- Rendben van… - mondtam alig hallhatóan és lehajtva a fejemet, lesütöttem a szemem.
Nem tudom miért, de hirtelen úgy éreztem, hogy nagy hibát követek el. Azonban a szívem azt súgta, hogy ezt kell tennem. Ott kavarogtam bennem az ellentmondó érzések és én teljes erőmön azon voltam, hogy elnyomjam a kétkedést és a szívemre hallgassak.
- Hogy… - kérdezett vissza Taylor és hangjában éreztem, hogy el sem akarja hinni, hogy adok neki egy esélyt. – Mit mondtál?
- Azt, hogy rendben van. – ismételtem meg.
Felemeltem a tekintetem és akkor ismét szembetaláltam magam Kyle kiismerhetetlenül szomorkás pillantásával. Nem értettem őt. Előbb arról győzködött, hogy ne ítéljek elhamarkodottan, hogy ne kövessem el ugyanazt a hibát, mint régen és ezúttal hallgassam meg Taylort. Most pedig azt kellett látnom, hogy szívenütötte a dolog. Nem tudtam rajta kiigazodni.
Mivel még mindig vonalban voltam nem tudtam egyenesen rákérdezni, így pillantásom kérdő villanásával próbáltam kideríteni, hogy mi a gondja. De ő csak lassan felállt és fejét lógatva távolabb sétált tőlem.
- Úgy örülök Kicsim… - mondta Taylor visszafogott lelkesedéssel a vonal túlsó végén, de én elszánt határozottsággal a szavába vágtam.
- Azonban időre van még szükségem. – tettem hozzá.
Taylor egy pillanatra döbbenten hallgatott és éreztem rajta, hogy száguldoznak benne a gondolatok. Tudtam… és éreztem, hogy hirtelen félelem fogta el. Az járt a fejében, hogy talán arra kell az idő, hogy újból átgondoljam a dolgokat és a végén talán meg is fogom gondolni magam.
- Rendben. – mondta halk beletörődéssel és a lelkesedése egycsapásra tovatűnt.
Éreztem rajta, hogy nem erre számított, de azt is, hogy beletörődik és fejethajt a döntésem előtt.
– Akkor egy kis idő… - szólalt meg alig hallhatóan. – És én közben be fogom bizonyítani neked, hogy méltó vagyok a szerelmedre…
Mikor Taylor és én elbúcsúztunk egymástól és kinyomtam a telefont, újra Kyle-ra szegeztem kérdő tekintetem.
- Megmondanád, hogy most mi ez…?
- Mi? – kérdezett vissza hanyagul és megpróbálta tettetni az értetlent.
- Miért viselkedsz így? Hiszen te mondtad, hogy beszéljek vele, hogy hallgassam meg…? Most mégis te vagy az, aki fájdalmas arcot vágsz.
- Nem vágok fájdalmas arcot! – makacskodott durcásan Kyle.
A földre bámult, mintha valami nagyon érdekes lenne ott, majd a cipője orrával kezdte babrálni a szőnyeg szélét. Néztem őt és majdnem felnevettem.
- Olyan vagy mint egy gyerek! – mosolyogtam rá és alig tudtam visszafojtani, kitörni készülő nevetésemet. – Mi bajod?
Kérdeztem úgy, mint aki egy durcás gyereket próbál a higgadtságával lenyugtatni. Kyle még makacskodott egy kicsit. Egy ideig még szótlanul, száját összeszorítva babrálta a szőnyeget, azután rám emelte a tekintetét és pillantását egyenesen és jelentőségteljesen belefúrta a szemembe.
- Szeretlek… - szólalt meg és hangja annyira valószerűtlenül gyengéd volt, hogy kellemes borzongás futott végig rajtam. – Azt szeretném, ha boldog lennél. De nehéz végignéznem azt, hogy ezt más oldalán fogod érezni…
- Kyle… - szólaltam meg halkan és arcomról lehervadt a mosoly.
Nehéz volt a szívem. Nekem is legalább annyira fájt ez a helyzet, mint neki a viszonzatlan és reménytelen szerelme.
- Nem, nem akarok én siránkozni és könyörögni. – kezdte sietve Kyle a szabadkozást és mellém telepedve gyengéden megfogta a kezemet. – De kérlek, ne várd tőlem el azt, hogy mosolyogva és dalolva csinálom végig ezt az egészet.
- Kyle… - próbáltam meg szóhoz jutni, de ezúttal is túl erőtlenre sikeredett a kísérletem és újból belém fojtotta a szót.
- Megígértem, hogy vigyázok rád és azt, hogy itt elbújhatsz a világ szeme elöl, addig amíg csak akarod és ehhez tartom magam. Nem foglak zavarni. Azt sem fogod tudni, hogy a világon vagyok, csak messziről fogom rajtad tartani a szemem… és lesem minden kívánságodat.
Mindketten elmosolyodtunk és kissé oldódott már a közénk telepedett szomorúsággal átszőtt feszültség. Kyle odahajolt hozzám és egy gyengéd puszit nyomott az arcomra.
- Most magadra hagylak. De bármire van szükséged, csak szólsz az embereimnek és ők intézkedni fognak. Ha pedig netalántán rám lenne szükséged… - próbált viccelődni, de kissé keserűre sikeredett és a mosolya fájdalmassá vált. – Csak üzenj értem. Azonnal itt leszek…
- Rendben… - szólaltam meg rekedten és bólogatni kezdtem. – Így lesz.
Kyle még rám mosolygott, majd felállt és lassan az ajtóhoz sétált. De mielőtt kilépett volna a szobából, még visszafordult és gyengéd pillantással mért végig.
- Még soha… egyetlen lány sem érintett meg engem ennyire, mint te. – mondta szinte alig hallhatón és röpke mosoly futott át az arcán. – Nem ismerek magamra! Az irántad táplált érzéseim megváltoztattak. Nem bánom… nem én. Csak azt sajnálom, hogy nem érdemeltem ki a szerelmedet.
Hirtelen vallomásától szinte hátrahőköltem és nem jutottam szóhoz. Tudtam, hogy erős érzéseket táplál irántam, de még csak nem is sejtettem, hogy ilyeneket.
- Ezt tudnod kell… - folytatta, és ahogy engem nézett és mosolygott, arcvonásai és pillantása egyre gyengédebb lett. – Már olyan régen el akartam neked mondani. Hálás vagyok neked azért, hogy létezel, hogy ilyen vagy és azért, hogy egy ideig… ha csak egy rövid ideig is, de magam mellett tudhattalak.
Ha az előbb meg voltam lepve a vallomásától, most egyenesen levoltam taglózva. Vegyes érzések jártak át. Először a boldogság érzése, azért hogy egy ember így vélekedik rólam, hogy ennyit jelentek neki… Utána pedig a szomorúság, hogy ezt az embert pont én bántom… én töröm össze a szívét.
Szótlanul és szomorúan néztem, ahogy Kyle hátat fordított nekem és lassan kiment a szobából. Mikor becsukta maga mögött az ajtót és a helyiség félhomálya és csendje rám borult, mérhetetlenül magányosnak és elhagyatottnak éreztem magam. Megborzongtam és mellemig felhúzva a lábaimat, összegömbölyödtem az ablak párkányán. Csak bámultam ki az ablakon és azon járt az agyam, hogy mi lehet az igazság ebben a Taylor ügyben… Vajon jól döntöttem… vajon jól cselekszem…?
Egyfolytában emésztettem magam és már nem maradt több erőm, nem tudtam visszatartani a torkomat fojtogató sírást. De már nem is érdekelt. Lehunytam a szemem és átadva magam a fájdalomnak, ami bennem volt, egykedvűen hagytam, hogy a szememből szivárgó könnyek forró patakként gördüljenek végig az arcomon…
Jó pár napig élveztem Kyle vendégszeretetét és a világtól elzárt, jól őrzött házban zavartalanul és nyugodtan tölthettem el pár napot. Ez idő alatt ő tényleg nem zavart és nem erőltette rám a társaságát. Én pedig nem üzentem érte.
E döntésem mögött két indok is volt. Az egyik az volt, hogy egyedül akartam feldolgozni a dolgokat és nem akartam, hogy bármiféle külső tényező befolyásoljon. A másik pedig az volt, hogy úgy éreztem ez így lesz helyes. Nem szerettem volna, ha az együttléteinket Kyle félre érti, vagy nagyobb jelentőséget tulajdonít neki és hiú reményeket kezd el táplálni. Inkább elébe mentem a dolgoknak.
Szüleimet és barátaimat nehéz volt megnyugtatni arról, hogy jól vagyok, és jó helyen vagyok úgy, hogy Kyle kérésére, semmit nem árulhattam el nekik. De lassan mindenki belátta, hogy nem tudnak mit tenni és elfogadták a döntésemet.
A külvilágtól és a világ híreitől elzárt egy hét gondolkodás és pihenés után végül úgy éreztem, hogy végre visszanyertem önmagamat, teljesen kiegyensúlyozottnak éreztem magam és úgy gondoltam szembe tudok nézni azzal, ami ezután vár rám. Így amikor Taylor újból keresett telefonon, már nem zárkóztam el attól a lehetőségtől, hogy vele tartsak és kilépjünk a nagyvilág elé.
Még fel sem ocsúdtam, már az Oprah Show kulisszái mögött találtam magam…
Mielőtt oda mentünk Taylor felvázolta nekem a tervét. Úgy gondolta, hogy nem fogja mindenegyes újságnak és hírműsornak egyenként és az unalomig bizonygatni az igazát. Azt tervezte, hogy egyetlen műsorban fog szerepelni, ahol elmondja a teljes igazságot. Egy olyan műsorban, aminek van hitele, népszerűsége és nézettsége. Így egyetlen műsor keretén belül a végére tud járni ennek az egésznek. Az Oprah Show-ra esett a választása, hiszen ez mindenegyes kritériumnak megfelelt és nem utolsósorban, a házigazdával Taylor jó kapcsolatot ápolt. Így Tay biztos lehetett abban is, hogy nem fogják túl kínos kérdésekkel bombázni és nem fogják zavarbahozni. Számára fontos volt a kulturált keretek között tartott, színvonalas, baráti és közvetlen légkör egy interjú során, Oprahtól pedig ezt mindig megkapta.
Így ott toporogtam a kulisszák mögött és onnan figyeltem feszülten, hogy bent a színpadon hogyan folyik a beszélgetés kettejük között.
Kínosan éreztem magam és kívülállónak. Zavartan igazgattam az új ruhámat, amit Taylor vett nekem erre az alkalomra. Bár én nem szerepeltem a showban és a háttérben húzódtam meg, ő úgy gondolta, hogy vele együtt én is az alkalomhoz illő ruhát vegyek fel. Kissé szokatlan volt számomra az ilyesfajta kiöltözés és így utólag kényelmetlenül is éreztem magam benne, de eleget tettem a kérésének.
Kezemet tördelve hallgattam a beszélgetést és a hosszú bevezető után amiben Oprah kitért az elmúlt pár év eseményeire, ami Taylorral történt, én arra vártam, hogy végre a lényegre térjenek. Hiszen én magam is csak most tudhattam meg a teljes igazságot.
Taylor a műsor előtt nem mondott nekem semmit. Nagyon sejtelmes volt és csak azt mondogatta, hogy nyugodjak meg, mert végérvényesen tisztavizet fog önteni a pohárba. Én pedig végre arra a tisztavízre lettem volna már kíváncsi…
És akkor elérkezett a pillanat, végre Oprah feltette azt a mindeni által oly’ nagyon várt kérdést.
- Akkor hogyan is volt azzal a lánnyal, azzal a rajongóval, aki azt állítja, hogy te ejtetted teherbe? Mi is az igazság ebben az ügyben?
Abban a pillanatban szinte kézzelfoghatóan megdermedt a levegő az egész teremben és talán az egész épületben is, ahogy az összes jelenlévő, legyen az a közönség soraiban vagy éppen a stábtagok között, lélegzetvisszafojtva várták Taylor válaszát. Még a légy zümmögését is meglehetett hallani abban a nagy csendben, de én csak a saját szívem dübörgő zakatolását hallottam a fülemben.
Taylor egy hosszú percig hallgatott. Párszor megköszörülte a torkát és kényelmetlenül mocorogni kezdett a foteljében, mint akinek valami nyomná a fenekét. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg kényelmetlenül érzi magát, hogy tényleg zavarban van e, vagy csak a hatás kedvéért viselkedik így. De tény volt, hogy mire megszólalt, a teremben már pattanásig feszültek az idegek.
- Először is bocsánatot kell kérnem… - szólalt meg kissé halkan, de Oprah már közbe is vágott.
- Bocsánatot kell kérned? – kérdezte értetlenül és elkerekedett a szeme a csodálkozástól.
- Igen. – bólintott Taylor határozottan és látszódott rajta, hogy már teljesen visszanyerte a higgadtságát és ismét ura a helyzetnek.
- Kitől?
- Mindenkitől.
Taylor hangja most már egyértelműen határozottan csengett és mikor Oprah kérdő tekintetébe pillantott, kissé hangosabban folytatta.
- A barátaimtól, a munkatársaimtól, a rajongóimtól, a médiától, az egész szakmától… - bizonytalan kézmozdulatott tett és kínosan elmosolyodott. – Az egész világtól.
Oprah egyre zavarodottabb lett és most már ő is kínosan mosolygott.
- De… miért is?
Taylor egy pillanatra összeszorította a száját és látszódott rajta, hogy nehezen kívánkozik ki belőle az igazság.
- Mert hazudtam… - vallotta be.
Döbbent csend borult a teremre az én pedig úgy éreztem, hogy a szívem kiugrik a helyéről, akkorát dobbant. Nem akartam elhinni, hogy Taylor nyilvánosan fog megalázni azzal, hogy bevallja a félrelépését.
„Ezzel akarja bebizonyítani, hogy méltó a szerelmemre? Ez megbolondult?”
Megalázottnak éreztem magam és elfogott a tehetetlen düh. Nem akartam tovább hallgatni a színvallását. Legszívesebben abban a pillanatban elfutottam volna, hogy több megaláztatás ne érjen. De nem volt időm, mert Tay tovább beszélt.
- Mindenkinek hazudtam! És mindközött az fáj a legjobban, hogy olyan valakinek is, akit a világon a legjobban szeretek…
Taylor hangja alig érezhetően elcsuklott és Oprah mellett óvatosan kipillantott rám. Annyi fájdalom és annyi bocsánatkérés volt a tekintetében, hogy nem tudtam mit tegyek. Az előbb még elakartam futni, de nem vittek a lábaim. A szívem döntött helyettem és tovább hallgattam a vallomását.
- De elárulnád nekünk végre, hogy miben hazudtál? – kérdezte Oprah és látszódott rajta, hogy már nagyon kíváncsi.
- Tudod Oprah… - kezdte Taylor és abba hagyva a kínos mocorgást, végre lazán kényelembe helyezte magát és úgy beszélt tovább. – Mikor a nyakamba szakadt az a nagy népszerűség, még azt hittem, hogy ugyanúgy tudom folytatni az életemet, mint addig. Én ugyanaz a srác voltam a szomszédból, aki otthon kiviszi a szemetet, ha az édesanyja rápirít, hogy segítsen már otthon neki. Aki a barátaival szeret elmenni vásárolgatni, kajálni vagy csak úgy hülyéskedni a városba. Nem mértem fel, mert nem fogtam fel, hogy az életem végérvényesen megváltozott. Kötelezettségeim lettek a szakmával, a forgalmazóval, a rajongókkal szemben… és még sorolhatnám. Na, és ott volt a magánéletem, ami egy kínos pont minden sztár életében. Hiszen mire felocsúdtam, már nem volt magánéletem. Mindenki mindent tudott rólam… mert tudni akartak rólam. Először furcsa volt… aztán tök buli… de mikor már jobban tudta a média, hogy mi folyik a magánéletemben, mint én… nos, akkor már nem volt annyira buli.
Taylor egy fájdalmas grimaszt vágott, aztán folytatta.
- Aztán az is kissé terhessé vált a számomra, ahogyan pár fanatikus rajongó követett, a nyomomban volt. És ott voltak azok is, akik ezért vagy azért nem kultiváltak és ártani akartak nekem. Ijesztő volt a számomra. Azon kaptam magam egy idő után, hogy mindenkinek megakarok felelni, hogy csak élek, mint egy gép… egy sztár gép monoton napjaimban és már egy csepp magánszférám… magánéletem nincs. Elmúlik úgy az ifjúságom, hogy nem éltem… hogy nem úgy élek, ahogy szeretnék… És elkeseredtem…
- Még mindig nem értelek. – vágott közbe Oprah. – Ezért nem kell bocsánatot kérned. Ezért inkább nekünk kéne bocsánatot kérnünk, nekünk rajongóknak, hogy ilyen helyzetbe hoztunk… és sajnálnunk kéne…
- Hát sajnálni azért nem kell! – mosolyodott el Taylor. – Mindenki tudja, hogy a sztárok élete ilyen. Csak én nem mértem fel jól és én saját magamat ringattam abba a hitbe, hogy lehet ezt másképpen is csinálni. De rákellett döbbennem, hogy nem. Én viszont szabadságot… nagyobb teret szerettem volna magamnak… és akkor jött az… amiért bocsánatot kell kérnem…
- Taylor, ne csigázz már minket! – kiáltott fel Oprah. – Bökd már ki!
Taylor összeszorította a száját és látszódott rajta, hogy nagyon kiakaródzik belőle jönni valaminek. De az is látszódott, hogy elbizonytalanodott. Pillantása elárulta, hogy fél. Ennyire sebezhetőnek még soha nem láttam. Félt kiadni magát.
- Mindenki szeretné, ha egyszerre több helyen lenne… - kezdte Taylor bizonytalanul és bátorításért megint rám pillantott, aztán folytatta. – Ha megtehetné azt, hogy máshol legyen, mint ahová a kötelezettségei szólítják. Inkább a szeretett emberrel legyen, mint valamiféle kötelező protokolláris fogadáson. Nos, ezt tettem én…
- Mit Taylor?
- Megteremtettem magamnak azt a lehetőséget, hogy kibújva némely kötelezettség alól máshol legyek úgy, hogy az senkinek ne tűnjön fel…
- Nem értelek! – rázta a fejét értetlenül a műsor házigazdája.
- Akkor majd mindjárt, minden világos lesz! – mondta Taylor határozottan és sokatsejtető pillantással nézett Oprah-ra.
Aztán váratlanul kipillantott a kulisszák mögé… ki, egyenesen a hátam mögé és könnyedén intett valakinek. Minden szempár feszülten tapadt Taylor-ra, mert csüngve minden szaván arra vártak, hogy végre megtudják a nagy titkot. De most a teremben lévők, nyakukat nyújtogatva próbáltak rájönni, hogy kinek intett az ifjú sztár.
Eddig én is Taylor figyeltem, de most kíváncsian fordultam hátra ahová szerelmem intett. Abban a pillanatban szájtátva és döbbenten meredtem arra az alakra, aki könnyed, ruganyos lépteivel haladt el mellettem. Nem tudtam levenni róla a szemem és tudtam, hogy feltűnésével ugyan ezt a reakciót váltja ki mindenkiből. Amikor pedig belépett a színpadra és a kamerák kereszttüzébe került, szinte hallani véltem, ahogy a tévé előtt ülő több millió rajongó lélegzete elakad, majd döbbent meglepetéssel sikolt fel… Taylor hasonmását megpillantva.
(Luna Lowell)
A következő fejezet megjelenése: 2012. 04. 13.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése