Ez az alkat… ez a mozgás… a járása…
Ott álltam teljesen letaglózva és miközben azt néztem, hogy Taylor alteregója lassan elsétál mellettem és ruganyos lépteivel a pódium felé igyekszik, nem tudtam magamhoz térni a döbbenettől.
De a stúdióban nem csak én voltam így ezzel.
A legfeltűnőbb talán Oprah arca volt, mert úgy elsápadt, hogy szinte kifehéredett. Lesem tudta tagadni, hogy Taylor meglepte ezzel a dologgal. Őt látva biztos voltam benne, hogy nem előre megrendezett jelenetről van szó és a szeme villanásából tudtam, hogy mérhetetlenül bosszús lett, amiért meghívott vendége ilyen váratlan fordulattal szembesítette.
A mindig felkészült és precíz Oprah most ott állt, mint egy összezavarodott kezdő műsorvezető és mérhetetlen tanácstalansággal nézett asszisztensei felé. Azonban nem sok segítsége akadt, mert az emberei is csak álltak és a jelenet láttán döbbenten tátották a szájukat.
Mindeközben Taylor hasonmása odaért az emelvényhez, az ifjú színész pedig széles mosollyal az arcán felemelkedett a kanapéról és baráti jobbját nyújtotta, majd megölelték egymást. Aztán Taylor, mint ha otthon lett volna, hellyel kínálta a fiatalembert.
Az újdonsült vendég feszengve foglalt helyet és látszódott rajta, hogy a szokatlan helyzetben, zavarban érzi magát. Kínosan mosolygott és lapos pillantással nézett körbe a stúdióban. Bizonytalanság tükröződött a szemében és hol a közönség sorait fürkészte, hol Oprah-án vagy a stábtagokon jártatta a tekintetét. De hiába is kutatott, egyetlen bíztató pillantásban sem tudott megkapaszkodni. Mindenfelől csak gyanakvó és fürkésző tekintetek tapadtak rá, akik bizalmatlanul méregették és úgy bámulták őt, mint egy vásári látványosságot.
A show alatt mindig oly’ élénk közönség most szinte némán ült a helyén és zavart tanácstalansággal nézték, hogy mi történik a pódiumon. Némi halk pusmogáson és mocorgáson kívül szinte semmit nem lehetett hallani. Egyetlen ováció, taps vagy kuncogás sem volt. Drámai volt a csend és kissé már zavaró is volt.
A jelenlévők közül talán az egyetlen ember Taylor volt, aki a maga módján és a szituációhoz mérten, ura volt a helyzetnek. Bár nem tükröződött rajta magabiztosság, inkább némi megszeppentség és bűntudat, hogy ilyen nyilvánosan színt vallott, mégis ő volt az egyetlen, aki nem volt lemerevedve. Egy röpke, bíztató mosoly futott át az arcán mikor a vele szemben ülő hasonmására nézett, majd kinézett a kulisszák mögé és bocsánatkérőn villant felém a szeme.
Lassan kezdtem magamhoz térni az első döbbenettő és kezdtem felfogni, hogy mi zajlik körülöttem. Taylort néztem és annak ellenére, hogy még mindig alig tudtam felfogni, hogy mit mondott, hogy mit tett… lassan rádöbbentem a valóságra. Taylor nem csak az üzlettársainak és a médiának, nem csak a munkatársainak, nem csak a barátainak és a közvetlen hozzátartozóinak hazudott… hanem nekem is.
Hirtelen félelem és bizonytalanság fogott el…
„Vajon én melyik Taylor-t ismertem meg, melyik udvarolt nekem? Melyikükkel éltem meg az elmúlt évek eseményeit? Melyiküket szerettem meg és vajon… melyiküknek adtam oda magam?!”
Hirtelen becsapottnak éreztem magam. De amikor belenéztem Taylor rám szegeződő tekintetébe, megláttam benne a választ. Láttam rajta, hogy legszívesebben odajönne hozzám, de mindketten tudtuk, hogy ez a jelen helyzetben, az adás közben lehetetlen volt. Így csak könyörgőn nézett rám és abban a pillanatban szavak nélkül is értettük egymást. Már tudtam, hogy velem nem játszott, nem hazudott és mindvégig ő volt velem.
- Nos, Taylor… - szólalt meg végre Oprah, de hangja még mindig bizonytalanul csengett. – Engem és a stábomat nem könnyű meglepni, mert szinte minden helyzetre felvagyunk készülve. De neked sikerült…
Elismerés csengett a hangjában, de némi szemrehányás is vegyült a hangsúlyában. Taylor megint kínosan mosolygott és bocsánatkérőn pillantott a show házigazdájára.
- Bocsáss meg nekem! – mondta halkan Taylor. – De csak így tudtam megoldani. Így volt a legjobb.
- Oké, oké… - hárította el Oprah könnyedén és látszódott rajta, hogy végre szeretné visszanyerni az irányítást a saját műsora felett. – Inkább térjünk vissza az eredeti témánkhoz…
- Rendben. – sóhajtott nagyot Taylor. – Állok elébe.
Szerette volna már végérvényesen tisztázni a dolgokat és szeretett volna már túl lenni az egészen.
- Akkor menjünk szépen sorba… - kezdte Oprah és jelentőségteljesen szegezte tekintetét az ifjú színészre, majd pillantása lassan a vele szemben ülő hasonmásra siklott és döbbenten kérdezte. – Ti ikrek vagytok?
- Nem, dehogy is! – nevetett fel Taylor könnyedén és lassan oldódni látszott. – A természet és a gének csodája, hogy egymás kiköpött hasonmásai vagyunk…
- De hogyan…?
Én csak álltam a színfalak mögött és még mindig döbbent voltam. Talán én voltam az egyedüli, aki egyszerűen nem tudott magáhoztérni a sokk hatása alól. Az agyam még mindig azon járt, hogy Taylor átvágta az egész világot, amibe én is beletartoztam… és ez fájt.
Azon járt az agyam, hogy most hogyan lesz tovább és színpadon folyó beszélgetés csak részben hallottam. Valahonnan nagyon távolról elszűrődött a tudatomig, ahogy Taylor elmesélte, hogyan találkoztak össze a hasonmásával, hogyan látta meg benne a lehetőséget arra, hogy nagyobb szabadsághoz jusson és hogy ezt hogyan valósították meg. Elmondta azt, hogy a fiú segítségével néha elterelték a rajongók és a média figyelmét és így egy kis életteret kapott a magánéletében. Majd rátért arra, hogy idővel milyen jó viszonyba kerültek, hogy olyanokká váltak mintha testvérek lennének.
Aztán Oprah a hasonmáshoz fordult és töviről hegyire kifaggatta, hogy ki ő, honnan származik… hol él… mit szeret… mit nem… hogyan éli meg, hogy egy híres ember árnyékában él. Hallgattam a műsorvezető faggatózását és egy idő után kezdtem sajnálni a fiút. Oprah nem kegyelmezett neki. Látszódott rajta, hogy a profizmusa visszatért és most kikészíti a két fiút azért, amiért ilyen kínos szituációba hozták.
Majd elérkezte ahhoz a ponthoz, ami a kezdéskor még a műsor fő szenzációja volt, de a hasonmás feltűnése miatt a háttérbeszorult, és Oprah feltette a kérdést.
- Mi is van ezzel a lánnyal, aki most babát vár…?
A stúdióban ismét feszült csend lett és minden tekintet várakozón szegeződött hol Taylorra, hol pedig az alteregójára. Tőlük várta mindenki a választ…
- Én voltam… az én bűnöm…
A hang halk volt és bocsánatkérő és minden szempár és kamera a hang tulajdonosára szegeződött. A bejelentés hatására egy pillanatra szinte megállt az élet, mindenkiben bent ragadt a lélegzet és egy pillanatra még a szívdobbanások is kihagytak.
Egy pillanatig üresen és döbbenten bámultam ki a fejemből, mert megsemmisítő volt a bejelentés. Aztán mikor felfogtam, hogy a vallomást a hasonmás szájából hallom, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Mázsás súlytól szabadultam meg, hogy végre megtudtam az igazságot és az orrát lógató fiúra néztem.
Haragudtam rá, hogy visszaélt a helyzetével, hogy Taylornak adta ki magát, hogy bajba sodorta ezzel azt az embert, akinek a feltétlen bizalmát élvezte, hogy átejtette azt a lányt… De legfőképpen azért, mert miatta egy röpke ideig megingott a hitem Taylorban. Azonban ahogy elnéztem a bűntudattól és a szégyentől megtört srácot, magam sem tudom miért, de megesett rajta a szívem és lassan kezdtem megérteni az indíttatását.
Hiszen jó ideje neki már nem volt magánélete, de talán még saját személyisége sem, hiszen ő volt Taylor Lautner titkos hasonmása… Hallgattam, ahogyan töredelmesen bevallotta tettét és azt mennyire megbánta és meglepődve vettem észre magamon, hogy megértem őt. Teljesen át tudtam érezni azt, hogy egy dacos pillanatában fellázadt és kicsinyes bosszúból visszaélt a helyzettel.
Hosszan és töredelmesen vallott és utána még hosszabban kért bocsánatot, közben pedig Oprah nem kegyelmezett neki és keresztkérdéseivel vagy szurkálódó megjegyzéseivel bombázta. Aztán mikor teljesen és végérvényesen kifacsarta a fiút ismét Taylorhoz fordult.
- És most mi lesz Taylor? Hogyan tovább, így hogy leleplezted a titkod, mihez fogsz kezdeni?
Taylor megkönnyebbülten és sejtelmesen mosolygott.
- Tudod Oprah, ennek a leleplezésnek, ennek a titoknak a felfedése már régóta érlelődik bennem. Már nyomasztott ez a dolog, mert akárhogy is vesszük hazudtam a nagyvilágnak. Én pedig gyűlölöm a hazugságot. Főleg akkor, ha egy olyan embernek is hazudok közben, aki ezt egy cseppet sem érdemli meg…
Taylor nem törődve a kamerákkal, nem törődve azzal, hogy épp egy showban szerepel, hogy milliónyi szempár nézi őt, kinézett a kulisszák mögé és egyenesen rám szegezte a tekintetét.
- Bocsáss meg nekem! – mondta fennhangon és leplezetlenül nekem címezve a mondanivalót.
Döbbenten álltam és bár a közönség és a stáb nagy része nem láthatott a díszlet mögött én mégis éreztem, hogy minden figyelem, szempár és kamera felém irányul, legalábbis arra amerre engem sejtettek.
- Bocsáss meg nekem mindenért szerelmem! – folytatta Taylor és én egyik döbbenetből a másikba estem.
- Ki az Taylor… ?- kérdezte Oprah a nyakát nyújtogatva és szemével azt a személyt kereste, akihez az ifjú színész intézte a szavait. – Kihez beszélsz?
- A világ legcsodálatosabb nőjéhez. – válaszolta Taylor elérzékenyülve és szeméből mérhetetlen gyengédség sugárzott felém. – Vele már sok mindenen keresztülmentünk, sok mindent megéltünk és megszenvedtünk. Egy ideig elvesztettük egymást, de most újra egymásra találtunk és én már soha… de soha nem akarom elveszíteni őt…
Mielőtt bárki, bármit mondhatott vagy tehetett volna, Taylor felpattant és nem törődve azzal, hogy élő showban szerepel, hozzám sietett és szorosan magához ölelve szenvedélyesen megcsókolt. Már nem számított semmi. Csak kettőnkké volt a pillanat. Nem létezett más számunkra csak ő meg én… és a csók amibe, mint mindig, most is mindketten beleszédültünk.
Mikor ajkaink szétváltak, még egy hosszú percig összeölelkezve álltunk és én zavartan néztem bele a szemébe.
- Ne félj… - suttogta halkan és miközben bíztatóan mosolygott rám, gyengéden megsimogatta az arcomat. – Megakarom mutatni a világnak, hogy milyen kincsem vagy. Csak bízd rám magad…
Nekem ennyi elég volt.
Amikor gyengéd határozottsággal megfogta a kezemet és széles mosollyal az arcán, szinte büszkén bevezetett a színpadra, nem ellenkeztem. Boldog voltam és ez a boldogság mindkettőnkről sugárzott. Bár a lámpák fénye elvakítottak egy hosszú percre, így is érzékeltem, hogy minden kamera és szempár ránk szegeződik és egy pillanat alatt az érdeklődés középpontjába kerültem…
Akkor még nem is sejtettem, hogy valahol nem is olyan messze, egy ember, a boldogságunkat látva éktelen haragra gerjedt. Az első tárgyat, ami a kezébe esett, hatalmas erővel vágta a tévéhez, majd magából kikelve, üvöltve törni-zúzni kezdett és közben bosszúra szomjazott…
(Luna Lowell)
A következő fejezet megjelenése: 2012. 04. 20.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése