Fantasztikus történet 2. - 38. fejezet

__________________________________________________________________________________

- Hát te, hogy kerülsz ide…? – szaladt ki a számon az ajtóban várakozó alak láttán.

A meglepett döbbenettől elállt a szavam. Ő volt az, akire a legkevésbé számítottam.

- Én is örülök, hogy látlak! – válaszolta Robert csalódottan miután rám emelte a tekintetét. Azután a kezében lévő hatalmas virágcsokorra nézett és félszegen felém nyújtotta. - Neked hoztam…

Még mindig nem találtam a szavakat, annyira meglepett Robert váratlan látogatása. Lassan mellé sétáltam és szinte pironkodva vettem át tőle a csokrot.

- Köszönöm… nagyon szép…

Abban a pillanatban nem tudtam volna eldönteni, hogy melyikünk van nagyobb zavarban. Ő, azért mert hívatlanul beállított, vagy én, amiért ilyen otrombán reagáltam a látogatására.

Úgy tettem mintha a csokorban gyönyörködnék, csak hogy kerüljem Rob tekintetét és ne kelljen a szemébe néznem. Azon járt az agyam, hogyan szerzett tudomást a buliról és vajon mit keres ott.

Aztán eljött az a pillanat mikor éreztem, hogy már nem halogathatom tovább, szembe kell néznem Roberttel és fel kell tennem neki azt a kérdést, ami felettébb foglalkoztatott…

- Miért jöttél? – néztem bele egyenesen Rob szemébe.

Mielőtt válaszolt volna, egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét és feszélyezetten elmosolyodott. Látszódott rajta, hogy kínosan érzi magát, de megpróbál felülkerekedni a zavarán.

- Megtudtam, hogy van ez a búcsú buli… - jött Rob egyszerű válasza, majd állva a tekintetemet, egyenesen belenézett a szemembe és mintha olyan természetes lenne, még hozzá tette. – És bár nem hívtál meg, látni szerettelek volna és elbúcsúzni…

Nem tudtam hirtelen mit mondjak. Némi szemrehányást véltem felfedezni a hangjában és úgy éreztem, jogosan neheztel rám. Hiszen volt mikor mellettem állt, támogatott és átsegített egy nehéz időszakon, én pedig most szinte hátat fordítottam neki. Hirtelen elszégyelltem magam a viselkedésem miatt.

- Ne haragudj, hogy nem hívtalak meg… - kezdtem a mentegetőzést és abban a pillanatban legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. – Azt hittem el sem fogadnád a meghívásomat azok után, hogy…

Elakadtam és mikor tekintetünk találkozott, ki sem kellett mondanom, mindketten tudtuk, hogy mire célzok. Kínosan éreztem magam, de Rob egy hanyag mosollyal oldotta a közöttünk lévő feszélyezett hangulatot.

- Nos, ha már így hívatlanul beállítottam, beljebb is invitálhatnál egy kicsit… - mosolygott rám és lezser mozdulattal a karjába akasztotta a kezemet, majd így indultunk el a bulizók hangjának irányába. – Erre van az a buli…?

Ahogy közeledtünk a hangoskodó társaság felé, egyre jobban oldódott zavart feszélyezettségem, és amikor a bejárathoz értünk, már én mentem előre. Azonban mielőtt a barátaim közé léptünk volna, még visszafordultam Rob felé és sokatsejtőn mosolyodtam el.

- Nem tudod mire vállalkozol…

Mikor a társaságban megjelentem Robal, személye hamar magára vonta a jelenlévők figyelmét. Az első hitetlenkedésből és meglepetésből ocsúdva, kis társaságunk hamar Rob köré gyűlt és a lányok azonnal lerohanták Rob-ot. Autogramot, közös fotót erőszakoltak ki, miközben a társaságban lévő fiúk távolabbról fanyalogva nézték a jelenetet. Rob már csak későn eszmélt rá, hogy elhamarkodott lépés volt részéről, amiért csak úgy beállított ebbe az ismeretlen társaságba és egy idő után látszódott rajta, hogy legszívesebben elmenekülne.

A tánciskolás lányok azonban nem engedték ki őt a kezeik közül olyan könnyen. Valaki elindított egy tüzes bachata számot, egy lány pedig táncolni vitte Rob-ot. Ahogy a táncos lány teste a zene ütemére elkezdett hullámzani és vonaglani, ahogy körbe táncolta Rob-ot, majd oda-odadörgölődzött az ifjú színészhez, a fiatalember arcára úgy ült ki fokozatosan a döbbent riadalom. Majd mikor a lányt leváltotta egy másik és az egy újabb vértforraló koreográfiába kezdett, Rob megszeppent kisfiúként vörösödött el és kínosan felnevetett.

Karbatett kézzel a távolból figyeltem a jelenetet és önelégült mosoly ült ki az arcomra. Amikor pedig Rob felém villantotta a pillantását, ami felért egy segélykiáltással, legszívesebben hangosan felnevettem volna. De aztán megesett rajta a szívem. Lassan odasétáltam a táncoló párhoz, majd határozottan karon ragadtam Rob-ot és elhúztam aktuális partnerétől.

- Na, vége a gyereknapnak… - jelentettem ki kategorikusan és távolabb vontam a zavarban lévő fiatalembert.

- Hálával tartozom neked. – suttogta a fülembe Rob és miközben egyre távolabb mentünk, szemmel tartotta a bachatás lányokat. – Megmentetted az életemet.

- Na, gyere te táncparkett ördöge… - mosolyogtam szélesen és magamhoz véve két dobozos sört, a ház egyik nyugodtabb szeglete felé vettem az irányt. – Keressünk egy csendesebb helyet és beszélgessünk…

Rövid idő múlva megint olyan hangulat telepedett közénk, ami annak idején volt kettőnk között. Újból mindenről felszabadultan és jókedvűen tudtunk beszélgetni. A forgatásokról… Kristenhez fűződő szerelméről… A fősuliról… és az előttem álló önálló életemről. Rob rákérdezett a Kyle-hoz fűződő kapcsolatomra és bár kerülni szerettem volna a témát, mégis én voltam az, aki kissé vacilálva ugyan, de Taylor felől érdeklődtem.

Rob kedve egycsapásra elromlott és látszódott rajta, hogy ezúttal ő az, aki nem szívesen beszél egykori barátjáról. De aztán nagynehezen mégis rávette magát.

- Már említettem neked… Taylor megváltozott… - mondta halkan és pillantását szomorúan a földreszegezte. – A szakításotokat nem tudja feldolgozni… és ez nagyon rossz hatással van rá.

Egy kicsit elhallgatott és látszódott rajta, hogy mélyen, nagyon mélyen valami bántja. Aztán rám pillantott és hirtelen kifakadt.

– Isten látja lelkemet, én annyira, de annyira szerettem volna, ha ti ketten kibékültök. De már belátom, hogy nincs sok esély rá.

- Sajnálom… - szakadt fel belőlem.

Abban a pillanatban tényleg sajnáltam, hogy így alakult Taylor-al a kapcsolatom. És az, hogy „sajnálom”… még enyhe kifejezés volt arra, amit éreztem. Már én magam is elbizonytalanodtam, hogy valóban így kellett e lennie, valóban akkorát vétkezett ellenem Taylor és nem tévedtem, mikor teljesen eltaszítottam magamtól.

Azonban úgy éreztem már nem volt vissza út. Mindketten más-más útra léptünk.

- Már én sem tudok benne hinni…

„Pedig…” tettem volna hozzá legszívesebben. De hallgattam

Még beszélgettünk pár dologról, de ez a téma teljesen lehúzta a hangulatunkat. Így rövid idő múlva Robert volt az aki, szabadkozva bár, de távozni készült. Úgy, hogy a vendégeket ne zavarjuk meg a szórakozásban Rob-ot diszkréten kikisértem a házból és a bejárati ajtó előtt búcsúzkodtunk.

- Tényleg sajnálom, hogy így alakult… - fordult felém szomorúan Rob és szemében csalódás csillogott. – Ti ketten… összeillő pár voltatok.

Nem tudtam mit válaszolni, csak zavartan hallgattam és fájdalmas grimaszra húztam a számat.

- Örülök, hogy megismerhettelek... – folytatta Rob miközben lassan közelebb lépett hozzám. – És sajnálom, hogy nem foglak látni…

Megdöbbent pillantással néztem rá és szememben bizonyára ott csillogott a ki nem mondott kérdés, mert Rob tovább folytatta.

- Azt hiszem, nem lenne ildomos… - mondta halkan és még egy lépést tett felém. - Taylort még mindig a barátomnak tartom, de mostanában egyre többször fordul meg a fejemben, hogy… - elhallgatott és tekintetét mélyen a szemembe fúrta, majd még hozzátette. - … szeretnék a helyében lenni.

Pillantása lassan lesiklott a számra és csak ekkor tudatosult bennem, hogy Rob szorosan mellettem áll. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy forró lehelete az arcomat égette és közelségére kellemes borzongás futott végig rajtam.

Aztán Rob lesz-ami-lesz tekintettel kinyújtotta a kezét felém, két tenyerébe fogta az arcomat és mielött bármit tehettem volna, közelebb vont magához és ajkait lágyan a számra tapasztotta. Csókja lágy volt és felkavaró… és egy hosszú pillanatig én is belefeledkeztem. Megszűnt számomra a külvilág és nem létezett más, csak ő, én és a pillanat varázsa. Azonban amilyen hirtelen csókolt meg Rob, olyan hirtelen hagyta is abba. Elengedett és távolabb húzódva tőlem, lágyan elmosolyodott.

- Csak, hogy ne emésszen el… milyen lett volna…

Szomorúan néztem Rob távolodó alakja után, ahogy a búcsúnk után távozott és közben éreztem, hogy valami megváltozik bennem. Kissé megzavart az előbbi közjáték és eltűnődve indultam vissza a házba, mikor a bejárat felé pillantva megláttam az ajtóban álldogáló Alexet, aki karbatett kézzel kérdőn szegezte rám a tekintetét. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy Alex végignézte az előbbi jelenetet és ettől zavarbajöttem. A következő pillanatban azonban elfutott a pulykaméreg, mert úgy éreztem senkinek nem kell magyarázkodnom, azért ami történt.

Határozott léptekkel, feldúltan indultam vissza a házba és mikor elviharzottam Alex mellett még dühösen oda szúrtam neki, az orrom alatt dörmögve.

- Ne kérdezz semmit…

Eltelt pár hét és már vészesen közeledd az az időpont, mikor végérvényesen meg kell válnom a szülői háztól és új, önálló életet kezdve elköltözöm egy másik városba.

Azonban tudtam, hogy ezt nem tehetem meg addig, amíg nem leszek túl egy dolgon. Tudtam, hogy meg kell tennem ezt a lépést és már nem akartam tovább halogatni.

Ezért mikor pár nap múlva elszánt tekintettel vártam, hogy az előttem lévő üvegfal másik oldalán feltűnjön a narancsszínű overálba öltözött alak, egy csepp aggály vagy félelem sem volt már bennem.

Néztem, ahogy közeledett felém… láttam elképedt arcát mikor meglátott… majd kaján mosolyát. Amikor pedig leolvastam a szájáról a némán megformált „Helló baby” szavakat… már nem tudtam leplezni tovább és az arcomra kiült az undor.

(Luna Lowell)

A következő fejezet megjelenése: 2012. 01. 13.