__________________________________________________________________________________
- Mit csinálsz?! – hasított a csendbe egy éles és aggódó hang, kiszakítva engem elkeseredett gondolataimból.
Lenéztem és a mélyben Taylor aggódó arcát és rémülettel teli szemeit láttam meg. Reszketett a félelemtől, hogy esetleg ugrani készülök és csak ekkor döbbentem rá, hogy az előbb tényleg ez fordult meg a fejemben.
Nem szóltam semmit, nem tudtam. Csak csendben tovább folytak a könnyeim. Tayloron látszódott, hogy nagy dilemmába van. Ott akart maradni, ha esetleg ugrok… ugyanakkor láttam rajta, hogy legszívesebben felrohanna hozzám és leimádkozna a korlátról.
Figyelmemet a távolban feltűnő két alak vonta el róla. George és Holly volt az. Mikor megláttak, George arcán a hirtelen felismeréstől döbbenet tükröződött, Holly pedig rémülten felsikoltott és a szája elé kapta a kezét.
A lelkemet és a szívemet szaggató érzésekkel már nem tudtam tovább megbirkózni. Lehunytam a szemem és hangos zokogás közepette, záporként hulló könnyeim tovább áztatták arcomat. Fogásom egyre gyengült az oszlopon és már magam sem tudtam merre tartok és hová vezet ez az egész. Csak egyet tudtam… nem akartam tovább érezni ezt a kínt és nem akartam több fájdalmat. Egyáltalán nem akartam…
Rövid idő múlva, kellemes női hang szólalt meg a hátam mögül.
- Kérlek, ne csinálj hülyeséget…
Hátra sem kellett tekintenem tudtam, hogy Holly az, de nem vettem róla tudomást. Érzékeltem, hogy lassan közelebb jön, nagyon óvatosan, nehogy megrémisszen.
Össze voltam zavarodva. Taylor... George... Holly... Mind értem aggódtak. Én pedig az önsajnálat, önpusztító mocsarában süllyedtem éppen.
- Kérlek… - hallottam meg újból Holly hangját. – Semmi nem lehet olyan katasztrofális, hogy ezt tedd. Beszéljük meg…
Erőt vettem magamon, lassan hátra fordultam és megpillantottam Hollyt, ahogy felém nyújtotta a kezét. Rövid hezitálás után bátortalanul felé nyújtottam az enyémet, majd lassan bele helyeztem a tenyerébe. Holly erősen megragadott és segítségével bemásztam a korlátról. Szinte hallani véltem Taylor megkönnyebbült sóhaját.
Holly a vállamra tette a kezét és leültetett.
- Miért…? - kérdezte halkan és nyugtatóan simogatta a karom. – Miért akartad ezt tenni?
Egyenesen a szemébe néztem.
- Magam sem tudom igazán… Valójában nem akartam ugrani. – mondtam halkan és valamiért úgy éreztem, hogy ezzel a lánnyal őszinte és nyílt lehetek.
A bejárati ajtót kémleltem, majd miután nem láttam még a srácokat, sóhajtottam.
- Tegnap láttalak benneteket Georgeval… eszembe jutottak a régi dolgok és… annyira fájt…
Lesütöttem a szemem, Holly pedig mindent megértett és magához ölelt.
- Istenem… George is nehezen akart téged elengedni, de megjött az esze. – aztán eltol magától és karjaimat megfogva kényszerített, hogy ránézzek. - Neked pedig most már ott van Taylor. Szeret téged és nem tudom elképzelni róla, hogy valamivel is megbántana, úgy ahogy azt George tette veled. Nagyon szerencsés lány vagy, ugye tudod?
- Igen... de… - válaszoltam halkan és ő azonnal meglátta rajtam a bizonytalanságot.
- Jaj, te lány! – szakadt fel Hollyból egy mély sóhaj, miközben kedvesen mosolygott rám. – Legyen már egy kis önbizalmad! Egy híresség szeret téged, akiért nők milliói bomlanak! De ő melletted van! Kell ennél több?
Nem tudtam válaszolni, mert a következő pillanatban Taylor szinte felszakította a terasz ajtaját. Majd oda rohant hozzám és szorosan magához ölelt, úgy mintha soha többé nem akarna elengedni. Némát és ellenkezés nélkül tűrtem, hogy gyengéden ringasson. Majd egyik kezébe véve az arcomat, rám emelte ijedt tekintetét.
- Miért csináltad? – tette fel a kérdést, ami fájdalmas számonkérés volt.
Nem válaszoltam azonnal. Szemem sarkából láttam, hogy George a teraszajtóban áll, Holly pedig lassan oda sétált hozzá és valamit suttogott a fülébe.
- Tay... csak el voltam kenődve... – válaszoltam halkan. – Egyszerűen csak… gondolkodtam.
George lassan oda jött hozzánk, majd a karomra téve a kezét halványan elmosolyodott és némi iróniával a hangjában szólalt meg.
- Legközelebb biztonságosabb helyen gondolkodj. Mindenkit nagyon megijesztettél.
- Mi volt a baj…? – faggatott tovább Taylor fájdalmas kíváncsisággal. - A tegnapi…?
Szomorúan bólintottam, mire Tay gyengéd féltéssel ölelt magához. Válla fölött Holly felé pillantottam, vártam a reakcióit. De ő meg sem szólalt.
Én azonban hirtelen el akartam mondani, megakartam könnyebbülni az engem nyomasztó érzésektől és gondolatoktól.
- Tay... - bontakoztam ki gyengéden a karjából.
Mielőtt azonban belekezdhettem volna mondanivalómba, Holly észrevette mire készülök és lassan ingatni kezdte a fejét.
„Ne…” – olvastam le a szájáról a néma figyelmeztetést, de már nem tudott megállítani.
- Azt hiszem… még mindig nem dolgoztam fel, ami George és én közöttem történt. Úgy érzem… több időre van szükségem. Adsz még időt…?
Megtettem… kimondtam… Kerek-perec… Lesz ami lesz…
Taylor azonban egyáltalán nem úgy reagált, mint amitől tartottam. Bár mérhetetlen szomorúsággal bámult rám, ugyanakkor reménykedés is vegyült a tekintetébe. Újból szorosan átkarolt.
- Persze, hogy adok... – suttogta halkan. – Bármennyit!
George nem tűnt meglepettnek. Mikor Tay végre elengedett, George leültetett egy székre és két kezem a markába véve, kedvesen mosolyogva nézett rám.
- Figyelj... - szólt halkan és én félszegen emeltem rá a tekintetem. – Tudod… sokáig nem akartam elfogadni, hogy szakítottál… nem akartalak elengedni. Azonban rájöttem, hogy… Taylor illik hozzád. Bármennyire is jó volt az elején, mi túlkülönbözőek vagyunk és ezt te is jól tudod….
Halványan elmosolyodtam. Igaza volt. George merő ellentétem volt. Vagány, bevállalós, balhés és bulizós. Én hozzá képest egy szerény lány voltam, aki kerülte a balhékat. Lehet, hogy éppen ezért vonzott úgy.
- Ne haragudj rám, hogy úgy viselkedtem veled és, hogy Laurával… - mondta majd bűntudatosan pillantott oldalra. Azután egyenesen belenézett a szemembe és tovább folytatta. – Nos… tudod. Azóta Holly rádöbbentett, hogy milyen… undorítóan viselkedtem veled. Őszintén sajnálom és remélem, hogy Taylor mellett elfelejted majd mindazt a rosszat, amit okoztam neked. Kérlek, bocsáss meg…!
Egy hosszú percig nem szólalt meg senki és én megéreztem a pillanat fontosságát.
- Megbocsátok… - suttogtam Georgenak, majd hálásan mosolyogva járattam végig mindenkin a pillantásom. – Köszönöm. Annyira jólesik a törődésetek.
Majd Taylorra néztem.
- Tay... Nem tudom, hogy ezek után járni akarsz e még velem...
- Igen! – vágott közbe hirtelen olyan hévvel, hogy a meglepődöttségtől elállt a szavam. Majd újból, nyomatékosan megismételte. – Igen!
Ez egyértelmű válasz volt. Szenvedélyes érzése pedig annyira meghatott, hogy boldogan simultam hozzá és egy hosszú percig lehunyt szemmel ölelkeztünk össze.
Miközben Taylor gyengéd csókot lehelt az ajkamra, Holly és George indulni készültek.
- Mi megyünk... - intett George, és mikor rápillantottam, szeme furcsán villant felém.
Azonban nem volt időm elgondolkodni azon, hogy pillantásában mi volt az, amit furcsállottam, mert amikor becsukódott mögöttük az ajtót, Taylor belefúrta tekintetét a szemembe és metsző pillantásától nem tudtam szabadulni.
- Biztos, hogy semmi olyan nem járt a fejedben...
Gyengéden mosolyogva ráztam meg a fejem és megpróbáltam könnyednek tűnni.
- Nem... – hárítottam el a kérdést és puszit adtam az arcára.
Már nem akartam beszélni a történtekről.
– De most megkérhetlek, hogy… menj el te is? – rémült és csalódott tekintetét látva, gyorsan hozzá tettem. - Ne aggódj, messziről kerülöm az erkélyt. - nevettem, de Taylort mintha ez nem győzte volna meg.
Kissé kedvetlenül és csalódottan nyomott egy csókot a számra, majd kérésembe beletörődve, távozott.
Ezután rendíthetetlen elhatározással bementem a szobámba, lassan összeszedtem minden olyan dolgot, ami Georgera emlékeztetett és kidobtam. Majd előszedtem azokat a képeket, amiken szerepelt és elégettem.
A nap villámgyorsan eltelt, este lett. Kissé megkönnyebbültem. Tudtam, hogy ezt meg kellett tennem. Nem élhettem együtt nap, mint nap a Georgera emlékeztető dolgokkal. Már jobban éreztem magam, de még mindig fájdalmas űr tátongott a bensőmben.
Azonban mikor álomra hajtottam a fejem, már Taylor gyengéd pillantásának, ölelésének és csókjának az emlékével aludtam el...
Másnap, a suliban már jól éreztem magam.
Egymás után teltek az órák, figyelmem nem kalandozott el és a tanárokra és a tananyagra tudtam koncentrálni. Szinte büszke voltam magamra és egyre jobban éreztem, hogy kezd visszatérni az erőm és az önbizalmam. Mintha életem egy szakaszát lezártam volna. Mintha becsuktam volna egy ajtó mögé és eldobni készültem a kulcsot. Újult erővel és lelkesedéssel vártam az elkövetkezendőket és az új élményeket.
Nap végén a kihalt folyosón sétáltam és a szekrényeknél észrevettem George-ot. Megtorpantam és egy kicsit elbizonytalanodtam. Egy hosszú percig csak álltam ott, magamhoz szorítva a könyveimet és néztem, ahogy valamit pakol a táskájából a szekrénybe. Nem vett észre és így zavartalanul, de bátortalanul járatathattam rajta a szemeim. Férfias alakján, széles vállain, izmos karjain és markáns, de vonzó profilján.
Egy röpke pillanatra megint megrohantak az emlékek...
Annak idején eszem ágában sem volt járni George-al. Már megelőzte a rossz híre, és amikor megláttam megállapítottam, hogy… na, ő az, akibe legutoljára szeretnék bele. De aztán jött egy buli, George valahogy oda keveredett mellém és… a többi már történelem volt. Valahogy mindig tudta, hogy mikor mivel tud levenni a lábamról és ezzel mindig vissza is élt.
De ennek már vége! Többé már nem volt rám hatással.
Lassan oda sétáltam mellé, azonban nem vett észre és így kénytelen voltam ráköszönni.
- Szia!
Csak ekkor pillantott rám és szemében érdeklődés csillant.
- Hát te? – kérdezte csodálkozva.
Halványan elmosolyodott és szemében megint megcsillant az a tegnapi furcsa fény, de nem tudtam volna meghatározni, hogy mi az.
- Én csak szerettem volna megköszönni azt, ami tegnap történt... - kezdtem és közben nem lehetett nem észrevenni, hogy George megváltozik.
Izmai megfeszültek, testtartása megváltozott, kissé elkomorodott és arcizmai alig láthatóan megrándultak. A szeme pedig... Nos, a szeme volt a legijesztőbb.
Megpróbáltam nem törődni vele és tovább folytattam.
- Nagyon rendes volt tőletek és főleg tőled az, amit mondtál… Holly nagyon rendes és jóindulatú lány...
George miközben hallgatta a mondanivalómat szórakozottan bólogatott és mintha valami egykedvűség uralkodott volna el rajta. Kicsit megzavart a reakciója, de tovább beszéltem.
- Örülök neki, hogy így egymásra találtatok és hogy így szeretitek egymást...
Miközben beszéltem észrevettem, hogy egy alak tűnt fel a folyosón, aki George figyelmét láthatóan magára vonta, és ő mindaddig feszülten követte tekintetével az ismeretlent, míg az el nem tűnt a folyosó végén.
Ezután azonban váratlan dolog történt.
Mikor magunkra maradtunk és már csak ketten voltunk a néptelen folyosón, George hirtelen a karomnál fogva erősen megragadott és egy határozott mozdulattal, szinte bedobott a mellettünk lévő tanterem ajtaján.
Az ajtó hatalmas döngéssel csapódott be mögöttünk és nekem a meglepődöttségtől és az ijedtségtől, elakadt a lélegzetem…
(Grettta – Nagy Gréta/ Kata65 – Janovics Kata)
A következő fejezet megjelenése: 2011. július 08.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése