Fantasztikus történet 2. - 27. fejezet

__________________________________________________________________________________

A lány:

Másnap reggel mikor a telefonom ébresztője hangos zenéléssel riasztott fel álmomból, Taylort nem találtam magam mellettem az ágyban. Sejtettem, hogy valami halaszthatatlan és fontos dolga akadt megint és valahol a városban van már. Pedig éjjel még a karjaiban tartva aludtam el és ígérte, hogy együtt fogunk ébredni.

Csalódott voltam. Úgy éreztem tegnap valami megváltozott kettőnk között és ez a változás pozitív volt. Sokkal bensőségesebbé vált a viszonyunk és annyira közel éreztük magunkat a másikhoz, mint az eltel idő alatt még sohasem. De most, hogy egyedül kellet ébrednem, ugyan úgy, mint eddig majdnem minden reggelen, elvette a kedvemet az előttem álló naptól.

Nem akaródzott kikelnem az ágyból és nyűgösen fúrtam arcomat a párnába, ahol megéreztem Taylor hátrahagyott illatát. Mélyen beszívtam kedvesem illatát és lehunyt szemekkel egy hosszú percre szinte bódultan méláztam el. Érzéseim és gondolataim tovaszálltak… ki az ágyból… el a házból… át az egész városon… oda ahol szerelmem volt és képzeletben hozzásimulva megcsókoltam őt.

Hülyeség volt, de szinte fizikálisan éreztem izmos testét, ahogy hozzá simulok, a puha és meleg ajkait, ahogy megcsókolom és ugyanígy éreztem azt is, ahogy ő körém fonja a karjait és magához ölel. Fura volt ez a látomás, de kellemes érzés töltött el és széles mosoly terült szét az arcomon. Mérhetetlen boldogságot éreztem és alig bírtam magammal. Önkéntelenül magamhoz öleltem a párnát, amiben Taylor illata volt és egy hosszú percig még mosolyogva fúrtam bele az arcomat.

Jó pár percbe beletelt mire végre elszántam magam, hogy felkeljek. Még mindig bódultan, szinte tíz centivel a föld felett mentem ki a konyhába, ahol meglepetésemre egy vadidegen, nagydarab férfit pillantottam meg, aki egyenesen rám szegezte marcóna tekintetét. Első döbbenetem után a következő reakcióm az volt, hogy kissé összébb húztam magamon a kardigánomat, amit csak úgy magamra kaptam az előbb, és feszélyezetten bámultam rá.

- Jó reggelt. - köszöntött, majd felállt és hozzám lépve a kezét nyújtotta felém. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam…

Mikor mellém ért, megszeppenten néztem fel rá, mert a méretei vetekedtek egy amerikai focistáéval és én teljesen eltörpültem mellette. Hatalmas tenyerében szinte elveszett a kezem és mikor üdvözlésképpen megszorította, látszódott rajta, hogy odafigyel arra, nehogy túlságosan megszorítsa.

- A többiek? – érdeklődtem bátortalanul, mert azonnal megéreztem, hogy a házban rajtunk kívül senki sincsen.

- Már elmentek, mert halaszthatatlan dolguk akadt. – jegyezte meg az alak félvállról, majd gyorsan témát váltott, így jelezve, hogy nem kívánja tovább ecsetelni a dolgot. - Mr.Lautner megbízásából én leszek a személyi testőre…

- A személyi testőröm? – ismételtem meg hitetlenkedve és elképedve bámultam. – Azt akarja mondani, hogy ezután állandóan a nyakamon fog lógni?

Ahogy kimondtam a kérdésemet, már tudtam, hogy eléggé bántón hangzott. Megszeppenve próbáltam korrigálni.

- Már megbocsásson… - pillantottam laposan az alak felé és elszégyelltem magam. – Én nem szoktam hozzá az ilyesfajta dolgokhoz.

- Semmi gond. – vonta meg széles vállát a nagydarab alak és bíztatóan elmosolyodott. Bár ez az ő arcán inkább vicsorgásnak tűnt. – Ha hosszútávú lesz a kapcsolata Mr.Lautnerrel, akkor ezt majd megszokja.

Nem tudtam eldönteni, hogy ez most egy sértő célzás volt, vagy egyszerűen csak a puszta tényeket közölve, felkészített az elkövetkezőkre. De nem sok időm volt ezen morfondírozni, mert a férfi tovább beszélt.

- Mivel elsődleges feladatom az ön biztonsága és mivel nem tudjuk, hogy pontosan kikkel állunk szemben és milyen információkat tudnak önről, az első dolog az, hogy változtattunk a megszokott napi és heti menetrendjén.

Döbbenten hallgattam és elkerekedett szemmel bámultam rá. Ez a szokatlan helyzet bennem rekesztett minden szót. A testőr pedig tovább folytatta.

- Addig, amíg nem tudjuk garantálni a biztonságát és, hogy ne tudjanak a nyomára akadni illetéktelen és ne tudják zaklatni, nem érintkezhet a szüleivel…

- Mi? – kiáltottam fel döbbenten. – Azért ez nem így megy…

- Már felvettem velük a kapcsolatot… - vágott közbe a férfi határozottan és rendíthetetlen nyugalommal.

- Na, hiszen… - lettem szkeptikus és gúnyosan csengett a hangom. – Anyut biztos kiakasztotta a dologgal.

- Mindent tisztáztunk és teljes mértékben egyetértenek velem.

Egyik döbbenetből a másikba estem.

- A másik dolog, hogy nem mehet iskolába sem…

- Király…! – szakadt fel belőlem az önkéntelen reakció és kaján mosoly terült szét az arcomon.

De a következő pillanatban elkomorultam, mert felmértem azt, hogy kritikus időszakban vagyok, és nem hagyhatok ki egyetlen órát sem. A jövőm függött tőle.

- De akkor…

- Magántanuló lesz. – válaszolta az alak a ki nem mondott kérdésemre.

- Oké… az jó… - bólogattam és lassan kóvályogni kezdett a fejem.

- A többi programját engedelmével már átszerveztem…

- A többi programom…? – kérdeztem vissza értetlenül.

- Mint a táncórák…

- Ja, a táncórák… - bólogattam megint és kába voltam a számomra gyors változásoktól.

- Egyeztettem a barátjával és a táncórák időpontjait megváltoztattuk. Ma délutánra tettük át a próba idejét…

Aznap délután ott álltam a próbateremben Alexal szemben és még mindig nem tértem magamhoz az életemben bekövetkezett változásoktól. Barátom először aggódva mért végig, majd lopva és bátortalanul a távolabb álldogáló testőrt kezdte méregetni.

- Ezek egy ívásúak vagy klónozzák őket? – jegyezte meg halkan és arckifejezésén látszódott, hogy igazán megszeppent az alak méretei láttán.

- Nem tudom. – rántottam meg a vállam egykedvűen és egy grimaszt vágtam. – De ugyanolyan mogorva, mint Taylor testőre.

Alex figyelme újból rám irányult és őszinte aggodalom csillant a szemében.

- Nem nézel ki valami jól…

- Kösz. – vágtam megint fáradtan egy grimaszt. – Ha így akarsz feldobni, akkor nem fog sikerülni. Te sem néznél ki valami jól, ha teljesen felfordulna az életed és teljes bizonytalanságban kéne lenned!

- Ne harapd le a fejem! – tette fel a két kezét Alex. – Inkább vágjunk bele…

Valahová a hátam mögé pillantott és intett a kezével. Érdeklődve fordultam arra felé, és csak ekkor vettem észre azt a fiatalembert, aki eddig csendesen húzódott meg a háttérben, és most lassan elindult felénk. Miközben közeledett volt időm arra, hogy alaposan szemügyre vegyem.

Magas volt, majdnem másfél fejjel magasabb nálam. Barna haja kócos volt, de így is jól állt neki. Bizonyára tisztában volt rakoncátlan tincseivel, mert kissé zavartan túrt bele a hajába. Világoszöld szeme áthatóan szegeződött rám és a szája szegletében meghúzódó halvány mosolytól barátságos és bizalomgerjesztő volt, amúgy is vonzó arca.  Laza, ruganyos járása és sportos alakja arról árulkodott, hogy nem áll távol tőle az aktív sport és az aktív mozgás.

Mikor közvetlenül mellénk ért széles elmosolyodott és minden feszélyezettség nélkül nyújtotta felém a kezét.

- Kyle…

- Az új táncpartnered. – tette hozzá Alex jelentőségteljesen.

- Micsoda? – kiáltottam fel döbbent felháborodással miközben ingerülten rántottam vissza a kezemet a srác markából és Alexre támadtam. – Mégis hogy képzeled?! Csak így bejelented?...

- Nyugi kislány, nyugi…! – ragadta meg mindkét vállamat Alex és tekintetemet keresve megpróbált nyugalmat erőltetni rám. – Semmi gond! Hidd el, én csak a javadat akarom!

- Azzal, hogy lepasszolsz neki? – a szívem összeszorult és szemem hirtelen könnybelábadt, mert annyira elkeseredett voltam.

- Istenem… - sóhajtott gondterhelten Alex. – Nem erről van szó. Csak szeretnék több időt tölteni Beccával és a kicsivel, de nem szeretném, ha ez a táncos karriered rovására menne. Ennyi. Érted?

- Igen…? – kérdeztem és még mindig bizonytalan voltam.

- Igen. – válaszolta nyomatékosan Alex és bíztatóan mosolygott rám. – Csak átmeneti a dolog, hidd el.

Egy hosszú percbe is beletelt, míg megnyugodtam. Majd bocsánatkérő pillantással néztem a mellettünk álldogáló Kylera.

- Ne haragudj…

- Semmi gond. – mosolygott a srác kedvesen és pillantása áthatóan szegeződött rám, amitől kissé kényelmetlenül éreztem magam. – Megértem.

- Na, ha végre mindent tisztáztunk, elkezdhetnénk a gyakorlást… - csapta össze két kezét tettrekészen Alex és azzal a letörölhetetlenül kihívó, kaján vigyorgással a szája szegletében nézett rám, amihez már volt szerencsém. – Mutassátok meg, mit tudtok együtt…

Már gyakoroltunk egy ideje, mikor furcsa érzés kerített hatalmába.

Ahogy Kyle tánc közben hozzámért, ahogy a koreográfiának megfelelően szenvedélyesen magához húzott és sziporkázó tekintetét a szemembe fúrta, egyre jobban kezdett zavarba hozni. Kyle meglepetten tapasztalta feszélyezettségemet, majd mikor az egyik lépést eltévesztettem és eltoltam magamtól, igazi aggodalommal lépett hozzám.

- Hé…! – nyugtatott halkan és a tekintetemet keresve, megpróbálta eloszlatni kezdeti feszültségemet. – Csak táncolunk… Ez csak tánc…

Magam sem értettem a reakciómat és már nem csak zavarban éreztem magam, hanem szégyenkezve kerültem a pillantását. Úgy viselkedtem, mint egy amatőr tini, aki az ártatlanságát félti. Nagy nehezen tudtam csak rávenni magam, hogy a szemébe nézzek. A tekintetében azonban olyan huncut kedvességet és gyengédséget láttam, hogy lassan eloszlatta minden kétségemet és fenntartásomat.

Tovább folytattuk a próbát és már minden zökkenőmentesen és tökéletesen ment. Alexet és még magunkat is megleptük kettősünkkel és a tudásunkkal. Minden lépésünk, mozdulatunk és érintésünk ösztönösen egymásra volt hangolva. Kyle és én közöttem szinte izzott a levegő mikor egy szenvedélyes táncba kezdtünk.

Már jó ideje önfeledten belefeledkeztünk a táncba, mikor hirtelen a szemem sarkából észrevettem, hogy a terem ajtajából Taylor metsző pillantással követi minden mozdulatunkat…

- Taylor! – kiáltottam fel meglepetten és a táncot megszakítva, megszeppenten fordultam felé. – Te itt…?

Nem válaszolt azonnal, csak valamit kedvetlenül dörmögött az orra alatt és egyfolytában rajtunk járatta morcos tekintetét. Legszívesebben odarohantam volna hozzá, hogy a karjaiba vessem magam, de a viselkedése és pillantása elbizonytalanított és visszarettentett. Csak álltam ott zavartan, egyik lábamról a másikra, és azon járt az agyam, hogy vajon mióta figyelt már bennünket.

A feszélyezett csendet Alex törte meg, mikor hangos kurjantással üdvözölte Taylort, én pedig ekkor láttam az idejét elérkezettnek, hogy végre odafussak hozzá és megöleljem. Bár körémfonta a karjait és magához szorítva arcon csókolt, észrevettem, hogy a vállam fölött egyfolytában Kylet méregeti.

- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem meglepetten és komor arcát nézve a legrosszabbtól tartottam.

- Sok minden történt tegnap óta… - kezdte halkan és ilyennek még soha nem láttam. Úgy tűnt mintha éveket öregedett volna. Hirtelen felnőtt és a fiatalemberből, komoly férfivá vált, akinek mázsás gondok nyomják a vállát. – De most azért jöttem, mert megint rád találtak…

Az arcát néztem és tudtam, hogy igazán aggódik értem. Mikor megláttam, hogy a testőröm az ablakhoz sétál és az utcát figyelve arcvonásai megkeményednek, kíváncsiságtól hajtva én is az ablakhoz mentem. Bár ne tettem volna. Mert ami ott a szemem elé tárult, teljesen kétségbeejtett. Az épülettel szemben, az utca túlsó felén megannyi fotós tolongott és egyértelműen a táncterem ablakaira irányították a figyelmüket.

Idegességemben összerándult a gyomrom és megint kóvályogni kezdett a fejem.

„Hát már sehol nem lehetek biztonságban…?”

Alex és Kyle is az ablakhoz sétáltak és megrökönyödve bámultak kifelé.

- Ezek, hogy a fenébe kerültek ide? – dünnyögte bosszúsan Alex az orra alatt.

- Ahogy a többi helyre is… - kommentálta a dolgot rezignáltan Taylor. – Egy informátor tippje alapján.

- George… - szakadt fel undorodva Alexből a sóhaj és közben egy pillanatra sem vette le a tekintetét az utcán álldogáló tömegről.

- Ki más?!

- De azzal, hogy idejöttél nem gondolod, hogy csak olajat öntesz a tűzre? – kérdezte Alex jelentőségteljesen és egyenesen belenézett Taylor szemébe.

- Csak elakarom vinni…

- Nem hiszem, hogy ezek után feltűnés nélkül és zökkenőmentesen menni fog. – jegyezte meg nem kis éllel Alex, de mindannyian tudtuk, hogy éles hangvétele csak az aggodalomnak köszönhető. – A te fizimiskádat és luxusautódat már mérföldekről megismerik. Hogy a fenébe akarsz észrevétlenül távozni?

- Ebben talán a segítségetekre lehetek. – szólalt meg halkan az eddig háttérből, csendesen figyelő Kyle, mire mindenki érdeklődve pillantott rá. – Én motorral jöttem. Gyorsan egérutat lehet vele nyerni és a bukósisak elrejti az arcot…

- Arról szó sem lehet, hogy veled menjen…! – jelentette ki kategorikusan Taylor és hangján érezhető volt a feszültség.

Mindenki sejtette, hogy nem csak az utcán ránk leselkedő fotósok miatt ingerült, de senki nem mert ellentmondani neki. Egyedül csak Kyle volt az, aki érzett magában annyi merészséget, hogy neki szegezze provokáló kérdését.

- Akkor hogy legyen….?

A földalatti parkolóból kirobbanó motor hangja és kerekének csikorgása, egy pillanatra magára vonta az utcán álldogáló fotósok figyelmét, de csak addig, amíg nem konstatálták, hogy a motoros és utasa, nem az a két személy, akikre ők várnak. Amikor pedig a motor hatalmas sebességgel, az autók között veszélyesen szlalomozva eltűnt a szemük elöl, már nem is foglalkoztak vele.

Pedig ha tudták volna, hogy a bukósisak engem rejt, nem engedtek volna ilyen könnyen az utamra. Eszeveszett sebességgel száguldottunk hazafelé én pedig megmentőmet átkarolva, szorosan hozzásimultam és csak élveztem a sebességet.

Mikor a ház elé értünk a pilóta leállította a motort, és amíg én lekászálódtam mögülle és valahogy leoperáltam magamról a bukósisakot, ő már könnyedén meg is szabadult tőle és az ölébe támasztotta.

Egy hosszú pillanatig csak lágyan mosolyogva és elgondolkodva méregetett, majd lesz, ami lesz elgondolással értem nyúlt és ellenkezést nem tűrve magához vont. Keze a tarkómra, a hajam közé kúszott, majd hozzám hajolt és még mielőtt bármit mondhattam vagy tehettem volna, meleg puha ajkait a számra tapasztotta…

(Luna Lowell)

A következő fejezet megjelenése: 2011. 10. 28.