Fantasztikus történet 2 - 9. fejezet

__________________________________________________________________________________

Egyfolytában az ágyamon heverő telefont bámultam és gondolataim cikáztak.

Vajon hol van most Taylor… és miért Laura vette fel a telefonját? Honnan ismerik egymást… és most miért vannak együtt? Szívem fájdalmasat dobbant, ahogy az esetleges lehetőségek átfutottak az agyamon. Rossz érzésem támadt és valamiért olyan késztetést éreztem, hogy megint telefonáljak Taylornak.

Remegő kézzel, szinte félve vettem kezembe a mobilt és óvatosan rányomtam az újratárcsázó gombra. A szívem majd kiugrott a helyéről miközben arra vártam, hogy a hívott szám kicsörögjön, és mikor ez megtörtént lélegzetvisszafojtva vártam, hogy fogadják a hívásomat. Azonban hiába csörgettem Taylor számát, ezúttal senki nem vette fel.

Magam sem tudtam, hogy örüljek e ennek a ténynek, vagy még nagyobb kétségbeesés legyen rajtam úrrá. Csalódott dühvel dobtam ismét az ágyra a telefont és az ablakhoz sétáltam. Karba tettem a kezem, mert úgy éreztem, hogy az indulataimtól menten törni-zúzni kezdek, és miközben bámultam kifelé az ablakon, megpróbáltam megnyugodni. De hiába. Tehetetlennek éreztem magam, az idegesség pedig lassan eluralkodott rajtam és a testem megállíthatatlanul remegni kezdett. Gondolataim száguldoztak, képzeletem elkalandozott és mikor lelki szemeim előtt megjelent Taylor… ahogy Laurát öleli magához…. nem bírtam tovább.

- Áááááááááááá… - kiáltottam fel, és szinte őrjöngve csaptam a falra.

Tehetetlen düh fogott el és bőgni szerettem volna. De ezúttal, talán a bennem tomboló indulatoktól, de egy csepp könnyet sem ejtettem. Inkább gyilkolni volt kedvem. Tudtam, hogy valamit tennem kell, különben belebolondulok ebbe a bizonytalanságba és a tehetetlenségbe.

Mivel Becca állapota legalább annyira aggasztott, mint Taylor holléte és Laura nem várt feltűnése, úgy döntöttem, hogy benézzek a kórházba. Legalább kis időre elterelem a gondolataimat Tayról és Lauráról.

Sietősen indultam el, de gondolataim megállíthatatlanul száguldoztak és aggodalmam egész úton nem hagyott békén. Késő este volt már, mire a kórházba értem és az épületben csend honolt. A biztonsági őr békésen bóbiskolt a helyén, én pedig megpróbáltam észrevétlenül elmenni mellette és felosonni az emeletre.

A portán ügyelő nővér azonban észrevett.

- Kisasszony…! - szólt rám mérgesen. - A látogatási időnek már vége!

- Tisztában vagyok vele. – mentegetőztem bocsánatkérően. - De én Mr.O'Neilt keresem. Mondta, hogy bent lesz, ezért jöttem. Kérem… fontos, hogy beszéljek vele!

A nő egy ideig tűnődő arccal meredt rám, majd flegmán megrántotta a vállát.

- Tudja merre van a szobája?

- Igen… – feleltem, majd mikor a nő minden figyelmét a számítógépnek szentelte a lift felé vettem az irányt.

Felmentem Becca emeletére és csendben benyitottam a szobába. A szemem elé táruló látvány azonban teljesen letaglózott és teljes kétségbeesés lett úrrá rajtam.

Laura ott áll Becca ágya mellett és épp lekapcsolta a lélegeztető gépről. Tudtam, hogy nem ronthatok rá, mert míg mi hadakozunk addig Becca tehetetlenül fog feküdni. Tennem kellett valamit, mert tudtam, hogy szakszerű segítség nélkül Becca meg is halhat.

Nem törődve azzal, hogy talán Laura meglátott, lélekszakadva rohantam, hogy keressek valakit, aki a segítségemre lesz és megfékezve őt, megmenti Beccát. A közelben csak egyetlen ismerős ajtót pillantottam meg és hatalmas lendülettel rontottam be az irodába.

- Mr.O'Neil... – kiáltottam, azonban a meglepetéstől elakadt a szavam.

A székhez kötözve Taylort elernyedt testét pillantottam meg. Első döbbenetem után sietve ellenőriztem a pulzusát és megkönnyebbülten sóhajtottam… csak eszméletlen volt. Azonban nem volt időm tovább foglalkozni vele, hiszen Becca veszélyben volt. Futottam tovább, hogy egy ügyeletes orvost vagy nővért találjak. Mikor megtaláltam az orvost már teljesen kifulladtam a futástól és szinte összefüggéstelenül hadartam el neki a történteket. Majd mikor láttam, hogy nem érti, mit szeretnék közölni vele, magam után rángatva sietősen noszogattam, hogy kövessen.

- Na, de kisasszony… kérem… mire véljem ezt a...

Amikor a kórteremhez értünk Laura már köddé vált, és amikor az orvos meglátta azt, amit addig izgatottan próbáltam elmagyarázni neki, az ajkára fagyott a szó. Megnyomta a csipogóját, majd sietve az ágyhoz lépett és miközben visszakapcsolta a gépeket, szakszerű mozdulatokkal elkezdte újraéleszteni Beccát.

Én a babához léptem, aki a kórteremben, Becca ágya mellett volt és szerencsére épségben találtam. A pici, mit sem sejtve a mellette zajló drámai eseményekről, békésen aludt az ágyában és egyenletesen szuszogott.

Miután megbizonyosodtam arról, hogy a kisfiú jól van, eszembe jutott Taylor és hátrahagyva a Becca életérét küzdő orvosokat, visszasiettem hozzá. Nem szerettem volna őt is elveszíteni.

Taylor azonban már kezdett magához térni.

- Becca jól van? - kérdezte még kissé kábán és én bólintottam.

- És a baba is! - nyugtattam meg miközben közösen megszabadítottuk őt a kötéltől.

- És az a némber…? – érdeklődött tovább.

- Laura? Ő kereket oldott… De mondd, mi történt? – kérdeztem értetlenül.

Taylor azonban nem válaszolt azonnal. Még egy kicsit erőtlenül és támolyogva, néha meg-megtámaszkodva valamiben, sietősen a lift felé vette az irányt és én a nyomában maradtam. A porta pultjához érve, az ott ülő nővér és biztonsági őr legnagyobb megrökönyödésére, Taylor minden bejelentés nélkül, rácsapott a vészzár gombjára és ezzel lezárta a kijáratot. Majd megnyomta a vészkapcsolót, ami riasztotta a rendőrséget.

- Honnan tudtad, hogy ott van? - kérdeztem ámultan, de mielőtt válaszolhatott volna, tekintete elrévedt a távolba, majd dühösen szűkült össze a szeme.

- Ott az a némber! – mondta, mikor meglátta támadója alakját a folyosó végén.

Én is arra pillantottam és megláttam Laurát, ahogy rémülten torpant meg mikor meglátott bennünket, majd hirtelen sarkonfordult és futni kezdett abba az irányba amerről jött.

Taylor most már magabiztosan vetette magát a futva menekülő Laura után. Rövid üldözés után utolérte, egy határozott és ügyes mozdulattal elkapta, majd a lány karját erőteljesen hátra csavarta. Tay kezei bilincsként kulcsolódtak Laurára, aki mozdulni sem tudott és csak vergődött a szorításában.

Rövid idő múlva felhagyott a hiábavaló szabadulási kísérleteivel és fogvatartójára nézve szinte elhomályosultak a szemei.

- Tay… én annyira szeretlek… - kezdte esdeklő hangon és közben megbabonázva csüngött tekintete kedvencén. – Te nem is tudod… én rajongok érted… Már hosszú ideje…

Taylor úgy tett mintha nem is hallaná, mit mond Laura és miközben továbbra is szorosan tartotta, tekintete egykedvűen meredt valahová a távolba. Még csak rá sem akart nézni.

- Én csak szerettem volna, ha nem vesztegeted az idődet jelentéktelen emberekre… - folytatta tovább Laura. - Szerettem volna, ha felfigyelsz rám…

Taylor ezen a ponton úgy látszódott már nem bírja tovább szó nélkül hallgatni Laurát és hitetlenkedve nézett rá.

- És azzal akartad felhívni magadra a figyelmet, hogy… először ránk gyújtod az épületet, majd… azokat az embereket bántod, akiket kedvelek és szeretek? – kérdezte elképedve.

- Ők méltatlanok a figyelmedre! – mondta Laura vehemensen. – Az akartam, hogy engem szeress…

Taylor szemöldöke felszaladt a döbbent meglepetéstől és egy hosszú percig iszonyodva mérte végig a lányt. Majd szinte undorodva szólalt meg.

- Te, beteg vagy…

Rövid időn belül egy sereg szirénázó rendőrautó jelent meg, majd páran berontottak az épületbe és átvették Taylortól az elfogott lányt.

- Kisasszony! Magát feltételesen helyeztük szabadlábra, de ez után az eset után garantálom, hogy életfogytiglant fog kapni! - mondta egy rendőr, aki feltételezhetőleg már eljárt az ügyében.

Laura csuklóján bilincs kattant.

Miközben a rendőrautóhoz vezették Laurát, vissza-visszatekintgetve egyfolytában kiabált.

- Taylor… Szeretlek… szeretlek! – majd mikor meglátta, hogy kedvence mellett én álldogálok, féktelen haragra gerjedt. – Ezt megkeserülöd te ribanc… Nem veheted tőlem el….!

Elképedve néztük a jelenetet és Taylor halkan megszólalt mellettem.

- Azt hiszem kis kényszergyógykezelés sem ártana neki. – jegyezte meg, némi aggodalommal a hangjában és érződött rajta, hogy komolyan gondolja a dolgot.

Mikor végre a rendőrautó elhajtott Taylor felé fordultam.

- És Mr.O'Neil…?

- Bizonyára már megtalálták és kezelésbe vették. Mr.O’Neil rajtakapta Laurát Becca ágya mellet. De ő megfenyegette, hogy fertőzött tűvel szúrja meg, ha nem engedelmeskedik neki. Így sakkban tartva őt a szertárba vezette, majd megkötözte és betapasztotta a száját. Én így találtam rá Mr.O’Neilre, aki elmondta ezt nekem, de nem tudtam segíteni. Miközben megpróbáltam kiszabadítani Mr.O’Neilt, Laura lesből leütött, lekötözött és hogy biztosra menjen el is kábított.

Hallgattam Taylort és összeszorult a szívem. Szemem könnybe lábadt, majd hirtelen a nyakába borultam, mert tudtam nagy szerencse volt, hogy nem esett baja.

- El is veszíthettelek volna... - suttogtam könnyeimmel küszködve. - Szeretlek és… veled akarok lenni...

Mikor ránéztem, Taylor arcán meglepődöttség tükröződött, majd némi szomorúsággal vegyítve, halkan szólalt meg.

- Nem tudom pontosan, hogyan is érted most ezt… de kérlek, ne mondj olyat, amit később megbánsz. - gyengéden megsimogatta a hátam és közben jelentőségteljesen nézett a szemembe.

Megszeppentem ettől a visszafogott reakciótól és csak zavartan bólintottam.

Mikor visszamentünk a kórterembe Becca fantasztikus változáson ment keresztül. Már jobban volt és nem kellett lélegeztetőgépen tartani. De mikor megtudta mi történt amíg eszméletlen volt, zaklatottá vált és zokogni kezdett. Az időközben megérkezett Alex próbálta vigasztalni. Becca, bár az orvosokat és az ápolókat szinte ötpercenként, hisztérikusan riasztotta, hogy megvizsgálják a kicsit, hogy jól van e, lassacskán megnyugodott.

- Most már tényleg távozzanak! - szólt ránk a nővér és szeme jelentőségteljesen villant.

Értettünk a szóból és sietős búcsúzkodás után távoztunk. Egyedül csak Alex maradhatott éjszakára, mert Becca nélküle sírógörcsöt kapott.

Taylor és én beültünk a kocsiba és a mozgalmas éjszakánk után végre elindultunk hazafelé.

- Tay, amit mondtam... – kezdtem, de hirtelen elharaptam a mondanivalóm.

Azonban ő befejezte helyettem.

- Nem úgy gondoltad, ahogy hangzott. – sóhajtott lemondóan. – Tudom. Mint ahogy azt is, hogy abban a szituációban miért mondtad. Ezért sem vettem túlzottan komolyan. Bár… jól esett.

Vezetés közben egyfolytában az utat figyelte, de én a pillantását kerestem. Azonban hiába csüngtem tekintetemmel rajta, nem nézett rám.

- Figyelj! Tudod jól, hogy kedvellek – folytattam -, de most csak elragadtak a kétségbeesett érzéseim.

- Tudom... - Taylor arca egyre szomorúbbá vált. – Megértettem.

Olyan volt, mint egy elkedvtelenedett gyerek és ez meghatott. Amennyire a biztonsági öv és az ülések engedték, oda hajoltam hozzá és arcon csókoltam. Még ekkor sem nézett rám, mintha nem mert volna még rám sem pillantani. Arcán fájdalmas mosoly suhant át és láttam, hogy kissé zavarba jött és elpirult.

Mikor hazaértünk, Taylor leparkolt a garázsfelhajtón, leállította az autó motorját és csak ekkor fordult felém.

- Oké, akkor folytassuk onnan ahol félbeszakadt… - mondta határozottan, mint aki ezerszer átrágta magát ezen a gondolaton, és a kezét nyújtotta felém.

- Szerintem… léphetünk egyet. – mosolyogtam bátortalanul, majd forró tenyerébe csúsztattam a kezem.

Taylor egy hosszú pillanatig mélyen a szemembe nézett, majd hálás mosoly terült szét az arcán. Ujja lassan és gyengéden ráfonódtak az ujjaimra, azután ajkához emelte a kezemet és csókot lehelt rá.

- Ahogy óhajtja kisasszony. Akkor holnap elvinném ebédelni és együtt tölthetnénk a nap hátralevő részét is.

Mosolyogva váltunk el. Miközben kiszálltam a kocsiból hirtelen eluralkodott rajtam az öröm és a várakozó szorongás vegyes érzése, amitől úgy éreztem, hogy pillangók szabadultak el a gyomromban. Kezemet a hasamhoz szorítottam, de boldogan és széles mosollyal az arcomon léptem be a házba...

(Grettta – Nagy Gréta/Kata65 – Janovics Kata)

Másnap már korán reggel felkeltem, mert nem tudtam aludni és miközben a konyhában szürcsölgettem a reggeli tejeskávémat, sorra vettem mit kell tennem míg Taylor értem jön.

Hajmosás, fürdés, kifogástalanná tenni a körmeimet, majd valami könnyű, nappali, természetes sminket kell készítenem magamnak. Csak hogy kiemelje a mások által szépnek mondott szemeimet. Aztán ott volt a ruha kérdése. Az már nehezebb volt. Nem akartam nagyon kiöltözni, de nem szerettem volna alul öltözött lenni sem. Hiszen köztudott volt, hogy Taylor mindig, mindenhol az alkalomnak megfelelően és kifogástalan öltözékben jelenik meg.

Hirtelen elképedtem. Azon kaptam magam, hogy olyan izgatottsággal készülődöm erre a találkozóra, mintha a további sorsom függött volna tőle. Megdöbbentem saját viselkedésemen. Hát tényleg végérvényesen és visszavonhatatlanul... elment az eszem?

Nagyot sóhajtottam és kicsit visszavettem a lelkesedésemből. Ez is csak egy olyan találkozó lesz, mint bármelyik másik ismerősömmel vagy barátommal. Magyaráztam magamnak. Bár ahogy izgatottságomat elnéztem magam sem hittem el.

A hátralévő időt azzal töltöttem, hogy sorra megcsináltam, amit elterveztem, miközben legtöbb energiámat az vette el, hogy visszavegyek egyre nagyobb lelkesedésemből. Már fél tizenkettőkor készen voltam. Ott forgolódtam a szobámban lévő tükör előtt, a legapróbb részletekig ellenőrizve a ruhámat és a sminkemet. Az idő csigalassúsággal telt. Szinte percenként néztem az órára és szívem egyre hevesebben vert. Aztán eljött a dél...

És semmi. Taylor sehol nem volt.

Először arra gondoltam, hogy talán én értettem félre és nem pontban délre jön. Így elnyomva csalódottságomat, újult lelkesedéssel vártam tovább. Fél egykor már izgatottan járkálni kezdtem és lépten, nyomon a mobiltelefonomat néztem, hátha hív vagy üzen... de semmi.

Egy órakor némi kétségbeesés kerített hatalmába. Talán történt vele valami, amiért nem tud jönni és nem tud üzenni. Hirtelen elhatározással tárcsáztam a számát, de a szám nem volt elérhető. Most már a csalódott kétségbeesés uralkodott el rajtam és kezeimet tördelve, könnyeimmel küszködve járkáltam a szobámban.

Kettőkor még tartottam magam. Csalódott kétségbeesésemet a düh váltotta fel, hogy arra sem méltat, hogy üzenjen. Aztán három órakor összeomlottam…

Hangosan zokogva öltöztem át, majd a félig már lesírt sminkemet potyogó könnyeim között töröltem le az arcomról. Zokogva néztem a tükörbe. Bámultam könnytől áztatott arcomat és a sírástól feldagadt szemhéjamat, majd dühösen csaptam a tükörképemre.

- Hülye... hülye, naiv buta liba! – kiabáltam csalódott dühömben. – Hogyan is képzelhetted, hogy kellesz neki…!

Bementem a szobába, az ágyra vetettem magam és csak sírtam és sírtam.

Aztán lassan álomba zokogtam magam.

Arra ébredeztem, hogy beesteledett és a szobámban már sötétség uralkodott.

Meghallottam, ahogy a hátam mögött kinyílik az ajtó és láttam, hogy gyenge fény szűrődött be rajta. Fájdalmasan csuktam le a szemem és közben meghallottam anyu hangját, ahogy suttogva beszél valakihez.

- Én megértő vagyok… De jobb lenne, ha inkább elmennél… Nem tartom jó ötletnek, hogy most ide jöttél…

Nem volt erőm kinyitni a szemem, hogy megnézzem, édes jó anyám kivel beszélget és kit szeretne ilyen vehemenciával távol tartani tőlem. De mikor becsukódik az ajtó, tisztán éreztem azt, hogy valaki van a szobámban.

- Anyu….? – kérdeztem álmos hangon, majd lassan felkönyököltem az ágyban és az éjjeli lámpa kapcsolója felé nyúltam.

Mikor a lámpa gyenge fénye viszonylagosan bevilágította a szobát, a félhomályban döbbenten pillantottam meg az ajtó mellett álldogáló váratlan látogatómat…

(Kata65 – Janovics Kata)

A következő fejezet megjelenése: 2011. június 24.