__________________________________________________________________________________
… Taylor volt az.
Elkerekedett szemmel, döbbenten meredtem rá és szólni sem tudtam. Ő láthatóan zavarban volt, mert alsó ajkába harapva lapos pillantással nézett rám. Egy hosszú pillanatig egyikünk sem szólt, majd Lautner halkan és bátortalanul szólalt meg.
- Beszállnál...? – pillantás szinte esdeklő volt és még hozzátette. - Kérlek...
Nem mozdultam. Nem akaródzott beszállni mellé, mert nem tudtam mi dolgunk lehetne egymással. Nem akartam beszélni vele és nem akartam, hogy egyáltalán közünk legyen egymáshoz, azok után, ahogy lereagálta múltkor a dolgokat.
De hajtott a kíváncsiság. Azonban mielőtt beszálltam volna, félszemmel még körbepillantottam. Taylor megértette és halványan elmosolyodott.
- Vannak ötleteim, amivel le tudom rázni a paparazzikat…
(Kata65 – Janovics Kata)
Lassan beültem az anyósülésre, azután Taylor szó nélkül gázt adott és elindultunk. Nem szóltunk egymáshoz és engem már nagyon kíváncsivá tett, hogyan talált rám és miért keresett meg. De nem kérdeztem semmit, csak előremeredve kibámultam a szélvédőn és az utat figyeltem.
Egy fényesen kivilágított úton mentünk és igencsak előkelő helyen voltunk. Azután Taylor leparkolt egy elegáns szálloda parkolóhelyére, majd kiszálltunk. Körülnéztem, és nem értettem, hogy mit keresünk ott olyan késő este. Sóhajtottam, majd Tay szemébe néztem, de bár ne tettem volna. Taylor szemeinek, perzselő pillantása felkavarta az érzéseimet. Hirtelen, mint egy félénk kislány lekaptam róla tekintetem és elfordítottam a fejem.
- Miért hoztál ide? - kérdeztem kimért hanggal, gondosan kerülve a tekintetét és a szálloda bejáratát vizsgálgattam.
- Barátnődnek segítségre van szüksége, nem? - kérdezte szomorkás hangon, mire tekintetem ismét ráemeltem.
- És…? – kérdeztem, majd izgatottan nyeltem egyet.
- Itt szállt meg egy neves orvos ismerősöm, elég jó hírű és gondoltam, ha megkérem, akkor kerít nektek segítséget...
Meglepetten meredtem rá. Hosszú perceknek tűnt mire elszántam magam és lassan oda sétáltam hozzá, gyengéden megöleltem. Mikor újból ráemeltem a tekintetem mindkettőnk arcán zavart bizonytalanság tükröződött.
Azonban ő egyenesen bele nézett a szemembe.
- Miattad teszem... – mondta halkan és elvörösödött.
Zavartan kaptam el róla a tekintetem és látszólag a szálloda bejáratát kémleltem.
Nem lehet, hogy elveszítsem a fejemet. - korholtam magam. - Erősnek és rendíthetetlennek kell maradnom. Bár éreztem, hogy Taylor közelsége egyre gyengíti akaratomat.
- Gyere... - megragadta a karom és finoman útba igazított.
Én határozottan, de diszkréten kihúztam karomat kezei közül, majd követtem. Kissé lemaradtam tőle és arcát tanulmányoztam. Láttam rajta, hogy bántja a viselkedésem, de tudtam, hogy nem szabad érzelmeket táplálnom iránta és főleg nem szabad kimutatnom.
A portán elintézett egy két dolgot, majd beültünk a bárba, ahol pár perc múlva csatlakozott hozzánk egy jóvágású, magas és elegáns férfi.
- Jó napot kívánok! – nyújtotta a kezét. - Mr. Haward. - kezet fogtunk és én is bemutatkoztam.
Taylor vázolta a helyzetet, majd én is részleteztem, amennyiről csak tudtam.
Húsz perc múlva éreztem, hogy a vérnyomásom az egekben van az izgatottságtól, mivel nagyon úgy tűnt, hogy a férfi tud segíteni.
- Rendben. - nyújtotta ismét a kezét. - Mr. O'Neil jövő héten fogadja őket. - átnyújtott egy névjegykártyát, majd kikísért minket.
Taylor és én beszálltunk a kocsiba és néma csendben haladtunk. Csak azt mondtam meg, hogy merre menjen.
Miután befordult a garázsfelhajtónkra, leparkolt és leállította a motort. Csak ültünk ott és nem szóltunk egymáshoz. Néma csendben bámultunk ki az ablakon. Mintha féltünk volna egymásra nézni és a beálló kínos csöndben még a szívdobbanásainkat is hallani véltem. Azután lassan és félszegen egymásra emeltük a tekintetünk… és akkor, hirtelen megszűnt a világ. Nem láttam semmi mást csak Taylort és csak azt éreztem, hogy egész lénye betölti a lelkemet. Közelsége megrészegített… éreztem, hogy lassan kezdem elveszítem az irányítást a testem és az érzelmeim felett.
Kétségbeestem…
Kényszeríteni kellett magam, hogy levegyem róla a tekintetem. Majd egy röpke odavetett köszönet és búcsú után sietve kiszálltam az autóból. Szinte menekültem…
Mikor becsuktam magam mögött a bejárati ajtót, neki roskadtam és lehunytam a szemem. Mélyeket lélegezve próbáltam csillapítani a mellkasomban dobogó szívemet, ami majd kiugrott a helyéről. De mikor meghallottam, hogy Taylor beindítja a kocsi motorját és elhajt, némán lecsúsztam az ajtó aljáig a földre és szememből könnyek törtek elő.
Így lesz a legjobb… így lesz a legjobb… - hajtogattam magamban. – Más az ő világa, más az én világom. Csak fájdalom lenne a vége…
Ott ültem a sötét előszobában Taylor szellemével, mely mélyen és kitörölhetetlenül belevésődött a szívembe és a lelkembe. Arcomon csendben folytak végig a könnyek és lassan valami megfogalmazhatatlan egykedvűség lett rajtam úrrá.
Lassú, szinte fáradt mozdulatokkal feltápászkodtam, bementem a szobámba és szinte holtan zuhantam az ágyba. Nem akartam gondolkodni és nem akartam érezni…
Csak másnap ébredtem.
Szemem ismét könnyben ázott és szomorúan állapítottam meg, hogy éjjel megint sírtam. Ezen a smink se segít, sőt csak borzalmasabban festenék, így meg se próbáltam. Kínkeservesen felöltöztem, majd gyalog indultam el az iskolába.
Minden kihaltnak tűnt… az út az iskoláig, a suli hallja, a folyosók. Egy-egy diák sétált ki-be a termekből, de a hangulat mindenkinél siralmas volt. Mintha egy párhuzamos világba csöppentem volna, ahol mindenki átérezné a fájdalmam. Bementem a terembe és leültem. Nem erőltettem a mosolyt, a kedvességet… semmit.
Lélegeztem… de úgy éreztem mintha nem élnék. Fejemet a padra hajtottam. A szemem néha-néha megtelt könnyel és alig sikerült elfojtanom őket.
A nap csigalassúsággal haladt, már csak egy órám volt hátra. A következő órára igyekezve miután beléptem a terembe, nem sokkal utánam egy ismerős személy tűnt fel az ajtó küszöbén.
Szívem nagyot dobbant. Hirtelen nem az foglalkoztatott, hogy mit keres ott, miért jött, csak örültem, hogy ott van. Arcomon enyhe mosoly futott végig, majd sietve rendeztem az arcvonásaim. Szívverésem a duplájára gyorsult. Hirtelen a mellkasomhoz kaptam mert, ahogy Taylor közeledett, úgy éreztem, hogy kiesne a szívem, ha nem fognám le. Tay átnyújtott egy papírt, majd sarkonfordult és… távozott.
Könnybelábadt a szemem. Szinte rám se nézett, nem is köszönt, és ahogy elment…
Kinyitottam a borítékot, melyen egy idegen kézírása állt.
" Kedves Becca!
Nagyon örülök, hogy segíthetek. Remélem, megfelel a tizenöt éves tapasztalatom, amivel rendelkezem. Ígérem, hogy minden tőlem tehetőt megteszek. Találkozzunk jövő héten az irodámba, a címet mellékelem, mert mihamarabb el szeretném kezdeni a vizsgálatokat a kismama érdekében.
Üdvözlettel: Mr. O'Neil"
Átfutottam a levelet, majd miután sikerült értelmeznem eltettem a táskámba. Nem tudtam tovább elfojtani sírásomat. Kirohantam az osztályból, a mosdóban mentem és szabad utat engedtem könnyeimnek.
Hogy lehet valakinek ennyi könnye? Állandóan csak sírok. Korholtam magam. Megőrültem... Biztosra vettem, hogy nem vagyok normális vagy legalábbis George miatti csalódott elkeseredésem elvette az eszemet.
Annyira tartozni akartam valakihez, annyira akartam szeretni valakit és annyira akartam, hogy valaki szeressen, hogy elvesztettem a racionális gondolkodásomat. Még, hogy én meg Taylor… Ne nevettessenek már! Nem is olyan régen el sem tudtam képzelni, hogy megszeressem őt. Erre csak találkoznom kellett vele, a szemébe kellett néznem. Utána már hiába akartam elfelejteni. Megtörtént az elképzelhetetlen.
Rádöbbentem, hogy tagadhatatlanul… szerettem.
De akkor miért sajog a fájdalomtól még mindig a szívem és a lelkem, ha Georgera és az árulására gondolok? Megmagyarázhatatlan kuszaság tombolt bennem és egyre zavarosabbnak tűntek a gondolataim és az érzéseim. Nem tudtam mást tenni csak nyelni egyre záporozó könnyeimet és hangosan zihálva, zokogni.
A tanárom utánam jött, de miután nem válaszoltam a kérdésére, elment. Aztán láttam körülöttem a nővért, az igazgatót, az osztályfőnököm. Értettem őket, ahogy szólongatnak és hozzám beszélnek, de képtelen voltam megszólalni... csak zokogtam. Egy éles szúrást éreztem a karomon, majd láttam, amint a nővér eltávolította az injekciós tűt.
Hirtelen minden lelassult, már alig láttam valamit. Az elmémben sokasodó kusza gondolatok halmaza is lassan eloszlott... végül a körülöttem lévők hangjai is lassan halkultak és egyre távolodtak.
Utoljára a nővér hangját hallottam még.
- Sokkot kapott...
(Grettta – Nagy Gréta/Kata65 – Janovics Kata)
Mikor magamhoz tértem megcsapta az orromat a kórházakra jellemző fertőtlenítő szag és azonnal tudtam hol vagyok. Ki sem nyitva a szemem tudtam, hogy egy kórteremben fekszem egy kórházi ágyon és nem csak hallottam, de éreztem is a körülöttem lévő embereket, akik halkan beszélgettek. A két hangot azonnal felismertem. Becca volt az és Alex, akik suttogva beszélgettek. Nem nyitottam ki a szemem, nem akartam elárulni, hogy ébren vagyok és nem akartam megzavarni őket.
- Az a szemét George! - sziszegte indulatosan Becca.- Ő az oka mindennek!
- Gondolod…? - kérdezett vissza suttogva Alex és egy kicsit bizonytalan volt a kijelentésben.
- Hát persze! - folytatta tovább Becca és hangján hallatszódott, hogy alig tudja visszafojtani a dühét. - Ő és az a ribanc Laura...!
Egy röpke pillanatra szinte megdermedt a levegő és érezhető volt, hogy Alexnek rosszul esik a lány felemlegetése. Becca hirtelen észbe kaphatott, mert sietve folytatta.
- George szemét volt és mostanában zaklatja is. Szinte üldözi őt. Csoda, hogy kiborult?
Ezt azt hiszem rám értette és szinte magamon éreztem mindkettőjük sajnálkozó tekintetét, de továbbra sem nyitottam ki a szemem.
- És mit szólsz, hogy Taylor Lautner bent volt a suliban? - kérdezte halkan Alex.
- Szerinted ő volt? - kétkedett Becca.
- Nem tudom... - bizonytalanodott el Alex.
- De mit keresett volna a suliban?
- Fogalmam sincs. - volt tanácstalan Alex. - Nekem az is furcsa volt, hogy sehol egy testőr, sehol egy paparazzi vagy egy tévéstáb...
- Jaja... - helyeselt Becca.- Pedig azok mindig a nyomában vannak. Most lehet, hogy meg tudott szökni előlük.
- Te... Lehet, hogy egy hasonmás volt... – tűnődött el Alex.
- De miért?
- Kandikamera... - suttogta Alex és halkan kuncogott.
- Te olyan lökött vagy! - nevetett visszafojtva Becca. - Nem gondolod, hogy...
Hirtelen félbehagyta a mondatot, mikor nyílt az ajtó.
Még mindig csukott szemmel feküdtem, de hallottam, ahogy valaki belép a szobába. Becca és Alex még mindig nem szólaltak meg és zavaró volt a hirtelen támadt nagy csend. Aztán hallottam, hogy Becca oda súgja Alexnek, hogy menjenek ki, majd azt is, hogy halk léptekkel távoznak.
Egy hosszú percig nem történt semmi. Csukott szemmel feküdtem még mindig, de a többi érzékem felfogta, hogy valaki bent van a szobában és az ágyam mellett áll. Éreztem a jelenlétét, hallottam halk lélegzetvételét, éreztem kellemes illatát és azt is, hogy engem néz.
Nem bírtam tovább. Lassan kinyitottam a szemem és ráemeltem tekintetemet az ágyam mellett álldogáló alakra. Pár pillanatig, amíg szemem megszokta a fényt csak a sziluettjét láttam. Aztán lassan egyre élesebben rajzolódott ki az alakja és arcának minden egyes vonása…
(Kata65 – Janovics Kata)
A következő fejezet megjelenése: 2011. május 27.
1 megjegyzés:
ÓÓÓ te jó ég, ez vmi eszméletlen jó fejezett lett :))) Gratulálok hozzá :D Sztem mindenki tudja, hogy ki áll ott az ágy mellett, de történhetnek még meglepetések :D Alig várom a folytatást ;)))))
Megjegyzés küldése