__________________________________________________________________________________
Ott álltam és bámultam Taylor egyre távolodó autója után és tudtam, hogy ennek így kell lennie. Taylor és én nem illünk össze, soha nem is illetünk. Más az ő világa, más az én világom. Csak a szerelem elhomályosította a tisztánlátásomat és egy röpke ideig álomvilágban éltem.
Az, hogy benne is csalódnom kellett, felnyitotta a szemem.
Azonban ahogy néztem a távolodó autó után, egyre jobban kezdett fájni a tudat, hogy nincs tovább. Visszavonhatatlanul és végérvényesen vége.
Tudtam, hogy ez a helyes döntés. Mégis…
„Miért fáj ennyire…?” - ötlött fel bennem.
„Az én döntésem... Akkor miért fáj, hogy elmegy?... Miért fáj, hogy vége?”
Mérhetetlenül üresnek éreztem magam. Minden, ami addig megtöltött életkedvvel és érzéssel, hirtelen semmivé foszlott és csak a veszteség fájdalmának szívfacsaró érzése maradt. Mintha valamelyik testrészemet tőből szakították volna le, a fizikai fájdalom élesen hasított belém és villámgyorsan futott végig a testemen...
Gondolataimból Robert érintése riasztott fel, aki gyengéden a vállamra tette a kezét.
- Gyere, haza viszlek…
A kávézó hátsó kijáratán távoztunk azt remélve, hogy így elkerülhetjük a rajongók rohamát. Azonban voltak páran, akik erre számítva, a koszos és félhomályos sikátorban izgatottan toporogva, reménykedve vártak Robra. Mikor megjelentünk az ajtóban, hangos sikítással rohanták le kedvencüket. Rob kínosan mosolyogva fogadta a felé irányuló szeretetet, de némelyikük túlzott rajongásával nem tudott mit kezdeni. Látszódott rajta, hogy szinte megrémül és szeretne minél hamarabb szabadulni onnan.
A háttérből figyeltem a jelenetet, ahogy Robot megrohamozták a rajongók, közben pedig gyilkos pillantásokat vetnek felém, és keserűen elmosolyodtam.
„Csömörből vödörbe.”
Állapítottam meg rezignáltan és lassan elindultam a sikátor kijárata felé.
„Taylor, most pedig Rob… Hát ennek sosem lesz vége?”
Miközben Rob kiosztott jónéhány autogramot, pár rajongóval pózolt egy közös fotó erejéig, araszolgatva tudott csak követni és így igencsak lemaradt mögöttem. Aztán eljött az a pillanat mikor Rob, több rajongó sajnálatára elköszönt és távozásra fogta a dolgot. Sietős lépteivel hamar utolért, megfogta a könyökömet és miközben szinte magával húzott, felém súgta.
- Na, lépjünk le innen gyorsan…
- Nem gondolkodtál még el, hogy testőrt fogadj? – kérdeztem mosolyogva és némi incselkedés volt a hangomban.
Miközben megpróbáltam lépteivel tartani az iramot, Robert meglepetten nézett rám, majd kuncogva rázta meg a fejét.
- Hogy megszabja mit, mikor és hogyan tegyek, mint Taylornak? Eszemben sincs!
Taylor nevének említésére elkomorodtam, mert hirtelen felötlöttek bennem a vele kapcsolatos dolgok. Rob is kelletlenül húzta félre a száját és látszódott rajta, hogy már megbánta elhamarkodott kijelentését. Zavartan krákogott, majd elkapta rólam a tekintetét és sikátor kijárata felé nézett.
Egyikünk sem kívánva folytatni a beszélgetést, mielőtt a rajongók követtek volna bennünket, sietősen autóba ültünk és távoztunk.
Míg haza nem értünk, Rob rám sem nézett, hozzám sem szólt és látszódott rajta, hogy tépelődik magában. Én sem forszíroztam a beszélgetést, mert a történteken járt az agyam és jól jött az a kis nyugalom és csend, ami közénk telepedett. Így az egész utat gondolatainkba mélyedve szótlanul tettük meg.
Mikor leparkoltunk a kocsifelhajtóra, Rob leállította a motort és egy hosszú percig szótlanul meredt ki a szélvédő ablakán. Nem törtem meg a csendet és nem tettem semmit, mert éreztem, hogy valamit nagyon akar mondani. Aztán lassan felém fordult, rám szegezte a tekintetét és egy röpke várakozás után egyenesen nekem szegezte a kérdést.
- Miért nem hallgatod meg Taylort?
Teljesen megdöbbentem a kérdésén. Mindenre számítottam, de erre a legkevésbé sem.
- Miért kéne? – kérdeztem meglepetten.
- Mert megérdemli!
- Megérdemli? – kerekedett el a szemem a döbbent csodálkozástól.
- Igen! – vágta rá Rob elszántan és mély meggyőződéssel a hangjában.
Azt hittem rosszul hallok és egyik döbbenetből a másikba estem. Nem értettem, hogy azok után, ahogy Taylor vele viselkedett a kávézóban, miért fogja még mindig a pártját és főleg azt nem értettem, miért akar meggyőzni engem.
- Nem úgy mintha mentséget keresnék a számára. – folytatta Rob. - Tudom, hogy hibát követett el. De talán megérdemli azt, hogy meghallgasd az ő verzióját. Talán akkor rájössz, hogy a dolgok más szemszögből nézve… egészen mást mutatnak.
- Úgy látom te már meghallgattad! – jegyeztem meg nem túl barátságos hangon és éreztem, hogy lassan felmegy bennem a pumpa.
- Igen… - vallotta be Rob halkan.
- Akkor mégis a kávézóban miért az én pártomat fogtad? – szegeztem neki keményen a kérdést és egyenesen rá néztem. Reméltem, hogy a pillantásom legalább olyan szúrós, mint amilyen borsos lett a hangulatom. – És miért beszéltél vele úgy?
Rob egy röpke pillanatig elbizonytalanodni látszott, de aztán higgadtan válaszolt.
- Mert feldühített azzal, ahogy viselkedett.
- Ennyi?! – döbbentem meg és a meglepetéstől szinte kiestem a kocsiból. – Szóval neki adsz igazat…
- Nem, nem! Nem erről van szó! – vágott sietve közbe Rob és szinte bocsánatkérőn nézett rám.
- Akkor miről?
– Kérlek, értsd meg, én ismerem Taylor verzióját a történtekről… és az ő szemszögéből nézve… őt is megértem.
Úgy éreztem mintha gyomorszájon vágtak volna. Nem akartam hinni a fülemnek. Majd úgy éreztem, hogy menten felrobbanok mérgemben. Mérhetetlen csalódott düh fogott el és csak egyet akartam… elmenni onnan. Dühös kapkodással nyúltam a kocsi ajtajának nyitógombja felé, de idegességemtől nem tudtam koordinálni a mozgásomat. Hiába próbálkoztam újból és újból, hiába feszültem neki szinte az egésztestemmel az ajtónak… nem nyílt ki. Tehetetlen dühömtől a sírás fojtogatott, szemem megtelt könnyel, de nem adtam fel, elszántan próbáltam szabadulni…
Hiábavaló küzdelmemnek Rob vetett véget, mikor határozottan visszatartott és ellenkezést nem tűrve fogott le. Szabadulni vágyva vergődtem a szorításában, de nem engedett a fogásán.
- Maradj… Kérlek, maradj! – próbált megnyugtatgatni és közben egyfolytában próbált lefogva tartani. – És nyugodj meg!
Szinte egyik pillanatról a másikra megadtam magam és nem küzdöttem tovább. Már nem akartam menni sem. Csak ültem az anyós ülésben és magam elé bámulva, csalódott hallgatásba burkolóztam.
Rob visszaült a helyére és csak rövid idő után szólalt meg.
- Valamit félreértettél. – mondta halkan.
Egy kis szünetet tartott, talán arra várva, hogy mondok valamit, vagy ránézek. De én rendíthetetlenül bámultam magam elé és még csak fel sem emeltem a fejem. Csalódott voltam amiért Rob így vélekedik, hogy hirtelen Taylor pártját kezdte fogni és úgy éreztem mintha elárult volna. Legszívesebben meg sem hallgattam volna, mit akar mondani, de valamiért úgy éreztem jobb, ha végighallgatom.
- Én nem azt mondtam, hogy amit tett Taylor az helyes az ő szemszögéből nézve… - kezdte lassan és tagoltan magyarázni Rob. Érezhető volt rajta, hogy megválogatja mit mond, mert nem szeretett volna egy újabb félreértést. – Csak azt mondom, hogy talán, ha meghallgatnád Taylort… ha megismernéd az ő szemszögéből is a történteket, talán idővel… megértenéd őt… és elsősorban nem őt hibáztatnád…
- Magamat hibáztassam? – kérdeztem dühös indulattal és gyilkos pillantással néztem Robra.
- Nem ezt mondtam. – sóhajtott lemondóan Robert.
Fáradtan mosolyogva pillantott ki a kocsi ablakán és egy hosszú percig megint csend telepedett kettőnk közé. Szinte tapintható volt a feszültség és olybá tűnt, hogy végleg megakadt a beszélgetésünk.
Aztán Robert egyenesen rám nézett és szinte nekem szegezte szemrehányó kérdését.
- Ugye nem is tudtad, hogy az a lány mászott rá Taylorra?
Döbbenten kerekedett el a szemem és nem is tudtam leplezni meglepődöttségemet.
- Hát persze, hogy nem tudtad. – folytatta Rob nem kis éllel a hangjában. – Hogyan is tudhattad volna, hiszen nem hallgattad meg Taylort, nem mondhatta el hogyan történt! Még az üzeneteit is olvasatlanul törölted ki!
Hallgattam őt és némi bizonytalanság fogott el, hogy igaza van.
„Lehet, hogy tényleg túl elhamarkodottan ítéltem el Taylort?”
Tettem fel magamban a kérdést. Azonban a következő pillanatban bevillant az a kép, ahogy a lányt csókolja és megint fellángolt bennem a düh.
- Na, persze! – csattantam fel. – A fejéhez meg fegyvert tartottak, hogy csókolja és fogdossa azt a ribancot!
Robot láthatóan megdöbbentette az alpári stílusom, hiszen még soha nem beszéltem így, de aztán dühömet átérezve, megértően mosolyodott el.
- Bizonyára nem így volt. – mondta halkan, majd szinte bocsánatkérően és szégyenlősen pillantgatott rám. – De most nem mennék bele annak a részletezésébe, hogy egy férfiember hogyan működik és milyen reakciókat vált ki belőle egy hozzásimuló női test érzése… hosszú hónapok nélkülözése után.
Most rajtam volt a sor, hogy elszégyelljem magam és éreztem, hogy fülig pirulok. Egy röpke pillanatig szinte sebezhetőnek és védtelennek éreztem magam, de megint fellobbant bennem a düh és nem akartam hagyni magam.
- De állítólag engem szeret! – jegyeztem meg nem kis éllel a hangomban.
Rob már csak mosolyogni tudott rendíthetetlen ellenállásomon.
- Nem csak állítólag! – jegyezte meg nyomatékosan. – De tudod, vannak az ember életében olyan pillanatok, amikor annak ellenére, hogy másé a szíve… egy röpke pillanatra… de, csak egy futó pillanatra… meginogni látszik.
- És ezeket megbocsáthatónak tartod? - kérdeztem vissza.
Robert azonban nem válaszolt, csak keserűen elmosolyodott és nem tudtam hirtelen mire vélni a dolgot. Én azonban még mindig megingathatatlan voltam.
- Én nem tudok megbocsátani… - mondtam halkan. – Túl sokat csalódtam már…
- Tudom, meséltél George-ról. – sóhajtott Rob és szemében az együttérzés szomorúsága csillogott. – De talán nem kéne általánosítanod és fontolóra vehetnéd…
- Nem! – ráztam meg a fejem és kezdtem kissé kínosan érezni magam a saját döntésem miatt. Lassan kezdtem úgy érezni, mintha Rob azt akarná belém plántálni, hogy rossz döntést hoztam. Pedig én tudtam, hogy ez volt az egyetlen helyes döntés.
- Egy pillanatnyi megingás miatt nem büntetheted… mindkettőtöket. – jegyezte meg szomorúan és látszódott rajta, hogy tényleg elkedvteleníti a döntésem. – Nem tudlak meggyőzni?
- Nem! – szögeztem le ismét kategorikusan. – És ha most megengeded… mennék…
Zavartan szabadkoztam, majd futó búcsú után, kiszálltam a kocsiból. Rob nem tartóztatott, mert látta rajtam, hogy most úgy is hiába. Minden érve és kérése süket fülekre talált nálam. Jobb volt mindkettőnknek, ha ott és akkor befejezzük a beszélgetésünket.
Épp, hogy beléptem házunk ajtaján, megcsörrent a mobilom. Fáradt mozdulatokkal kezdtem turkálni a táskámban, de már gyakorlott voltam e téren és rögtön az alján kezdtem keresni. Rövid tapogatózás után a kezembe akadt, és mikor kivettem és rápillantottam a kijelzőjére, ismerős nevet pillantottam meg rajta.
A meglepetéstől egy pillanatig ledöbbentem, mert ő volt az, akire most a legkevésbé számítottam…
(Luna Lowell)
A következő fejezet megjelenése: 2011. 12. 02.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése