__________________________________________________________________________________
Legnagyobb meglepetésemre Taylor lassan kinyitotta a szemét, óvatosan körül kémlelt, majd egyenesen rám szegezte a tekintetét.
- Elment…? – kérdezte suttogva, mint aki attól fél, hogy avatatlan fülek meghallják.
Elkerekedett szemmel bámultam rá és még a könnyeim is egycsapásra elapadtak. A meglepetéstől csak bólogatni tudtam. Ekkor Taylor hirtelen mozdulattal felült, határozottan értem nyúlt és mindkét karját körémfonva, olyan erővel szorított magához, hogy azt hittem, nyomban ketté tör és a lélegzetem is elakadt.
- Annyira aggódtam érted… - suttogta a fülembe és hangja megremegett. – Attól féltem, hogy bajod esik… hogy bántani fog…
- De hát? ... - kérdeztem hihetetlenkedve, mert még mindig nem tudtam felfogni azt, ami történt. – … Hogyan…?
- Színész vagyok... – mondta, miközben gyengéd mozdulatokkal módszeresen kezdte letörölni és lecsókolni arcomról a könnycseppeket. Majd egyenesen belenézett a szemembe és megbántódást színlelve elfintorodott. – Elfelejtetted Életem?
Csak ekkor fogtam fel igazából, hogy él és semmi baja. Felszabadult örömömben a nyakába ugrottam és úgy kezdtem ölelgetni és puszilgatni, mintha soha többé nem akarnám elengedni.
- Sajnálom, hogy megijedtél. Pedig be voltam biztosítva. – mondta Taylor huncut mosollyal az arcán. Majd félrehúzta az ingét, hogy látható legyen, golyóálló mellényt visel alatta. – Valahogyan el kellett távolítanunk a teremből azt az eszementet. Én pedig elvállaltam a préda szerepét… – majd, még szélesebben elvigyorodott és hozzátette. - George pedig ijedtében egyenesen a rendőrök és kommandósok karjaiba futott…
Újból magához húzott. Egy hosszú percig összeölelkeztünk és feszültségoldó csókban forrtunk össze. Mikor ajkunk szétvált, olyan mély érzéssel nézett a szemembe, hogy testem felhevülten remegett bele.
– Szeretlek! – suttogta gyengéd mosollyal az arcán. – És ezután nem akarok egy percet sem elvesztegetni nélküled...
Halk és diszkrét suttogás hallatszódott a hátunk mögül, ahogy a többiek végig nézve a jelenetet, végre felocsúdtak a sokkból. Mi pedig csak ekkor vettünk tudomást a jelenlévőkről. Figyelmünk Hollyra és az osztályra terelődött.
Senki nem maradt közömbös Taylor hősiességét látva. Mindenki őt ünnepelte. Kezet ráztak vele, vállon veregették, vagy egyszerűen csak megdicsérték a bátorságát. A feszültség és a rettegés lassan oldódni kezdett a teremben.
Hirtelen rendőrök és kommandósok lepték el a termet és a folyosót. Mindenki megszeppenve pislogott körbe, egyedül csak Taylor volt az, aki megőrizte a hidegvérét, miközben mindenkit kitereltek a teremből. Legelőször orvosok és ápolók vettek mindenkit kezelésbe, aztán megkezdődtek a rögtönzött kihallgatások.
Csak pár óra múlva jött el az az idő, mikor végre az igazgató haza küldhette az ügyben érintett diákokat. Taylor mindvégig ott volt mellettem és a kezemet fogva éreztette velem a szeretetét és azt, hogy nem hagy magamra. Hálás voltam neki ezért.
Mikor távozni készültünk, belékarolva szorosan hozzásimultam, fejemet a vállára hajtottam és így andalogtunk a kijárat felé. Közel akartam hozzá lenni… érezni akartam őt… Érezni akartam a testét és a gyengédségét… és nem vágytam másra csak, hogy végre elmenjünk onnan és magunk mögött tudjunk mindent.
Az iskola előtt azonban nem csak a rendőrautók és a mentők várakoztak, hanem az aggódó szülők sokasága is, akik egy kordon mögött állva izgultak a gyerekeikért. Na, meg persze… a média, aminek képviselői hiénaként csaptak le az összes emberre, aki a közelben volt.
Taylor tapasztalt volt e téren. Már messziről észrevette a kijáratra irányuló kamerákat, így határozottan kézenfogott és inkább a hátsó kijáratot választotta, ahol a kíváncsi tekintetek már nem láthattak bennünket.
Ott azonban az egyik közelben álló rendőrautóban megpillantottam George-ot, ahogy hátrabilincselt kézzel és lehajtott fejjel ült a hátsóülésen. Abban a pillanatban eszembe jutottak az elmúlt időszak eseményei és egész testemben megremegtem. Amikor pedig George felemelte a fejét és egyenesen rám nézve, gyűlölködő pillantását belefúrta a szemembe… jeges félelem kúszott rajtam végig.
- Ribanc! – kiabálta magából kikelve miközben testével újból és újból nekifeszült a kocsiajtónak, majd a lábával rugdosta a kocsi belsejét, ott ahol érte. – Ezt megkeserülöd… Megkeserülöd te is és a köcsög barátod is…!
Őrjöngése közben mindvégig attól tartottam, hogy kiszabadul a kocsiból és rámveti magát. Rettegve simultam még szorosabban Taylorhoz.
Azonnal sejtette mi játszódik le bennem.
- Semmi baj… - nyugtatott kedvesen, miközben átölelte a derekamat és magához ölelt. – Már nem bánthat…
Hinni akartam neki, de csak a félelmet éreztem. Arcomat elrejtettem Taylor ruhájába és beszívtam kellemes illatát, hogy így nyugtassam magam. Ő pedig a hajamra lehelve egy csókot, még szorosabban ölelt magához.
- Már soha többé nem bánthat! - suttogta a hajamba és újból megcsókolta.
Azonban csak akkor nyugodtam meg kissé, mikor a rendőrautó elindult és elvitte George-ot a közelemből. Tekintetemmel mindaddig követtem az autót, míg az el nem tűnt és csak ekkor engedett fel a gyomromat összeszorító görcs.
Taylor hogy oldja a feszültséget, azzal az ötlettel állt elő, hogy menjünk el egy étterembe és együnk valamit. Ragaszkodott hozzá, hogy Holly is velünk tartson. Úgy gondolta, hogy együtt, talán benne is oldjuk kissé az elmúlt órák traumáját. A későbbiekre pedig felvetette, hogy ha szükséges és Holly szeretné, még egy jó pszichológust is biztosít neki.
Aznap este alig tudtam elaludni. Zaklatott voltam és hánykolódtam. Édesanyám pedig minduntalan aggódva nyitott rám, hogy jól vagyok e. Jól voltam. Leszámítva azt, hogy az átélt izgalmaktól minden porcikámban remegtem, a sírás kerülgetett és elviselhetetlenül hiányzott Taylor. Nem vágytam másra, minthogy vele legyek és a karjaiban tartson…
Teltek a napok és bár a történtek még élénken éltek mindannyiunkban, a kezdeti sokkoló emlék lassan csillapodni látszott.
Hollyval szakemberek foglalkoztak, hogy fel tudja dolgozni a történteket, engem pedig Taylor vett a gondjaiba. Mindennap, amikor az ideje engedte, találkozott velem és különféle programok, újabb és újabb élményeivel próbálta feledtetni George ámokfutását.
A terápia úgy tűnt bevált, mert egy hét múlva már csak akkor jutott eszembe George, mikor egyedül maradva a szobámban rám telepedett a sötétség. Ekkor hallani véltem fülembe suttogó hangját, arcomon érezni véltem forró leheletét és úgy éreztem mintha torkomra fonódna erős marka. Ilyenkor levegőért kapkodva, zihálva ültem fel az ágyban és szívem olyan hevesen dobogott, hogy majd kiugrott a helyéről. Egyetlen megoldás maradt... Attól kezdve az éjjeli lámpám fényénél aludtam el.
De erről nem szóltam senkinek. Úgy gondoltam, idővel majd elmúlik…
Pár hét múlva iskolai bulit rendeztek és Taylor felvetette, hogy menjünk el és szórakozzunk ott. Nekem nem sok kedvem volt, mert rossz emlékeket ébresztett bennem. Újból eszembe juttatta George-ot. Őt is egy ilyen bulin ismertem meg...
De Taylor nem tágított és lassan beadtam a derekam.
Már a buli elején nagy feltűnést keltettünk azzal, hogy Taylor Lautnerrel együtt jelentem meg. Mindenki összesúgott, minket bámultak és pusmogtak amerre mentünk. Lassan felénk irányultak a fényképezőgépek, a kis kézi kamerák és tartottam attól, hogy még haza sem érek, a világhálón már láthatók lesznek a felvételek. Nagyon zavart ez a hirtelen érdeklődés és legszívesebben elmenekültem volna.
Taylor azonban nem engedett. Szorosan fogta a derekamat és szinte tüntetőleg vonult végig velem a termen. Arcán mindvégig ott volt az a széles és jellegzetes mosolya, és látszódott rajta, hogy szeretné, ha én is jól érzeném magam. Közben többször arcon és szájon csókolt, jelezve nekem és a jelenlévőknek is, hogy mi ketten… összetartozunk.
Aztán mikor az egyik kedvenc zeneszáma csendült fel, a táncparkettre vezetett és táncolni kezdtünk. Először nem akartam, de Taylor gyengéd erőszakkal próbált rávenni, hogy tartsak vele. Nem is neki, inkább a zene varázslatos ütemének engedelmeskedett a testem, mikor lassan, szinte észrevétlenül követni kezdtem testének szinte minden rezdülését. Hamarosan azon kaptam magam, hogy átadva magam az érzésnek, testünk szorosan összesimulva, szenvedélyes táncban hullámzik és már az sem zavart, hogy mindenki minket nézett.
Mikor a táncunk véget ért, már mindketten tökéletesen egymásra voltunk hangolódva. De nem akartunk egy újabb táncba kezdeni, mert annyira feltüzelt bennünket, hogy már egészen másra vágytunk.
- Maradjunk?... Vagy menjünk…?
Taylor mélyen a szemembe nézett és tekintetemben kereste a választ, majd hozzám hajolt és megcsókolt.
- Sziasztok...! - szólalt meg közvetlenül mellettünk egy női hang és mi vonakodva hagytuk abba a csókot.
Kicsit morcosak voltunk ugyan, hogy ebben a meghitt pillanatban megzavarnak bennünket, de érdeklődve néztünk a lányra. Bella toporgott mellettünk izgatottan, az iskolai focicsapat vezérszurkolója, aki oda volt minden híres emberért. Úgy gondolta, hogy ha minél több híresség közelében van az, az ő karrierjére is jó hatással lesz. Bella szép és okos lány volt. De szépségével akart előrébb jutni és érvényesülni, és én ezért inkább elítélni tudtam, mint elismerni.
- Nem bánnátok, ha Taylor kicsit foglalkozna a rajongóival is...? - kérdezte ártatlan és butuska stílusban és mire észbe kaptam, Taylort már el is húzták mellőlem és egy rakás izgatott lány gyűrűjében volt.
Néztem, ahogy a lányok autogramkérés és közös fotó elkészítése közben ölelgetik, puszilgatják és… fogdossák a kedvesemet. Csak ekkor kezdtem sajnálni igazán, hogy nincs vele testőr. Taylor azonban rutinosan, mosolyogva tűrte az atrocitásokat, hangosan nevetgélt és látszott rajta, hogy egy cseppet sincs zavarba a történtektől. Nekem úgy tűnt, mintha még élvezte volna is a helyzetet, ahogy ezek a lányok körberajongják. Beletörődve hessegettem el a gondolatot.
Azonban mikor Bella hirtelen hozzásimult és száját szenvedélyesen Taylor szájára tapasztotta, miközben a többiek hangos ovációval éljenezték... elegem lett. Nem akartam tovább asszisztálni ehhez. Sarkon fordultam és viharos gyorsasággal távoztam. Nem csak a teremből, de az iskolából is.
Azonban hiába hittem, hogy dühösen majd magamban tudok puffogni, Taylor hirtelen ott termett előttem.
- Te meg hová mész? - vont kérdőre miközben elállta az utamat.
- Haza! - vágtam a fejéhez nyersen és megpróbáltam kikerülni, de ő ismét elém állt.
- Nélkülem?
Felszaladt szemöldökéből láttam rajta, hogy tényleg meg van lepődve.
- Igen! - volt megint szűkszavú a válaszom és tovább akartam menni.
Taylor azonban megfogta a karomat és megállásra kényszerített.
- Mi baj? - kérdezte gyengéden és tekintetével a pillantásomat kereste. - Ami bent történt azt nem...
- Hagyjuk! - szólaltam meg hirtelen és egyenesen belenéztem barna szempárjába.
Ott volt a nyelvemen minden keserűségem, minden ami a szívemet és a lelkemet nyomta… de képtelen voltam kimondani.
- Csak… haza akarok menni... – mondtam egyszerűen, hogy elejét vegyem a további faggatózásnak vagy a vitának.
Taylor egy hosszú pillanatig a szemembe bámult. Látszódott rajta, hogy szeretne megfejteni. Szeretné tudni, hogy mire gondolok, mi játszódik le bennem, mit érzek... és legfőképpen, hogy mit szándékozom majd tenni. De az én pillantásom a dühös, csalódott szomorúságon kívül nem tükrözött mást. Beletörődve bólintott és nem forszírozva tovább a dolgot. A kocsihoz mentünk és elindultunk.
Nem akartam beszélgetni. Nem akartam megvitatni, hogy mi történt, és hogy mit érzek. Így az anyósülés ablakán bámultam kifelé és úgy tettem mintha a tájat figyelném. De valójában semmit nem láttam belőle.
Gondolatok és érzések kavarogtak bennem. Szerettem Taylort és éreztem, hogy ő is engem. De rádöbbentem, hogy az ő világa és élete idegen számomra. Úgy éreztem nem illek bele. Nem tudtam, hogyan kezeljem a népszerűségével járó dolgokat, a rajongókat és rajongásukat. Hogyan higgyek abban, hogy Taylor csak bizonyos pontig foglalkozik vele. Hogy az őt ostromló, állandó csábításnak ellen tud állni és nem fog engedni valamelyik csinos rajongójának vagy épp valamelyik sztárocskának. Úgy éreztem, hogy ez a kimondatlan gyanú mindig ott lesz bennem, közénk fog állni, megmérgezi a kapcsolatunkat és idővel kétségeesésbe fog kergetni.
Az ablak tükröződésében láttam, hogy Taylor néha aggódó pillantással néz rám. Szólni akar hozzám, de aztán ajkát keserűen beharapva inkább tépelődve fordítja tekintetét vissza az útra.
Nekem pedig lassan és észrevétlenül eleredt a könnyem...
A hirtelen fékezés váratlanul és meglepetésként ért, és csak a biztonsági övnek volt köszönhető, hogy nem történt bajom. Taylorra kaptam a tekintetem és ösztönös aggodalommal kezdtem méregetni, hogy megsérült e.
Ő is ugyanezt tette velem.
- Nincs bajod...? - kérdezte és hangja tele volt aggodalommal, ahogy végig mért a pillantásával.
- Semmi... semmi... - hebegtem ijedten.
Amikor megbizonyosodott arról, hogy tényleg nincs bajom, csak akkor nézett ki a szélvédőn és szemei villámokat szórtak a dühtől.
- Mi a fenét csinál ez az idióta? - dünnyögte dühösen és közben elkezdte kikapcsolni és lehámozni magáról a biztonsági övet.
Pillantásommal követtem a tekinteté és csak ekkor vettem észre az út közepén, az autó előtt álldogáló alakot. Valahogy nem volt bizalomgerjesztő, ahogy szétterpesztett lábakkal, szúrós szemekkel és kihívó pillantással nézett felénk. Rossz érzés fogott el és Taylor karját megragadva megakadályoztam, hogy kiszálljon az autóból.
Érdeklődve nézett rám.
- Ne… - kértem aggódva. - Ne szállj ki...
Először nem értette. Majd mikor felfogta, újból kinézett a szélvédőn, teátrális lekicsinyléssel végigmérte az alakot, majd visszanézett rám és gúnyosan elmosolyodott.
- Fél kézzel is elintézem. - mondta gyengéden, majd megsimogatta az arcom és belecsókolt a tenyerembe. - De mindenesetre, te maradj a kocsiban.
Aztán határozott mozdulattal kiszállt, rám csapta az ajtót és heves indulattal kezdte számon kérni az alakot. Még alig távolodott el az autótól, mikor a fák közül újabb két alak tűnt fel és fenyegetően közeledtek felénk. Taylor megtorpant és közben láthatóan megpróbálta felmérni a helyzetét és az esélyeit. Bizonyára ő is látta, amit én, hogy a két újonnan érkező alaknál baseballütők voltak. Nem voltam tisztában Taylor harci képességeivel, de azért tisztában voltam azzal, hogy ha több irányból támadják meg egyszerre, akkor bizonyára legalább az egyik célt érhet. Összeszorult a szívem és a torkom is, ha arra gondoltam, hogy valami baja eshet. Nem hallottam tisztán, hogy Taylor mit mond az alakoknak csak azt láttam, hogy hátrálni kezd az autó felé, hogy legalább a hátát védje.
Aztán egy futó pillantást vetett rám, hogy megbizonyosodjon, arról jól vagyok és talán azért is, hogy némi biztatást sugározzon felém. De pillantása lassan az autó mögé siklott és bármennyire is próbálta leplezni, tekintete aggódva komorult el. Ő már észrevette azt, amit én csak a visszapillantó tükörbe nézve láttam meg… Újabb két alak közeledett, ezúttal az autó mögül.
Meghallottam az autó zárjának halk csippanását, ahogy Taylor a távirányítóval rám zárta az ajtót, hogy biztonságban tudjon.
Aztán elszabadult a pokol…
(Grettta – Nagy Gréta/Kata65 – Janovics Kata)
A következő fejezet megjelenése: 2011. július 29.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése