2011. augusztus 19., péntek

Fantasztikus történet 2 - 18. fejezet


__________________________________________________________________________________


- Ki tenne ilyet? – kérdezte az orvos és hangján érezhető volt a kételkedés. – És miért?
- Még nem tudom, de az biztos, hogy a gázvezetéket megrongálták. – mondta a rendőr és beszélgetésüket valamivel tisztábban hallottam már. - Valaki meg akarta ölni ezt a lányt!
Hirtelen felvillant bennem George arca...
Hát persze! Hasított belém a felismerés. Előbb én és Taylor, most meg Holly... Vajon mennyi embernek kell még megszenvednie George bosszúját?
- Mi oka lett volna bárkinek is megölnie egy iskolás lányt? – kérdezte az orvos.
Néma csönd következett, de nem mertem kinyitni a szemem.
- Ez a két lány egy iskolába jár. Az a gyanúm, hogy nem véletlen az, ami velük történt. - mondta a rendőr határozottan.
- Hogyan fog erről meggyőződni? - kérdezte az orvos egyre gondterheltebb hanggal.
- Megvizsgálom, hogy mi volt a közös ebben a két lányban, mármint barátok, hobbik, lakóhely, osztály és megpróbálok mindent kideríteni róluk.
- Rendben. – mondta az orvos. – Menjünk az irodámba és meglátjuk, hogy én miben lehetek a segítségére.
Mikor elhagyták a szobát, még mindig csukott szemmel járni kezdett az agyam. Rövid idő múlva egyetlen ember személye vetődött fel bennem...  Bella! Felültem az ágyban és tépelődve gondolkodtam el. Még régebben a lány nagyon csúnyán kikosarazta George-ot. Mérget mertem volna rá venni, hogy ő lesz a következő célpont.
Mikor visszajött Holly orvosa, én szinte letámadtam.
- Bella Anderson…! – mondtam határozottan.
Az orvos kérdőn nézett rám és nem értette az egészet.
- Az előbb hallottam, amit a rendőrrel beszéltek. – mondtam és már az sem érdekelt, hogy ezzel bevallottam neki, hogy hallgatóztam. – Holly és én közöttem az a közös, hogy mindketten visszautasítottuk George-ot. Azt a fiút, aki bekattant, akit nemrég az iskolában a kommandósok fogtak el. Bella az iskolai focicsapat vezérszurkolója és csúnyán kikosarazta George-ot. Ezért gondolom, hogy ő lesz a következő áldozat! - hadartam egy szuszra.
Az orvos döbbenten hallgatott és mikor megértette a mondandómat, sietősen távozott.
Nem kedveltem Bellát, de nem akartam neki rosszat. Ha tényleg George áll a háttérben tudtam, hogy neki is ártani akarhat elborult elméjével és ebben mindenre kapható társai lesznek a segítségére.
Kopogtak, majd Taylor tolókocsis alakja gurult be az ajtón. Egy pillantást vetett Hollyra, majd rám és azonnal érezte, hogy valami nagyobb baj van.
- Mi történt? - kérdezte miután meglátta az ábrázatom.
Leroskadtam az ágy szélére.
- Hollyval is George haverjai bánhattak el és most Bella lesz soron.
Taylor kérdőn nézett rám, majd részletesen beszámoltam a hallottakról.
- Őrület! – döbbent meg. - De ne aggódj, elfogják őket kapni! – mondta nyugtatóan és miközben a szemembe nézett, lassan és gyengéden megfogta a kezem. Ezúttal nem húztam el. De csak azért mert az agyamban zakatoló, nyugtalan gondolatok lekötötték a figyelmem.

Később a pszichológus ismételten eltöltött velünk egy újabb órát és szóba került a rémálmom.
- Mit éreztél? – kérdezte.
Kérdését szinte kegyetlennek éreztem. Még a gondolatától is úgy éreztem magam, mintha kést forgatnának bennem, de nem térhettem ki a válasz elöl.
- Láttam magamat… - eredtek el a könnyeim. - Mintha szellemként néztem volna vissza magamra. Vérben ázva, egyedül… magányosan… a halott babámmal… Mit érezhettem volna?! – fakadtam ki.
Elkeseredetten kezdtem zokogni és megint elvesztettem az önkontrolomat az érzéseim felett. Valahogy a szobámba kerültem, de arra tisztán emlékeztem, hogy hevesen tiltakoztam az újabb nyugtató ellen. Így csak lassan apadtak el a könnyeim és álomba sírtam magam…

Mire felébredtem fáradtan nyitottam ki a szemem és egykedvűen pillantottam körbe a kórteremben. Holly az ágyában ült és egyenesen rám szegezte a tekintetét.
- Szia. - köszöntem rá.
- Szia... - köszönt vissza szinte bátortalanul. Sajnálattal teli szemeiből láttam az aggódást, tudtam, hogy már mindenki értesült a tragikus éjjelünkről. - Jól vagy? – kérdezte.
Nem válaszoltam azonnal csak megtörten megvontam a vállamat.
- Nem Holly. Úgy érzem magam, mint egy rakás szar! - sírva fakadtam és a lány nem kérdezett többet
Megpróbáltam lenyugodni, de nem mertem elaludni. Féltem az álmomtól. Tudtam, hogy visszatérhet. Aztán mégis csak lehunytam a szemem. Ismét álomba zuhantam, akaratom ellenére.
Megint átéltem a kegyetlen éjszakát. Ugyan az a szörnyű élmény. Pillanatképek villantak be... a kocsi… Taylor a fához kötözve… az élettelen testem… a baba… Holly… Bella agyongyötört teste. Egyre gyorsultak, felváltva követték egymást a gyors villanások. Azután… vége.
Zihálva ültem föl az ágyamon. Holly azonnal mellettem termett. Sírva fakadtam és ő szó nélkül magához ölelt. Akkor hirtelen ömleni kezdtek belőlem a szavak. Mintha lelkem egy csapját megnyitották volna. Elmeséltem az álmaim, a félelmeim, mindent, amit akkor éjszaka átéltem. Holly csak hallgatott és közben éreztette, hogy teljes mértékben meg tud érteni. Miután kibeszéltem magamból a keserűségem, félelmeim, fájdalmas emlékeim és megnyugodtam, visszaaludtam.
Az álmok ismét rám törtek. De leállítottam, lassítva néztem végig mindent. Most már uralni tudtam az álmomat. Taylor ki akart szállni… megragadtam a kezét és ezúttal hallgatott rám. Nem szállt ki és tovább hajtottunk. Felébredtem.
Hosszú idő után végre nem zokogva és kiabálva...

- Jó híreim vannak…! - jött be az őrsről a felügyelő, és arcán szokatlan, széles mosoly terült szét. - Elkaptuk George haverjait! Tényleg merényletet terveztek Bella ellen! Hála neked, idejében érkeztünk, így épségben megúszta a lány. George és a haverjai most már rács mögött vannak. Egyelőre előzetes letartóztatásban, de mostmár nem árthatnak senkinek!
Miután látta megkönnyebbült arcunkat még egyszer bíztatóan ránk mosolygott, majd távozott.
- Rács mögé juttattad azt a gazembert! - szólt Holly felszabadult boldogsággal.
Hosszú idő után most először végre újból halványan elmosolyodtam...

Ez már több mint egy hónapja történt.
Most… mint azóta már oly sokszor, a lakásban ültem és bámultam ki az ablakon. Számomra mintha megállt volna az idő. Csak bámultam kifelé, néztem az embereket, ahogy a dolguk után sietnek és néztem, ahogy lassan egyre téliesebbre fordul az idő.
Holly, mint az utóbbi időben mindig, megint átjött hozzám és segített a házi feladatokban. Addig legalább nem kattogott az agyam a múlton, a jelenen… és a jövőn sem.
Szerencsére Hollynak nem okozott maradandó károsodást a gáz, amivel George-ék akarták megölni, bár tudtam, hogy azért nagyon megviselték a történtek. Először George erőszakoskodása és brutalitása, majd az iskolában történtek. Bármennyire is erős lány volt, lassan tudta csak feldolgozni a történteket. De még mindig gyorsabban, mint én. Ő lett a legjobb barátnőm. Kiállt mellettem az iskolában, mellettem volt a bajban, meghallgatott, ha szükségem volt rá.
- Jól vagy? – kérdezte, miután letette a könyveit az asztalra és végigjáratta rajtam vizsgálódó tekintetét.
Ránéztem és egykedvűen bólintottam.
- Igen, csak... elgondolkoztam.
- Figyelj… - gondolkodott el egy kicsit, mint akinek éppen akkor jutott az eszébe valami. - Nem lenne jobb, ha te is visszajönnél a suliba? Akkor legalább nem emésztenéd magad minden percben a múlton.
- De… majd visszamegyek. – mondtam közönyösen. -  Az ünnepek után…
Ez a télies idő jobban hatott rám és megviselt érzelmileg. Testemen a sebek gyógyulni kezdtek, de a lelkemen ejtettek nem. Belül halott voltam. Úgy éreztem mintha valamit kiszakítottak volna belőlem. A lelkem… a szívem… nem létezett többé.
Mióta kiengedtek a kórházból többször jártam pszichológusnál. Volt mikor egyedül és volt mikor Taylorral közösen. Csak ott találkoztam vele, nem tartottunk napi kapcsolatot. Az első időkben állandóan keresett, találkozni akart velem és én hajlottam is volna rá. De úgy gondoltam, hogy a lelkiismerete hajtja, így valamivel mindig kitértem előle. Azután telefonon hívott, de beszélgetéseink tömörek és rövidek voltak. Taylor azonban nem adta fel, továbbra is hívogatott. Egy idő után azonban már nem fogadtam a hívását. Utána jöttek a vég nélküli sms-ek, de már ezekre sem válaszoltam. Kerültem őt.
Csak egyetlen dolog maradt… a virágok. A vörös rózsák, amiket rendszeresen küldött. Éppen akkor, amikor a másik csokor már hervadt. Így mindig voltak rózsák a szobámban, amik rá emlékeztettek.
Bár nem tartottam Taylorral a kapcsolatot, tisztában voltam azzal, hogy Holly információkkal szolgál neki rólam. Nem bántam. Nekem Holly meg sem említette Tayt. Közöttünk tabu téma volt az ő személye. Én a kikerülhetetlen híradásokból hallottam róla, bár inkább nem szerettem volna tudni semmit sem. Nem haragudtam rá, nem hibáztattam. Azonban személye mindig a szörnyűségekre emlékeztettek.
De én nem akartam már mást… csak felejteni.
Csak egyet díjaztam… azt, hogy a sajtó szinte semmit nem tudott a történtekről kideríteni. Bár heteken át foglalkoztak vele, rejtélyes balesetként könyvelték el Taylor sérüléseit. Azonban a valódi okot… és a személyemet, homály fedte.
Taylor érintettsége és az ügy felkavaró mivolta miatt zárt tárgyalás rendelt el a bíróság. Holly tanúskodott George ellen, Tay pedig a fiúk ellen, akik résztvettek a támadásban és a megerőszakolásomban. Nekem azonban nem volt erőm elmenni a tárgyalásra. Ebben a bíró is megértő volt és eltekintett attól, hogy személyesen erősítsem meg a vallomásomat.
Attól, hogy rács mögött tudtam George-ot és a haverjait, a közérzetem lassan egyre jobb lett. Már képes voltam mosolyogni is, és ha csak rövid időre, de néha eltudtam feledni a történteket.  A rémálmaim is egyre ritkábban gyötörtek.
Azonban annak ellenére, hogy életem lassan kezdett visszazökkenni a régi kerékvágásba, sorsdöntő és fájdalmas lépésre szántam el magam. Tudtam, hogy a saját lelki nyugalmam érdekében, hogy letudjam zárni a történteket, úgy döntöttem, hogy… végleg elbúcsúznom Taylortól.

Már a pszichológusnál se találkoztunk. Nem jártam többé a kezelésekre, se egyedül, sem Taylorral és így teljesen megszakítottam vele a kapcsolatot. Úgy tűnt mintha ő is beletörődött volna a döntésembe, és egy idő után nem keresett többet.
A szobámban, az ágyon ülve bámultam ki az ablakon. Már majdnem teljesen besötétedett, de nem volt hangulatom villanyt oltani, még csak megmozdulni sem. Üres és kihalt volt a lelkem. Már csak szelleme voltam annak a lánynak, aki valaha én voltam, és aki újra szerettem volna lenni. De tudtam, hogy már semmi sem lehet a régi. Szívfacsaró volt bele gondolni mindenbe, ami velem… velünk történt. Lelkem szó szerint meghasadt, legalább is a fájdalmamból ítélve azt hittem, hogy belehalok.
Csak ültem a félhomályos szobában és újból rám törtek gyötrő gondolataim. Könnybelábadt a szemem, mikor Taylor arcának édes képe megjelent lelki szemeim előtt. Fájdalmasan hunytam le a szemem… az én döntésem volt…
Szívszaggató zokogásba törtem ki és arcomat tenyerembe temettem. A sírásom cseppet sem enyhült. Sőt, egyre keservesebben hullattam könnyeimet. Lelkemben hatalmas tátongó űrt éreztem, és abban a pillanatban szentül hittem, hogy soha… semmisem fogja kitölteni.
Megtörten, egyre csak sírva, teljesen megsemmisülve vetettem magam az ágyra. Nem bírtam gátat vetni az önsanyargató gondolataimnak, és nem bírtam csillapítani könnyeim záporát. Már hajnal kettő is elmúlt, mire zokogásom enyhült és nem rázta a testemet a sírógörcs. Az ablakhoz sétáltam és üveges szemmel bámultam ki rajta. Mintha nem is önmagam lettem volna.
Már virradt, mire feleszméltem gondolataimból és visszabújtam az ágyba. Magamra húztam a takarót és az oldalamra fordulva, összegömbölyödve megpróbáltam elaludni. De csak forgolódtam és nem jött álom a szememre. Szemem égett a sírástól. Szívem sajgott… ebből tudtam, hogy még van szívem. Lelkem pedig üres volt. Még soha nem éreztem magam ennyire elhagyottnak, ennyire magányosnak.
Nagyon elvoltam keseredve, összevoltam zavarodva és rádöbbentem, hogy valójában magam sem tudom, mit akarok.
És akkor, abban a korai órában hirtelen megszólalt a mobiltelefonom. Fáradtan, a sírástól és az álmatlanságtól kimerülve pillantottam a kijelzőre, ahol Taylor nevét pillantottam meg…
(Grettta – Nagy Gréta/Kata65 – Janovics Kata)


Következő fejezet megjelenése: 2011. 08. 26.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése