tényleg azt hiszed, hogy azok után, ami történt, most meg tudsz állítani? Nem fogod fel, hogy annakidején, csak a golyóállómellény védett meg? És azt sem, hogy nekem már nincs mit veszítenem?
Taylorra pillantottam és a szemének rebbenésén láttam, hogy hiába mutatja magát magabiztosnak, mélyen legbelül, most ő is elbizonytalanodott. Abban a pillanatban mindketten rádöbbentünk, hogy olyan emberrel állunk szemben, aki mindenre képes, a végsőkig elmegy és ez nagyon veszélyes volt. Az addig reménytelen helyzetünk, most teljesen kilátástalanná vált.
Taylor azonban nem akarta feladni.
- Nem értem mivel vívtuk ki, hogy ennyire gyűlölsz minket… - kezdte, de George ezúttal sem hagyta, hogy befejezze a mondanivalóját.
- Nem fogom tépni a számat, hogy elmondjam mégegyszer. Te is és ez a kis ribanc is tudjátok. – bökött felém a fegyver csövével egy pillanatra. – Vagy csak az időt akarod húzni?
- Az időt…? – kérdezett vissza értetlenül Taylor. – Nem értem…
- Jaj, ne nézz már hülyének! – grimaszolt George és újból gúnyosan elmosolyodott. – Miben bízol? Csak nem abban a két amatőr csókában, akik kiütve és eszméletlenül fekszenek odakint…?
Hirtelen úgy éreztem, hogy megfordul velem a világ. Lehunytam a szemem, mert szédültem és arcomat a kezembe temettem. Az egyetlen reményem is odalett. Hiszen, ha George kiiktatta a két testőrt, már hiába is várunk segítséget.
Épp kezdett elhatalmasodni rajtam a teljes kétségbeesés, mikor egy hangot hallottam meg George háta mögül az ajtóban.
- Nem… az édesapjában.
A hang mindenkit meglepett és csodálkozó tekintettel kaptuk pillantásunkat az ajtó irányába. George úgy perdült sarkon, mint akit kígyó csípett meg, éppen akkor, amikor a vihar egy újabb mennydörgéssel rázta meg a falakat és egy újabb kék villanással világította be a szobát.
Hihetetlen kép tárult a szemünk elé, ahogy Taylor édesapja egy baseball ütőt a feje fölé emelve közeledett támadónk felé és lesújtani készült vele. George azonban minden gondolkodás nélkül és gátlástalanul meghúzta a ravaszt.
A vihar sorozatos mennydörgéseinek robajában ezúttal a fegyver dörrenése, a torkomból felszakadt döbbent sikolyom és Taylor kétségbeesett kiáltása vegyült.
- Neeeeeeeee… - kiáltotta mikor meglátta édesapjának fájdalomtól eltorzult arcát és amikor elernyedt teste a földre hanyatlott szinte eszét vesztette a látványtól.
- Megöllek… - kiabálta Taylor magából kikelve és George felé lendült.
Megvadult vadállatként vetődött rá és lendületének erejével földre sodorta. George kezéből kiesett a fegyvert, ami a padlón csúszva tőlem nem messze állt meg. Egy röpke másodpercig a pisztolyt bámultam, majd pillantásom az újabb adok-kapok verekedésbe keveredett küzdő felekre siklott.
Ezúttal láthatóan mások voltak az erőviszonyok. George hiába küzdött minden erejével és tudásával, most Taylor volt az, akiben gyilkos düh tombolt, és ami megsokszorozta az erejét. Úgy küzdött mintha az életéért küzdene, vagy mint, aki gyilkolni vágyik, és nem lenne mit veszítenie. Erős ütései mind betaláltak és megsebezték ellenfelét és mikor George néha vissza-visszaütött, szinte meg sem érezte az erejüket, csak támadta és ütlegelte tovább.
Azonban hiába volt az erő, ha nem párosult hozzá higgadt és átgondolt stratégia. Rövid időn belül George kiismerte Taylor koordinálatlan stílusát, megtalálta a gyenge pontját és kihasználva a legapróbb hibáját, ellentámadásba lendült. Csak egyetlen jólidőzített és jólirányzott nagyerejű ütés kellett ahhoz, hogy megint Taylor fölé kerekedjen.
Láttam, hogy Taylor megszédül az ütéstől és egy pillanatra még a védekezésről is megfeledkezik. George rögtön ki is használta a figyelmetlenségét és újabb és újabb ütést mérve rá a földre küldte. Felsikoltottam, mert láttam, hogy szerelmem nagy bajban van, hiszen homályos tekintete elárulta… az eszméletéért küzdött.
De George még ekkor sem hagyta abba a bántalmazását. A földön fekvő és harcképtelenné vált ellenfele mellkasára térdelve tovább ütlegelte, majd amikor már ez sem elégítette ki felállt és rugdosni kezdte Taylor elernyedt testét.
Ahogy George hátára szegeztem a tekintetemet és azt kellett néznem, hogy azt a férfit bántja, akit a világon a legjobban szeretek, és akiért az életemet is képes lennék feláldozni, mérhetetlen gyűlölet fogott el. Már nem érdekelt semmi csak az, hogy ezt a szörnyeteget megállítsam. Bármi áron.
Miközben a vihar újabb aláfestő zenéjébe vegyülve azt hallgattam, ahogy George épp félholtra veri a szerelmemet, odamentem a pisztolyhoz, lassan lehajoltam érte és megfogtam. Ahogy a hideg fémre fonódtak az ujjaim megborzongtam. Szokatlan volt a kezemben, hiszen még soha nem fogtam fegyvert. Először félelemmel töltött el, de aztán mérhetetlen nyugalom és magabiztosság szállt meg. Úgy éreztem, hogy megtaláltam az egyetlen módot arra, amivel megmenthetem Taylort és amivel megállíthatom George-ot.
Lassan felálltam felemeltem a fegyvert és a csövét egy határozott mozdulattal George-ra szegeztem.
- Fejezd be, most azonnal! – kiabáltam rá, de hiába akartam magabiztosnak tűnni, az izgatottságtól megremegett a hangom. – Vagy rohadtul megkeserülöd!
George szinte abban a pillanatban abbahagyta Taylor rugdosását és figyelme rám irányult. Kérdő és meglepett tekintettel nézett rám és egy hosszú percig vizsgálódva méregetett. Talán azért mert megleptem a cselekedetemmel, de az is lehet, hogy pusztán azért, hogy felmérje vajon komolyan gondolom e a dolgot és meddig van merszem elmenni.
Bárhogy is volt, a vége az lett, hogy gúnyos mosolyra húzta a száját és felém fordult.
- No, lám! – mondta és láthatóan alig tudta visszafojtani a nevetését. – Miből lesz a cserebogár! Ugye, te sem gondolod komolyan, hogy ez megijeszt engem?
Magabiztossága kissé elbizonytalanított és a fegyverre meredtem.
„Tényleg jó ötlet ez?” – tettem fel magamnak a kérdést. – „Nem lehet, hogy magamat sodrom vele veszélybe?”
Azonban tudtam, hogy ez az utolsó esélyem. Így egyenesen belenéztem George szemébe és magabiztosan válaszoltam.
- De igen. Nagyon remélem, hogy észhez térsz.
Azonban úgy tűnt George nem osztja a bizakodásomat. Pillantása hirtelen elkomorult, arcvonásai megkeményedtek és láthatóan bosszantotta az ellenállásom.
- Mert különben, mi lesz? – kérdezte gúnyos provokálással, miközben lassan és fenyegetően megindult felém…
(Luna Lowell)
A következő fejezet megjelenése: 2012. 05. 25.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése