Fantasztikus történet 2 - 16. fejezet

__________________________________________________________________________________

Nem tudom mennyi idő telhetett el, míg lassan kezdtem magamhoztérni. Fáradtan nyitottam ki a szemem, de a lámpa fénye élesen hasított belé és azonnal vissza is csuktam.  Csak lassan tudtam erőt venni magamon és szemhéjamat résnyire nyitva, hunyorogva néztem körbe…

Egy szobában voltam, de sajnos nem a saját szobám volt, csak egy kórterem.

Még alig fogtam fel hol vagyok, mikor egy nővér nézett be hozzám, majd rövid idő múlva egy orvos lépett be az ajtón.

- Taylor…? - érdeklődtem tőle erőtlenül, mert abban a pillanatban jobban érdekelt az ő hogyléte, mint a saját állapotom.

- Megfigyelésen van, egy másik kórteremben. – válaszolta az orvos rideg és hivatalos hangon. Pedig jobban esett volna, ha egy kis együttérzés cseng a hangjában. - A rendőrök téged hallgatnának ki először, mert Taylor még eszméletlen. Képes vagy rá?

Fájdalmasan sóhajtottam és úgy éreztem, mintha egy mázsás kő nehezedne a lelkemre. Még fel sem fogtam, hogy mindez megtörténhetett… még fel sem dolgozhattam a traumát… a sokkot… és már azzal kellett foglalkoznom, hogy újból felidézzem azt, amit legszívesebben kitöröltem volna az emlékezetemből.

De ők csak a dolgukat teszik, emlékeztettem magam, segíteni szeretnének.

Megtört fáradtsággal bólintottam, az orvos pedig időt sem hagyva nekem, intett az ajtó kémlelőjében figyelő rendőröknek. Mikor a két férfi beléptek, az orvos magunkra hagyott. Miután bemutatkoztak, rögtön a lényegre tértek. Egyikük papírral és tollal a kezében várt, a másik pedig jelentőségteljesen nézett rám.

- Tudnia kell kisasszony, hogy a felderítés szempontjából a bűntényt követő első 48 óra a döntő. Ezért kérem, minél részletesebben mondja el mi történt, hogy el tudjunk indulni valamilyen nyomon.

Fájdalmasan sóhajtottam és bólintottam.

- Megpróbálom…

Egy hosszú percig csak magamelé bámultam, mert szinte fizikai fájdalmat éreztem, hogy fel kell idéznem azokat a szörnyűségeket. Majd lassan és akadozva belekezdtem.

Halottam magamat, ahogy beszélek. Tudtam, hogy részletesen mondom el azt, ami történt… mégiscsak mondatfoszlányok jutottak el hozzám.

- Egy buliból tartottunk hazafelé Taylorral… a srác ott állt az úton... Tay kiszállt… Öten voltak... ránk támadtak… - elakadtam és nem tudtam folytatni.

Szemem megtelt könnyel, majd hirtelen zokogásba törtem ki.

Talán a nap mint nap látott szörnyűségeknek volt köszönhető, hogy a nyomozók az együttérzés csepp jelét sem mutatva, rezzenéstelen arccal néztek rám és várták, hogy folytassam a vallomásom. Nem tehettem mást, erőt kellett vennem magamon. Nem hagyhattam el magam, hiszen tudtam, csak az én vallomásom segíthet abban, hogy minél előbb a támadók nyomára akadjanak.

Lassú mozdulatokkal törölgetni kezdtem könnycseppjeimet az arcomról.

- Le tudná írni őket? – kérdezte a rendőrtiszt és várakozón szegezte rám a tekintetét.

Egy pillanatig elbizonytalanodtam. Nem akartam felidézni már semmit. Azok az arcok… azok a tekintetek és nevetések… és a szaguk…! El akartam felejteni! Mindörökre!

Aztán iszonyodva bár, de felidéztem az arcukat és a kinézetüket, és lassan elkezdtem leírni őket. A rendőr pedig serényen jegyzetelte, amit mondok. Mikor befejeztem, újból rám szegezte a tekintetét és tudtam, nincs vége a faggatózásnak.

- És mi történt miután magukra támadtak?

Fájdalmasan rándult meg az arcom.

Nem, nem akarom felidézni! – tiltakoztam némán, legbelül…. minden porcikám tiltakozott. De aztán mégis megtettem.

- Taylort megverték… kikötözték egy fához…. engem pedig az egyik… megerőszakolt a szeme láttára... Aztán egy autó jött arra… és ott hagytak bennünket… Az autó sofőrje sietett a segítségünkre...

Lehunytam szemem, próbáltam megnyugodni. De emlékeim megállíthatatlanul rohantak meg és a felidézett szörnyűségektől újból zokogni kezdtem.

Hullottak a könnyeim és csak szívemet és a lelkemet markolászó fájdalmat éreztem. Könnyeimen keresztül érzékeltem, hogy a rendőrök zavartan és tanácstalanul figyelnek, majd egyikük távozik a kórteremből. Egy nővér társaságában tért vissza a szobába, aki valamilyen injekciót adott.

Az injekciótól pillanatok alatt elvesztettem kapcsolatom a külvilággal és szinte ájultan zuhantam álomba.

Ébredésem után egy rövid ideig nem tudtam hol vagyok és nem emlékeztem semmire. Eltartott egy ideig, amíg minden az eszembe jutott és ráébredtem, hogy azokat a szörnyű dolgokat nem álmodtam. A felismerés sokkoló volt.

Nem törődve a szobámban lévő alakokkal, könnyeimmel küzdve ültem fel az ágyon és fejemet a két tenyerembe fogva, fájdalmasan nyüszítettem fel.

Legszívesebben meghaltam volna.

- Beszélni akar vele... – hallottam meg a nővér, suttogó hangját a hátam mögött, ahogy a szobámban lévő orvoshoz beszélt.

- Rendben. – mondta a férfi engedékeny hangon. – Jöjjön…

A kórházi ágyon ültem és megtörten bámultam ki az ablakon. Semmi nem érdekelt és semmiről nem akartam tudomást venni. Aztán tekintetem mégiscsak lassan az ajtóra siklott.

A bejáratban Taylor alakja jelent meg, akit tolókocsiban tolták be. Szívem összeszorul. Siralmasan nézett ki. Látszódott rajta, hogy támadóink nem kímélték és jól helybenhagyták. Testén ütések nyomai látszottak, fején sebek éktelenkedtek, szeme körül kék monokli volt, szája fel volt dagadva, egyik karja fel volt kötve és rengeteg vágás, karcolás és zúzódás borította a testét.

Amikor rám nézett szemében mérhetetlen fájdalom és aggodalom érzésének keveréke vegyült. Kissé kiemelkedett a tolókocsiból és felém hajolt, én pedig engedtem neki, hogy óvatosan megöleljen… és ekkor könnyekben törtem ki és hangosan zokogni kezdtem.

Az orvos és a nővérek sietősen és diszkréten magunkra hagytak, Taylor pedig gyengéden próbált nyugtatni.

- Már vége van... vége... – suttogta gyengéden, bár mind ketten tudtuk, hogy ez korán sincs így.

Csendben nyeltem könnyeimet és közben lassan kibontakoztam az öleléséből.

- Hogy vagy...? – kérdezte Taylor megtörten, aggódó féltéssel méregetve és közben könnybelábadt a szeme.

Nem tudtam válaszolni. Mérhetetlen szomorúságot éreztem. Lelkem üres volt és megtépázott, gondolataimban újra és újra átéltem azt a borzalmas emléket, és az érzést… Testem pedig mindenegyes emlékezésbe képletesen belehalt.

Hirtelen megint megrohantak a történtek emlékei. Ha nem engedek, és nem megyünk el a buliba... Ha Bella csókja miatt hülye libaként nem rohanok el... Az én hibám volt. - eszméltem rá. -  Csak én tehetek róla!

Az összevert Taylorra siklott a tekintetem. Belül felemésztett a fájdalom és az önváddal teli érzés.

- Miért vagy tolókocsiba? – kérdeztem aggódva, de féltem a választól.

Tudtam, hogy akár le is bénulhatott.

- Alig állok a lábamon… - mondta még mindig könnyeivel küszködve majd kezemért nyúlt és megragadta. – Kicsim… annyira sajnálom! - tört ki belőle, miközben eleredtek a könnyei. - Ha nem ráncigállak el a buliba… nem is akartál menni... Istenem, az én hibám! Miért szálltam ki a kocsiból… mondtad, hogy ne... Tovább kellett volna hajtanom… - mondta szinte összefüggéstelenül.

Mindketten sírtunk.

Aztán lassan elhúztam tőle a kezem. Taylor pedig rémült aggodalommal nézett rám. A szemeiben láttam mindent. A marcangoló önvádat és azt a fájdalmas érzést, amiért végig kellett néznie, ahogy megerőszakolnak. Most pedig a félelmet, hogy elveszít…

Miért pont engem? – tettem fel magamban a kérdést. – Miért pont velem történt mindez? És Taylor…? Hogy eshetett meg ez épp velünk? Mintha egy rossz, elmebeteg filmben szerepelnénk! Csak a különbség az, hogy ez a valóság volt. Megtörtént minden…

Most már keservesen zokogtam, a gondolataim értelmetlenül kavarogtak, nem bírtam megnyugodni. Azt még érzékeltem, hogy egy nővér ismét injekciót szúr a karomba. Aztán elsötétült a világ, megszűntek a szívemet és a lelkemet felemésztő gondolataim...

Taylor:

Hiába nem akartam egy percet sem távol lenni kedvesemtől a nővér, ellenkezést nem tűrve kitolt a kórteremből.

Tudtam, hogy szerelmem mindenegyes sírórohamának az a kiváltó oka hogy…. megerőszakolták. Hirtelen önmarcangoló fájdalom tört rám. Szörnyű látvány volt végignézni azt, ami vele történt.

Emlékeimben egyre élesebben marta bele magát az a kép, ahogy az a szadista vadállat magáévá teszi őt. Tehetetlenül kellett végignéznem annak a szenvedését, akit legszívesebben még a széltől is óvtam volna és az életemnél is jobban szerettem. De akkor tehetetlen voltam… képtelenség volt, hogy megmentsem. Tőrként döfött belém minden egyes másodperc, amit láttam, amit együtt éltem át vele. Egyetlen, amit tehettem akkor, hogy imádkoztam, ne oltsák ki az életét a végén.

Könnybelábadt a szemem. Ha megölték volna a számomra oly kedves lányt… Bele se mertem gondolni. Szívem egyre sajgott, éreztem, hogy megbénít a felvetődött lehetőség. Nem éltem volna túl.

Lelkem üres volt, mint akit kiszipolyoztak. Elfogott a sírás és utat engedtem a könnyeimnek. Nem érdekelt, hogy ki lát meg és kinek mi a véleménye arról, ha egy férfi sír. Gyengének tart… hát tartson. Az érzéseimet nem fogom letagadni és elrejteni, csak azért, hogy valaki szemében erősebbnek tűnjek.

Magamat hibáztattam a történtekért, mert úgy éreztem, hogy megelőzhettem volna mindent. Lelkem darabokra hasadt és azt hittem, hogy bele bolondulok az önvádba.

Féltem attól, hogy még nincs vége… hogy beláthatatlan következményei lesznek… hogy kedvesem arcán már soha nem lesz mosoly… és hogy semmi sem lesz már a régi…

A főhősnő:

Kezdtem magamhoz térni.

Mint minden egyes eddigi ébredésemkor, most abban a hiszemben ébredtem, hogy minden csak egy rossz álom volt. De a kórterem lehangoló látványa bizonyosságként szolgált számomra, hogy minden szörnyűség megtörtént. Lecsuktam a szememet és szerettem volna semmissé tenni mindent, de tudtam, hogy nem lesz könnyű feldolgoznom és megszabadulnom az emlékektől.

Rövid idő múlva nyílt az ajtó és én fáradtan pillantottam a bejáratra. Egy orvos lépett be rajta, akit még sosem láttam és bár nem mosolygott, arca mégis bizalmat és kedvességet sugárzott.

- Jó napot kívánok. – nyújtotta a kezét. - A nőgyógyászatról jövök. Most vizsgálatokat fogok végezni. Sperma mintákat és más egyéb lehetséges szövetmintákat fogok venni, hogy ezek alapján majd azonosíthassuk a tetteseket. – hadarta egy szuszra, miközben bemosakodott, kesztyűt húzott, majd neki akart látni a vizsgálatnak.

Hirtelen megrohantak az emlékek. Lábaimat görcsösen összeszorítottam és síró görcs fogott el.

- Neeeee! – sikítottam fel.

Sikításomra több nővér is bejött és megpróbáltak lenyugtatni, hogy elvégezhessék a fontos és szükségszerű vizsgálatokat. De nem sikerült. A főnővér elkezdte írásban rögzíteni az ellenállásomat, amikor egy középkorú nő lépett be a szobába és mellém sétálva halkan, de figyelmet követelve szólt hozzám.

- Mrs. Mendelson vagyok, a pszichológus. Most kérlek, figyelj rám… vegyél egy mély levegőt… most pedig lassan engedd ki… és nyugodj meg. – mondta, majd gyengéden megfogta a kezem. – Itt maradok veled, míg elvégzik a vizsgálatokat.

Nem tudom, hogy miért, de valahogy bízni kezdtem benne. Lassan elernyesztettem az izmait, így a nőgyógyász hozzám férhetett.

Szememből potyogni kezdtek a könnyek, a hirtelen rám törő emlékektől ugyan azt éltem át, amit akkor. Nem tehettem semmit. Legbelül tudtam, hogy az orvos csak a dolgát végzi, de szégyenteljes és megalázó érzés járt át.

- Nagyszerűen csinálod. - nyugtatott a pszichológus.

Bár rövid időn belül végzett a nőgyógyász, utána sem volt lehetőségem a pihenésre.

A rendőrőrsről megérkeztek a profilrajzolásra szakosodott rendőrök.

- Az ön által megadott személyleírás alapján megpróbálunk az elkövetőkről egy fantom képet készíteni. – mondta a férfi, majd képeket kezdett mutogatni szemekről, hajakról, orrokról és minden más egyebekről. Nagy erőfeszítésembe került, de sikerült a támadóinkat úgy lerajzoltatni, ahogy én emlékeztem rájuk.

- Nagyszerű, ezzel meg is volnánk…!

Miután elköszöntek és távoztak ismét egyedül maradtam a gondolataimmal. Nem tudtam szabadulni tőlük. Rettentően fájt az elmúlt óra. Mindennel, ami történt ismét szembesülnöm kellett, hiába akartam felejteni, nem engedték. Szemem könnybelábadt. De ha azt hittem, hogy aznap már megpihenhetek, rövid idő múlva rá kellett döbbennem, hogy még korántsem volt vége.

A szüleim amint megtudták, hogy mi történt velem és hol vagyok, rohantak a kórházba.

Addigra Taylor megint velem volt. Ragaszkodott hozzá, hogy ott legyen, amikor megérkeznek. Nekem jól esett, hogy mellettem tudhattam, de nem kívántam beszélgetésbe elegyedni vele. Fájdalmas pillantásokat váltottunk, de nem beszéltünk. Szavak nélkül is értettük egymást. Csak ült ott mellettem a tolókocsiban és bár alig egy fél méter választott el bennünket egymástól, úgy éreztem mintha egy szakadék lenne közöttünk, ami egyre csak mélyül, és egyre szélesedik.

Mikor szüleim beléptek a kórterembe és meglátták Taylort, anyu nem tudta türtőztetni magát. Szinte azonnal rátámadt és még kedvesem siralmas állapota sem hatotta meg.

- Te… veszélybe sodortad a lányom! - kiabálta szinte magából kikelve és apu volt az, aki lefogta és megakadályozta abban, hogy tehetetlen dühében oda menjen Tayhoz és felpofozza. - Miért nem védted meg? Milyen férfi vagy te?

Taylor fájdalmas tekintettel nézett szüleimre, majd könnybelábadt a szeme és bűntudattól mardosva hajtotta le a fejét…

(Grettta – Nagy Gréta/Kata65 – Janovics Kata)

A következő fejezet megjelenése: 2011. augusztus 14.