- Neeeee… - kiáltottam fel, de már hiába.
A támadó szinte ugyanabban a pillanatban lesújtott. Taylort a fején, halánték tájékon találta el és olyan nagy erővel, hogy az az egyetlen ütés letaszította rólam. Az újabb hangos mennydörgés és villámlás háttérzajában néztem, ahogy Taylor izmos teste valószerűtlen pózban, szinte tehetetlenül átrepül a szobán és a falnak esve a földre zuhan.
- Neee… - kiáltottam fel újból.
Mikor megláttam, hogy Taylor mozdulatlan marad a földön, összeszorult a szívem. Furcsa mód nem féltem, nem rettegtem. Csupán egyetlen dolog járt az eszemben és csak egyetlen érzés járta át a testem… az aggodalom. Nem tudtam, hogy Taylornak vajon mi a baja, milyen sérülést szenvedett, csak azt láttam, hogy nem mozdul és az hajtott, hogy segítsek rajta.
Már mozdultam, hogy oda siessek hozzá, de ekkor a támadó ellenem fordult és rám is lesújtott. Az ütés olyan erős volt, hogy úgy éreztem a fejem nem fog a nyakamon maradni és a lendületétől leestem az ágyról. Nagy puffanással értem földet és szinte ugyanabban a pillanatban minden porcikámba éles fájdalom hasított. Önkéntelen nyögés szakadt fel belőlem. Éreztem, hogy az ütéstől felrepedt az ajkam és a vér íze elborította a számat. Kóválygott a fejem, szédültem és egy pillanatig nem tudtam pontosan hol vagyok. Nem volt erőm és a kábultságtól fekve maradva csukott szemmel próbáltam kissé észheztérni.
Aztán koordinálatlan mozdulattal támaszkodtam meg az egyik kezemen és megráztam a fejem. Bár ne tettem volna. Úgy éreztem, hogy az agyam ide-oda csapódik a koponyámban. Fájdalmasan nyögtem fel és a fejemhez kaptam a másik kezem. Mikor végre kinyitottam a szemem első, amit megpillantottam az Taylor volt, aki végre életjelet adott. Alig érzékelhetően megmozdult és lassan bár, de kezdett magához térni.
Még fel sem fogtam, hogy mi történik, mikor a támadó figyelme újból rám irányult. Egyetlen lépéssel mellettem termett és határozott mozdulattal megragadva a pólómat a magasba emelt.
- Te ribanc! – kiabálta dühtől eltorzult hangon a támadó. – Azt hitted megúszod?
A magából kikelt alak az arcomba kiabált és nyála rám fröccsent. Aztán egy erőteljes és határozott mozdulattal a falhoz vágott. Úgy repültem a levegőben, mint valami könnyű bábú és hiába is próbáltam meg védekezni, vagy tompítani az esésemet, túlkábult voltam ahhoz, hogy bármi átgondoltat tegyek. Még mindig nem voltam teljesen magamnál, így szinte rongybabaként csapódtam a falnak.
Megint éles fájdalom hasított a testembe és a tüdőmben lévő levegő a becsapódáskor, hangos nyögésként préselődött ki belőlem. Szinte már megkönnyebbülés volt számomra, mikor a földre hanyatlottam, mert az újabb fájdalom már a közelébe sem ért az előbbinek.
A fájdalmakon és az ütlegelésen keresztül valahogy eljutott a tudatomig, hogy a vihar még mindig tombol kint. A mennydörgések megremegtették a falat, a villámok kékes fénye bevilágította a szobát és az villant át rajtam…
„A testőrök vajon hol vannak ilyenkor? Mikor jönnek már…”
Azonban nem volt sokáig nyugtom. Úgy tűnt, hogy az alak célpontja én vagyok. Rá sem hederített a lassan magáhoztérő Taylorra. Megint hozzám lépett és még ültömben úgy képenvágott, hogy métereket csúsztam a padlón.
Tehetetlennek éreztem magam. Egy bábunak, akivel azt csinál, amit akar. Hiszen testi és erőfölénye volt velem szemben. És ott volt még az értetlenség, ami szinte megbénított. Nem értettem semmit. Nem tudtam ki ő, és nem tudtam mivel váltottam ki mérhetetlen gyűlöletét, amiért az életemre tör.
Végre kissé össze tudtam szedni magam és alapvető ösztöneim kezdtek bennem munkálkodni. Az ösztön… ami menekülésre sarkallt. Nagynehezen talpra álltam és elakartam futni, csak hogy segítséget szerezzek, hogy riasszam a testőröket.
De az alak a nyomomban maradt. Egyetlen lépésével utolért, megragadott hátulról és a testemet meglendítve a falnak penderített.
Fejjel előre estem neki a falnak. Hallottam, ahogy az arcomban lévő csontok megroppannak és olyan mérhetetlen éles fájdalom hasított bele minden idegvégződésemen, hogy azt hittem elvesztem az eszméletemet. De legalábbis összepisilem magam a fájdalomtól.
Azonban nem így történt. Csupán kábult erőtlenséggel hanyatlottam a földre és úgy éreztem, hogy szétrobban a fejem az ütéstől és a fájdalomtól.
- Azt hiszed, ennyivel megúszod? – kiabált tovább az alak és nem is kellett ránéznem, tudtam és éreztem, hogy mérhetetlen gyűlölet vezérli. – Azt hiszed, elengedlek?
Orromból eleredt a vér és hiába próbáltam a kezemmel felfogni, lassan a ruhámon kívül már a padló is véres volt körülöttem. Kiszolgáltatott helyzetemen túltéve magam és azon a tényen, hogy az áldozat szerepét töltöm be, mostmár elfogott a tehetetlen düh.
„Mégis ki a fene ez? Mit vétettem én neki és miért csinálja ezt velem?”
Tettem fel magamban a kérdéseimet. Kérdéseket… melyekre csak úgy kaphattam meg a választ, ha a sarkamra állok és dacosan a szemébe nézek az ismeretlen támadómnak.
Így is tettem. Mikor egy újabb mennydörgés rázta meg a falakat és újabb villámlás világította be a szobát, végre vettem elég erőt és a bátorságot ahhoz, hogy a hozzám lépő alakra emeljem a tekintetem és felnéztem rá. Belenéztem az arcába, egyenesen a szemébe és elállt a lélegzetem. Felém tornyosulva és magasba emelve a kezét, egy újabb támadásra készülve… George állt.
Szemem elkerekedett a meglepett döbbenettől és hirtelen azt sem tudtam mit tegyek, vagy mit mondjak. Egyik kezében fegyvert tartva, megemberesedve és kigyúrva, de kétség sem fért hozzá, hogy ő az. Össze voltam zavarodva, hiszen én úgy tudtam, börtönben van.
- Te…? – szakadt ki belőlem a döbbent megjegyzés.
Azonban nem tudtam, többet mondani, mert már kaptam is a következő ütést az arcomba. Egy pillanatra elsötétült előttem a világ és csak a körülöttem lévő hangokat hallottam. A vihar mennydörgő zaját, az ablakok rázkódását, a szakadó eső zuhogását, George dühödt zihálását… aztán azt a mélyről jövő ordítást, amit Taylor adott ki magából.
Görcsberándult a gyomrom. Nem láttam mi folyik pontosan körülöttem, de a zajokból ítélve nem sok jó. Hallottam egy hatalmas koppanást, mint amikor valami kemény a földre esik. Majd felismertem azt a hangot, ahogy két test egymásnak feszül és nyögések kíséretében, tompa puffanásokkal körítve, nagy küzdelembe kezdenek.
Mire kitisztult a fejem és megint körbe tudtam nézni, a látvány, ami elém tárult inkább megrémített, mint megnyugtatott. Hiszen a földön fekve, két alakot pillantottam meg, akik közül hol az egyik, hol a másik kerekedve felül.
Döbbenten és leblokkolva figyeltem, ahogy egymást kíméletlenül ütlegelve Taylor és George vérre menő adok-kapok küzdelembe bonyolódott…
(Luna Lowell)
A következő fejezet megjelenése: 2012. 05. 19.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése