2011. június 3., péntek

Fantasztikus történet 2 - 7. fejezet


__________________________________________________________________________________

 
Alex azonban vérbeli profi volt. Azonnal meglátta rajtam, hogy valami megzavart és szétestem. Ezért hirtelen ötlettől vezérelve egy határozott lépéssel mellettem termett, karjait körém fonta és mintha csak a koreográfiához tartozna, szorosan magához ölelt. Meglepetten néztem a szemeibe, ahol mérhetetlen aggodalmat láttam és csak ekkor fogtam fel a fogai között szűrt suttogó szavakat.
- Mi van veled? - sziszegte halkan, kényszeredett mosollyal az arcán. - Koncentrálj...!
Ez visszarántott a valóságba. Éppen időben ahhoz, hogy a szenvedélyes latinzene felcsendülésekor egyszerre mozduljak partneremmel és elkezdjük vágyakat feltüzelő bachata táncunkat.
Előadásunk fantasztikusan sikerült. A közönség már az elejétől kezdve hangosan kinyilvánította tetszését és többször tapsolni kezdtek. Ez még több energiával töltött meg bennünket és szinte szárnyaltunk. Mikor befejeztük a táncot a közönség felállva tapsolt és az emberek arcán láttuk, hogy levettük őket a lábukról. Boldogan ölelkeztünk össze Alexszel, mert mi magunk is éreztük, hogy ezúttal nagyon jól sikerült minden.
Első boldogságunkon túlesve lopva és némi aggodalommal pillantottunk a bírák felé. Próbáltuk megfejteni az arckifejezésüket, hogy vajon mennyire tetszett nekik az előadásunk. De nem kellett aggódnunk, mert elégedett mosolyuk és bólogatásuk árulkodott véleményükről.
Boldogan hagytuk magunk mögött a táncparkettet és Beccahoz érve összeölelkeztünk mind a hárman. Nagy örömünkben csak Alex volt az, aki a felfokozódott hangulatban hirtelen elkomorodott és rám nézve rosszallóan ingatni kezdte a fejét.
- Mi a fene volt veled az elején? - kérdezte számon kérve. - Teljesen szétestél...
Már meg is feledkeztem róla. Azonban most hirtelen eszembe jutott az alak és tudtam, utána kell járnom a dolognak.
- Semmi, semmi... - hárítottam el a kérdést sietve, majd bocsánatkérően néztem az összeölelkező Alexre és Beccára. – Most egy kicsit el kéne mennem...
Ők teljesen félreértették a helyzetet. Azt hitték a mellékhelyiségbe kell mennem és megértően mosolyogtak rám. Talán jobb is volt így, mert nem kellett tovább magyarázkodnom. Én pedig elindulhattam, hogy megkeressem az ismerős alakot, bár már magam sem tudtam, hogy tényleg láttam e...
Egyik szektorról a másikra mentem, szememmel végigpásztáztam a széksorokat, belenéztem az ismerősnek tűnő arcokba hátha visszanéz rám, az a szempár... De sehol sem találtam. Már szinte minden zugot megvizsgáltam és már biztos voltam benne, hogy csak a képzeletem játszott velem.
Csalódottan indultam el a folyosón, hogy visszamenjek barátaimhoz, mikor a szemem sarkából láttam, hogy a hátam mögött lévő egyik ajtó hirtelen felpattant. Csak egy elmosódott alakot láttam kilépni rajta, aki olyan gyorsan mozgott, hogy felfogni sem volt időm mi történik. Az alak határozott mozdulattal átnyalábolva a derekamat a levegőbe emelt és mielőtt még akár egy kiáltás is elhagyhatta volna a számat, berántott a félhomályos helyiségbe. Sikoltani szerettem volna, de a meglepetés és az ijedt félelem összeszorították a torkomat, és egy hang sem jött ki rajta.
Azonban ahogy a fogás gyengült a derekamon, kitéptem magam az alak karjaiból, erőteljesen ellöktem és sietve távolabb léptem tőle. Csak ekkor tudtam szembefordulni vele és a szemébe nézve készen álltam arra, hogy ellenszegüljek.
Döbbenten kiáltottam fel...
- Taylor... !
- Megijedtél? - mosolygott szélesen és szemében huncut fény csillant.
- Hogy a fenébe ne...! - csaptam rá izmos karjára dühösen és szívem majd kiugrott a helyéről, úgy dobogott az átélt izgalomtól.
Taylornak azonban meg sem kottyant az ütés. Inkább szórakoztatta ez az egész és önelégülten kuncogott.
- Mit keresel itt? - szegeztem neki nyersen a kérdést.
Annyira meglepett hirtelen feltűnése, hogy még örülni sem tudtam. Azt már meg sem kérdeztem, hogyan tudott újfent meglépni a paparazzik elöl.
- Baj hogy ide jöttem? - szontyolódott el és lassan lehervadt az arcáról a mosoly.
- Nem... - mondtam halkan, mert megesett rajta a szívem. - Csak nem értesítettél és olyan váratlanul ért ez az egész…. – kezdtem szabadkozni.
- Ide kellett jönnöm. - mondta határozottan.
- Miért? - voltam még mindig összezavarodva.
- Azt beszéltük meg, hogy ezt az ismerkedési dolgot újra kezdjük. Szép lassan... lépésről lépésre. De először te nem adtál rá lehetőséget. Aztán mindketten elfoglaltak voltunk. Mostanában meg nem értelek el. - mondta halkan és hallatszódott a hangján, hogy bántja a dolog. – Egyszer még régebben azt írtad sms-ben, hogy szeretsz... Tudom, hogy nem egészen úgy értetted… Tudom, hogy ennyi idő még nem elég arra, hogy komoly érzelmeket táplálj irántam… főleg nem egy másik kapcsolat után, de jól esett. Azóta is megmaradt bennem… És szerettem volna valahogy viszonozni.
- Viszonozni…? - szaladt fel a szemöldököm meglepetten.
- Igen. – mondta elszántan. – A magam módján, és ahogy a jelenlegi helyzetünk engedi.
Azonban arckifejezése egyre bátortalanabb lett és látszódott rajta, hogy elbizonytalanodott. Egy hosszú percbe is bele tellett, míg újra megszólalt.
- Eljönnél velem vacsorázni...?
(Kata65 – Janovics Kata)


Egy pillanatra meghökkentem, majd bólintottam. Mindketten tudtuk, hogy ez már igazi randi, akár minek is nevezzük. Beccáéktól el sem búcsúzva, sietve átöltöztem, majd a kijárathoz mentem, ahol Taylor várt rám. A karját nyújtotta és a kocsijához vezetett. Udvariasan kinyitotta az ajtót, segített beszállni azután ő is beült.
- Örülök, hogy velem vagy... – mondta miközben hanyag eleganciával beindította a motort, majd rám nézett és jelentőségteljesen a szemembe fúrta a tekintetét. – És remélem, sokáig velem is maradsz…
- Taylor, én... – kezdtem, de aztán bizonytalanul haraptam el a további mondanivalóm.
Ő azonban megértette. Kedvesen rám mosolygott, majd gyengéden megfogta a kezem.
- Szeretném, ha biztonságba éreznéd magad. Én egy meghitt estét szeretnék veled eltölteni. Nem akarok és nem is fogok erőltetni semmit. – mondta halkan és miközben a szemembe nézett, szájához emelte a kezemet és egy csókot lehelt rá.
Hangja és arca őszinteséget tükrözött és tudtam megbízhatok benne.

A belvárosban, egy szolid kis vendéglőbe mentünk, ami nagyon meglepett. Látva csodálkozó arckifejezésemet, Taylor elmosolyodott.
- Azt hitted, hogy valami felkapott, puccos helyre viszlek? - kérdezte szélesen mosolyogva. - Nem mintha nem telne, de jobban szeretem a kis éttermeket a maguk meghitt hangulatával. Tudod, én ugyanaz az egyszerű ember vagyok, aki eddig voltam. Csak mostanság kicsit bejött az élet.
- Kicsit?!... – ugrattam kissé gúnyosan, amin jót kuncogtunk.
Miután kissé távolabb leparkoltunk, a kocsiból előzékenyen segített kiszállni, majd belékarolva a vendéglőhöz sétáltunk.
Taylor döntése tökéletes volt. Az étterem igazán meghitt hangulatú volt. A barátságos és előzékeny pincérek már a kezdetektől diszkréten sürgölődtek körülöttünk és lesték minden kívánságunkat. Tay kikérte az étlapot és miközben hosszasan tanakodva megrendeltük a fogásokat és az italokat, egyfolytában kuncogtunk. Láthatóan mindketten feszélyezve éreztük magunkat és kissé zavarban voltunk az új helyzettől, ami kettőnk között alakult ki.
- A mai sikeretekre! - emelte magasba a poharát Taylor, mikor kihozták az innivalókat és pajkosan mosolygott. – Bár tudom, hogy üdítővel nem illik koccintani, de ezt most ne vegyük figyelembe!
- Oké… - mosolyogtam cinkosan, majd halkan és kissé félszegen hozzátettem. – Akkor… kettőnkre…
Taylor szája szegletében egy halovány mosoly jelent meg.
- Kettőnkre… - ismételte meg kissé elérzékenyülve és koccintottunk.
Kihozták a megrendelt steak-et meg a salátát és komótosan vacsorázni kezdtünk.
Végre hosszasan és nyugodtan beszélgethettünk, és ahogy közben egyre jobban megismertem Taylort rájöttem, hogy annak idején teljesen másnak képzeltem. Bár már egy ideje sejtettem, hogy rosszul ítéltem meg őt, a mostani beszélgetésünk meg is erősített ebben. Sokkal földhözragadtabb és normálisabb srác volt, mint hittem és sok dologban hasonlítottunk egymáshoz. Világnézete és az értékrendje hasonló volt az enyémhez, és ahogy látta a dolgokat az emberi kapcsolatok terén… nos, az még jobban meglepett. Egyáltalán nem szállt a fejébe a hírnév és a tizede sem volt igaz annak a sok pletykának, amit állítottak róla az újságokban.
Miután megvacsoráztunk, Taylor fizetett és egy könnyű esti sétára invitált a belvárosba. Karját nyújtotta és elszánta rá magát, hogy végig rójuk a környéket. Már késő este volt, kevés ember járt az utcán, így senkinek nem tűnt fel, hogy Taylor Lautner sétálgat közöttük. Láthatóan ez őt is felszabadultabbá tette, mert miközben beszélgetésünk egyre fesztelenebb lett, észre sem vette, ahogy keze lassan a derekamra tévedt és magához ölelve andalogtunk.
Boldog és felszabadult voltam, hogy az eltelt nehéz nap után, vele lehetek és úgy isten igazából kikapcsolódhatok.
Taylor csak mesélt és mesélt… Először gyerekkoráról és családjáról, majd a különféle gyermeki csínytevésekről. Aztán mesélt arról a korszakáról, mikor kisfiúként küzdősportot űzött és hogy milyen sikereket ért el vele. Majd elmesélte, hogyan indult a karrierje, hogyan fedezték fel és milyen sokat kellett küzdenie az első filmszerepért, majd az első filmsorozatért. Megemlítette kis kitérőit is, a reklámszakmában, majd a fotó modell szakmában is. Aztán arról is beszélt, hogy kamaszként jöttek az első sikerek és neki el kellett gondolkodnia a hogyan továbbról és előre kellett terveznie. Így jött az az ötlet, hogy édesapjával közös vállalkozásba kezdjenek. Mindezekről már olvastam az újságokból, de nem vágtam a szavába, mert így elsőkézből hallva a dolgokat, azért másképpen hangzottak a tények.
Szinte ittam Taylor szavait és észre sem vettem, hogy csak ő beszél. Neki viszont egy idő múlva feltűnt a dolog és kissé megszeppent szégyenlősséggel mosolyodott el.
- De eleget beszéltem már magamról… - nézett rám lapos pillantással. – Most már mesélj magadról te is…
- Én? – lepődtem meg és kissé zavarba jöttem. – Rólam nem sok mindent lehet mesélni…
- Azért csak van valami… - erősködött tovább Tay mosolyogva.
Én azonban nem akartam, hogy rólam beszéljünk és inkább kérlelni kezdtem.
- Mesélj nekem a forgatásokról. Hallottam, hogy nagyon jó hangulatban teltek.
Taylor szélesen elmosolyodott. Látszódott rajta, hogy kellemes emlékeket ébresztettem benne és lassan mesélni kezdett…
Jókat nevettünk a történeteken és boldog voltam Taylorral. Most először éreztem magam gondtalannak és éreztem úgy, hogy túl vagyok George-on.
- Ez volt életem legviccesebb esete… - nevetett Tay kissé kínosan, miután befejezett egy újabb mókás történetét, és én vele nevettem.
Az egyik ház emeleti ablakából halk, andalító zene hangja szűrődött ki, ahogy az egyik lakó a rádióját hallgatta és Taylor érdeklődve kapta fel a fejét. Pár pillanat fülelés után aztán egyenesen belenézett a szemembe és huncut mosollyal az arcán nyújtott felém a kezét.
- Szabad egy táncra?
Első meglepetésemben meg sem tudtam szólalni és éreztem, hogy arcomra valami megmagyarázhatatlan döbbenet ül ki. Bizonyára mókás arckifejezést vághattam, mert Tay kuncogni kezdett.
- Nos…? – kérdezte és alig tudta palástolni egyre szélesebb mosolyát.
- Itt az utcán? – kérdeztem döbbenten.
- Alig van valaki és te már nagyobb közönség előtt is felléptél! – győzködött tovább.
- De az más… - szabadkoztam.
Úgy látszott Taylor megunta a hezitálásom, mert a következő pillanatban határozottan értem nyúlt és magához húzott. Még tiltakozni sem volt időm, már azon kaptam magam, hogy összefogódzkodva lassúzom vele a járda közepén. Egyik kezével gyengéden átkarolva ölelt magához, a másikkal pedig a kezemet fogta.
- De Taylor… - mondtam és diszkréten megpróbáltam elhúzódni tőle.
Azonban hiába próbáltam kiszabadulni a karjaiból, fogása csak erősödött. Én voltam a profi táncos, mégis zavartan mosolyogtam és vonakodva követtem lépéseit. Csetlettem-botlottam és Taylort láthatóan szórakoztatta ügyetlenkedésem, mert az arcán egyre szélesebb és elégedettebb mosoly terült szét. Ez még jobban sarkalt arra, hogy megállítsam.
Berzenkedésem közben azonban azt vettem észre, hogy még szorosabban simulok Taylor testéhez, keblem izmos mellének feszül, úgy hogy szinte elakadt a lélegzetem.
- Tay… - kértem megint, de éreztem, hogy ellenállásom nagyon gyengére sikeredett.
Ő úgy tett mintha meg sem hallotta volna a kérésem, csak lassan vezetett tovább. Majd lassan lehajtotta a fejét és a fülemhez hajolt.
- Szeretem, ahogy a nevemet mondod… - suttogta nagyon halkan és közben forró lehelete a bőrömet égette.
Hangja olyan érzéki és gyengéd volt, hogy egész testem beleremegett. Álla könnyedén érintette az arcomat és én megérezve bőrének kellemes illatát, mélyen beszívtam azt… S ekkor váratlanul megadtam magam.
Testem szinte elgyöngülve támaszkodott a karjaira és ő még szorosabban vont magához. Úgy éreztem, hogy megszűnt a külvilág. Szorosan egymáshoz simulva ringatóztunk a zene lágy ritmusára és közben semmi nem akadályozott abban, hogy érzékeljem Taylor felhevült testének minden mozdulatát és saját testem heves vágyakozását. Odaadóan engedtem, hogy vezessen és jó pár percig szinte elaléltan simultam a karjaiba.
Ekkor azonban Taylor megint odahajolt a fülemhez és halkan belesúgva olyat mondott, amit álmomban sem gondoltam volna.
- Akkor most leiskoláztalak táncban…
Első döbbenetemben csak a szemem kerekedett el és szólni sem tudtam. Majd kissé elhúzódva tőle, belenéztem a szemébe, hogy megbizonyosodjak róla, hogyan is gondolja, amit mondott.
Taylor arcán azonban megint ott volt az a huncut mosoly, amitől nem lehetett rá haragudni. Mindketten kuncogni kezdtünk és az előbbi túlfűtött varázs hirtelen elillant.
Még akkor is kuncogtam mikor megcsörrent a mobiltelefonom. Bocsánatkérő pillantással bontakoztam ki az öleléséből és fogadtam a hívást, de rövid idő múlva már nem volt hangulatom mosolyogni.
- Köszönöm... – nyomtam ki a telefont, majd komor arccal néztem Taylorra.
- Becca kórházba került. – mondtam halkan és a hangom megremegett az ijedtségtől. - A baba...
(Grettta – Nagy Gréta/Kata65 – Janovics Kata)


A következő fejezet megjelenése: 2011. június 10.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése