De még akkor sem akartam elhinni, amit látok.
Megerősítésre várva pillantottam Hollyra és már nyitottam a számat, hogy megkérdezzem… azonban legnagyobb meglepetésemre, barátnőm egyenesen rámszegeződő szempárjával találtam szembe magam. Jelentőségteljesen nézett rám és szemében ott csillogott a kimondatlan válasz.
Hirtelen mindent megértettem. Ezernyi kérdés és gondolat cikázott át az agyamon, de csak egyetlen kérdés bukott ki belőlem.
- Miért…?
Holly nem válaszolt azonnal. Halványan elmosolyodott és szemében szokatlan gyengédség csillogott.
- Mert azt szeretném, ha végre boldog lennél.
- Azt hiszem, én is tudom intézni a dolgaimat… - válaszoltam, kissé keményebben és sértődöttebben, mint akartam.
- Én pedig azt hiszem, hogy nem. – válaszolta Holly és egy csepp neheztelés sem volt a hangjában amiatt, hogy így beszélek vele. – Már nem tudom tovább nézni az önsanyargatásod!
- Én nem… - kezdtem volna a magyarázkodást, de barátnőm ellenkezést nem tűrve, erélyesen a szavamba vágott.
- De igen! – szögezte le határozottan. – Módszeresen kínzod magadat! Pedig boldog lehetnél, csak megkéne végre békülnöd a múlttal és túl kéne lépned rajta! Küzdd le a csalódástól való félelmeidet és végre tedd azt, amit a szíved súg!
Nem tudtam mit válaszolni, mert éreztem, hogy minden hasztalan lenne. Holly néha nagyon meggyőző tudott lenni, a stílusa pedig lehengerlő. Addig azt gondoltam, hogy helyes úton haladok, amit teszek az az én érdekeimet szolgálja… De Hollyt hallgatva, abban a pillanatban teljesen elbizonytalanodtam és arra gondoltam, hogy barátnőmnek igaza van.
Talán tényleg itt lenne már az ideje, hogy minden fájdalmat és rossz érzést hátrahagyva végre új életet kezdjek… és végre boldog legyek.
Pillantásom a távolban álldogáló alakra siklott, aki a parkot körülvevő kerítésnél állt és láthatóan egy jelre várt, hogy megtehesse a következő lépést.
- Beszélj vele. – mondta halkan Holly. – Attól még nem dől össze a világ!
Újra ránéztem Hollyra.
Drága barátnőm… ő csak a legjobbat akarja nekem. De vajon nem lehet, hogy életem nagy hibáját fogom elkövetni?... Nem lehet, hogy megint egy rémálomba csöppenek? Hogy megint csalódni fogok?... Semmire nem volt garancia! Azt kellett eldöntenem, hogy akarom e… hogy bátran szembe tudok e nézni mindennel, ami rám vár… Bármi legyen is az!
- Beszélj vele… - noszogatott tovább Holly. – Azután majd meglátod…
Megint az alak felé pillantottam, aki még mindig rendíthetetlenül és nyugodtan várt, hátha megkapja a jelet…
- Nem tudom… - mondtam ki hangosan a gondolatomat, de nem tudtam tovább folytatni, mert Holly csak nem hagyott békén.
- Adj még egy esélyt… magadnak… magatoknak…
Csak bámultam az alakot, ahogy mindkét kezével szorosan fogta a kerítést és közben egyfolytában rám szegezte a tekintetét. Tanácstalan voltam és nem tudtam mit tegyek.
Aztán váratlanul valami megmozdult bennem és hátrahagyva Hollyt önkéntelenül elindultam az alak felé. Mintha csak egy jelet adtak volna, az alak hirtelen felkapta a fejét és mikor megbizonyosodott arról, hogy felé sétálok, lassan ő is megindult felém.
Míg egymáshoz közeledtünk én egyre jobban zavarba jöttem. Hol a földet bámultam, hol pedig futólag az alakra pillantottam. Ő is ugyanolyan zavarban volt mint én, csak azzal a különbséggel, hogy ő megpróbálta leplezni.
Miközben könnyedt lezserséggel sétált felém mindkét kezét nadrágjának szűk zsebeibe passzírozta. Még az sem gátolta meg ebben, hogy láthatóan kényelmetlen volt neki ez a testtartás. Valamiért azonban úgy gondolta, hogy ezzel egy lezser ember benyomását kelti és palástolni tudja egyre növekvő feszültségét.
Én közben egyre csak azon agyaltam, hogy vajon mit fog mondani, vagy épp azon, hogy én mit mondjak majd neki. De semmi épkézláb dolog nem jutott az eszembe. Így mikor végre egymás közvetlen közelébe értünk, megálltunk egymással szemben és egy hosszú percig csak szótlanul és zavartan bámultuk a másikat.
- Szia… - köszönt rám végül félszegen és közben egyik lábáról a másikra állt zavarában.
A szívem hatalmasat dobbant mikor meghallottam a hangját és édes érzés járta át a testem.
- Szia… - böktem ki nagy nehezen és éreztem, hogy közben elvörösödöm. – Mit keresel itt… Tay?
Bár eddig tartotta magát és leplezni tudta zavarát Taylor, most hirtelen teljesen elvesztette a színlelt higgadtságát és elvörösödött.
- Holly hívott fel… - kezdte halkan, de a szavába vágtam.
- Tudod, hogy nem így értettem. – jegyeztem meg és éreztem, hogy egyre határozottabb leszek. Már tudtam mit akarok.
Egymás szemébe néztünk és állva egymás tekintetét szavak nélkül is értettük egymást.
- Na, sétáljunk egyet. – javasoltam és lassan egymás mellett lépdelve elindultunk a tisztás másik végébe.
Valahogy egyikünknek sem akaródzott belevágni a beszélgetésbe. Hosszú percek teltek el úgy, hogy csak sétáltunk egymás mellett és hol a földet bámultuk magunk előtt, hol pedig lopva a másikat figyeltük.
- Tudod… - kezdett bele nagysokára Taylor, de én hirtelen megtorpanva határozottan elé álltam és beléfojtottam a szót.
- Mit szólnál ahhoz, ha most nem merülnénk bele komolyabb témákba, főleg nem életünk megvitatásába? – kérdeztem és egyenesen belenéztem a csodálkozástól csillogó szemébe. – Hanem, csak egyszerűen élveznénk ezt a gyönyörű napot, élveznénk egymás társaságát és mindennapos dolgokról beszélgetnénk?
Felvetésem láthatóan meghökkentette Taylort és egy röpke pillanatig tanácstalanná vált. Aztán ez a meglepett tanácstalanság, megkönnyebbülésbe fordult át és látszódott rajta, hogy egy nehéz teher esett le a válláról azzal, hogy beszélgetésünkkel nem vágunk bele a közepébe.
- Akkor megint vissza a kezdetekhez? – kérdezte Taylor és arcán huncut mosoly terült szét. – Lépésről… lépésre?
- Igen. – válaszoltam és mostmár én is megkönnyebbülten mosolyogtam.
- És mi legyen az amivel kezdjünk?
Kérdezte Tay és én egy pillanatig úgy tettem mintha elgondolkodnék, aztán vidáman és ha lehet még szélesebben mosolyodtam el.
- Mondjuk egy forgatási story…
Kis idő múlva már azon kaptuk magunkat, hogy önfeledten beszélgetünk és hangosan nevetgélünk. Teljesen megfeledkeztünk a közelünkben lévő emberekről és csak egymással foglalkoztunk. Megszűnt az idő és megszűnt a külvilág. Csak egymásra koncentráltunk és csak egymással foglalkoztunk… mint régen.
Már jóideje beszélgettünk, mikor Taylor mobilja csörögni kezdett. Arca hirtelen elkomorult és látszódott rajta, hogy hirtelen dühös lett.
- Ne haragudj… - kezdett szabadkozni miközben a zsebéből kedvtelenül előkotorta a készüléket. – De ezt fel kell vennem…
- Csak nyugodtan… - mondtam mosolyogva, majd mintha valami magára vonta volna a figyelmemet, oldalra néztem.
Valójában csalódott voltam. Még meg sem tettük az első lépést egymás felé… máris szembesülnöm kellett azzal, ami régen volt… Taylor valódi életével. A mi világunk merőben más volt és erre mindig fájdalmasan kellett rádöbbennem.
- Tessék… - szólt bele a készülékbe morcosan Taylor.
- Én vagyok… - hallatszódott a vonal túlsó végéről az asszisztense hangja. – Te meg hol a fenében vagy?
Taylor már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a női hang a vonal túlsó végéről beléfojtotta a szót.
- Ne, ne is mond! Tudom! Nem ott ahol lenned kéne!
- Azt hiszem, a magánéletem rám tartozik! – jelentette ki sértődött büszkeséggel Taylor és arca megfeszült a felháborodottságtól.
- Az lehet… – folytatta az asszisztens fesztelenül. – De a rajongóid és a média nem így gondolja! Az egész net izzik attól a hírtől, hogy te éppen merre jársz!
- Hogyan? – döbbent meg Taylor. – Mi?
- A Twitter, a facebook és még mit tudom én mi, azzal van tele, hogy most éppen hol jársz és mit csinálsz, na meg persze azzal, hogy kivel. Szeretnéd magadat élő egyenesben is látni…? – kérdezte a nő gúnyosan, mire Taylor érdeklődve és némi gyanakvással nézett körbe.
Tekintetemmel követtem a pillantását és csak ekkor tűnt fel mind a kettőnknek, hogy párosunk, de főleg Taylor személye igencsak felkeltette az emberek figyelmét. Talán nem is volt olyan a parkban, aki nem ránk figyelt. A kíváncsi szempárokon kívül kamerák, mobilok irányultak felénk és csak akkor döbbentünk rá, hogy a figyelem középpontjában vagyunk.
- Nem tudom mi dolgod van ott… - folytatta az asszisztens egykedvűen. – Már feladtam, hogy megértselek. De azt javasolnám, hogy sürgősen lépj meg onnan, ha nincs veled a testőr, nehogy gond legyen…
Taylor hirtelen észrevett valamit a távolban és nem is válaszolva az emberének, lecsapta a készüléket, majd határozottan megragadta a karomat és maga előtt vezetve elindultunk a parkból.
- Azt hiszem jobb lesz, ha nyugodtabb helyen folytatjuk a dolgot. – jelentette be, majd még hozzátette. – Mehetnénk hozzád…?
Hirtelen nem értettem a dolgot, de mikor a szemem sarkából megpillantottam egy kisebb csoportot, akik határozottan felénk közeledtek, már én is jobbnak láttam, ha nem maradunk tovább. Így szaporázva a lépteinket engedtem, hogy Taylor az autójához vezessen és távozzunk…
Rövid idő múlva, ott álltunk a szállásom konyhájában és már lehiggadva, forró teát kortyolgattunk. Valahogy nem indult újra közöttünk a beszélgetés, mert kissé feszélyezett bennünket a helyzet. Látszódott, hogy mindkettőnkben felrémlett az a nap mikor Taylor a házban járt.
Zavartan bámultam a bögrémre és egy pillanatra elkalandoztak a gondolataim. Mikor újból felnéztem Taylor ott állt közvetlenül előttem és tekintetét a szemembe fúrva engem nézett. Hirtelen nem tudtam mit akar. Hatalmasat dobbant a szívem és elakadt a lélegzetem…
(Luna Lowell)
A következő fejezet megjelenése: 2012. 03. 09.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése