__________________________________________________________________________________
Csak hallgattam, ahogy a mobilom csörög, bámultam a kijelzőn Taylor nevét és úgy éreztem, mintha a szívemet facsarnák.
Könnyeim megint lassan eleredtek… de nem tettem semmit.
A napok peregtek és arra eszméltem, hogy Karácsony reggelére virradt. Szüleim látogatóba készültek nagyszüleimhez. Nekem nem volt sem kedvem, sem erőm semmihez, de kénytelen voltam elmenni. Szinte öntudatlan állapotban voltam.
Beültem a kocsiba és bambán bámultam kifelé az ablakon és egész úton nem szóltam senkihez. Mikor megérkeztünk csak egykedvűen álltam a ház előtt, majd koordinálatlan mozdulatokkal beléptem az ajtón. Mintha nem is önmagam lettem volna.
A család leült a terített asztalhoz és az ünnepi áhítat lengte be a szobát. Én azonban csak némán bámultam az asztalon égő gyertyát és belefeledkeztem lángjának táncába. Szívemet kellemes öröm érzésének kellett volna eltöltenie, de csak a hideg, szívet dermesztő magányt éreztem.
Turkáltam a villámmal a tányéromban és alig kaptam be pár falatot. Nem volt étvágyam. Már napok óta nem ettem, kínszenvedés volt meginni egy pohár üdítőt, nehogy kiszáradjak. Azt is csak anya unszolására tettem. Tekintettel voltak rám, mert nagyon jól tudták, hogy min mentem keresztül. De nem gondolták, hogy ezúttal Taylor miatt vagyok így összetörve. Sosem mondtam meg, ha egy kapcsolatomban valami nem jött össze. Mindig némán, magamba fojtottam a fájdalmam, a könnyeim. Ezúttal sem tettem másként.
Vacsora után a család a karácsonyfa köré telepedett, de én a lakás legtávolabbi zugába húzódtam. Ajándékozás, nevetés a boldogság hangjai szűrődtek el hozzám... De én nem leltem örömöm semmiben ezen a szép ünnepen.
Rövid idő múlva anya jelent meg a szoba küszöbén és gyengéd mosollyal nézte, ahogy mellemig felhúzott lábaimat, kétkarommal átkulcsolva ültem az ablak mellett. Egy ideig csak figyelt, azután lassan odasétált és leülve mellém kezét gyengéden a kezemre tette.
- Kicsim… - szólt halkan és hangján éreztem, hogy érzései felbuzognak benne és elszorítják a torkát. – Úgy szeretnék segíteni…
- Tudom anya. – suttogtam.
- Ha beszélgetni szeretnél… - mondta halkan és némi tanácstalanság látszódott rajta. – Vagy ha egyszerűen csak…
Elakadt és szemében tehetetlen szomorúság csillogott.
Védelemre szorulva bújtam hozzá és ő szorosan magához ölelve, fájdalmas gondterheltséggel sóhajtott fel. Hosszú percekig voltunk így és szavak nélkül is értettük egymást. Anya közelsége megnyugtatott és az együtt átélt meghitt pillanat kifejezhetetlen szeretettel és hálával töltött meg. Mikor indult, hogy visszatérjen a család többi tagjához, utána nyúltam, megpusziltam meleg kezét, majd az arcomhoz szorítottam. Azt a kezet, mely születésem után először tartott karjaiban, mely először cirógatott, mely hol babusgatva, hol féltve ölelt vagy simogatott. A kezet, ami születésem óta gondoskodott rólam és óvott mindentől és mindenkitől.
- Köszönöm… - suttogtam neki, és mikor rám nézett ellágyulva cirógatta meg az arcom.
- Kicsim, nincs mit megköszönnöd. – mondta halkan és jelentőségteljesen nézett a szemembe. - Az édesanyád vagyok. Mindig és mindenben számíthatsz rám és az utolsó leheletemig melletted leszek…
Eljött az újév. Minden alkalommal, a barátaimmal mentem bulizni. De ez alkalommal, visszautasítottam minden meghívást és programajánlatot. Most csak a szobám mélyén meghúzódva, egyedül voltam. Szüleim a barátaikhoz mentek szórakozni, mert azt mondtam, hogy egyedül szeretnék maradni és inkább nem ünnepelnék.
Már napok óta nem ettem semmit, testem teljesen legyengült, már sírni se volt energiám egy ideje. Önsanyargatásom a tetőfokán volt, így inkább lefeküdtem aludni...
Gyorsan elszálltak az ünnepek. Arra eszméltem, hogy hétfő reggel van, ami jelen pillanatban egyet jelentett... Iskola.
Leerőltettem egy szelet pirítóst a torkomon, majd szinte öntudatlanul mentem az iskolába. Fogalmam sem volt, hogy mi történik körülöttem. Halványan eljutottak hozzám a dolgok, de csak magamba merülve sétáltam a folyosón a szekrényemig. Mióta meghoztam a döntésemet, mióta Taylor nem volt velem, úgy éreztem mintha álom és a valóság között lebegtem volna. Mintha egy filmben látnék mindent. Diákok jöttek mentek körülöttem és én, mint egy lassított felvétel, mint aki valójában nem is létezik abban a világban, csak kábultan kóvályogtam. Szinte öntudatlanul szédelegtem az órámra. A terembe lépve leültem a leghátsó padba és kibámultam az ablakon. Valójában csak a testem volt jelen ebben a világban.
Szomorúság... magány... Taylor… A szörnyűség emléke élénken élt a lelkemben és nem tudtam eltüntetni.
Tudtam, hogy elakarom felejteni azt a napot és tudtam, hogy csak úgy megy, ha Taylort is elfelejtem. De még a gondolata is fájdalmasan hatolt szívembe, hogy nem leszünk többet együtt. Mert egyben biztos voltam: sohasem fogom tudni nem szeretni. Ő életem nagy szerelme. Mindig a szívemben fog maradni.
Szemem hirtelen megtelt könnyel és torkomat összeszorította a kitörni készülő sírásom. Hogy elrejtsem könnyeimet és fájdalmas szenvedésemet a világ elől, felpattantam és a mosdóba rohantam.
Már jó ideje zokogtam és könnyeim megállíthatatlanul hullottak, mikor meghallottam, hogy valaki nagy elánnal kinyitja a mosdó ajtaját, majd a következő mozdulattal feltépi a wc ajtaját, amiben összekuporodva elbújtam.
- Na, ebből elég! - csattant fel egy férfihang és mikor felemeltem a fejemet, könnyeimen keresztül Alexet pillantottam meg.
Lesem tagadhatta volna felindultságát. Kiabálni kezdett.
- Szörnyen nézel ki! Teljesen tönkre akarod magad tenni?
- Alex... - kezdtem halkan, miközben könnyeimet törölgettem, de ő félbeszakított.
- Látom ám, mit művelsz! Mindenkit ellöksz magadtól és csak emészted magad!
- Alex... - próbáltam megint szóhoz jutni, de ő nem engedett.
- Pedig olyan sokan szeretnének segíteni neked. Sokaknak számít, hogy mi van veled... mert szeretnek!
- Alex... - próbáltam kicsit erőteljesebb lenni, de mindhiába.
- De te... Ahelyett, hogy elfogadnád a segítséget, csak egyre jobban elmerülsz a depresszióba!
- Alex... - tettem egy utolsó kísérletet, de aztán jobbnak láttam, ha végighallgatom a monológját.
- Tudom, hogy az, ami veled történt az... szinte feldolgozhatatlan egy nő számára. Nem tudom, mit érezhetsz most. De azt tudom, hogy mit érez egy férfi... mit érezhet Taylor. Szeret téged, csak most a saját démonaival is meg kell küzdenie. Vele együtt könnyebben menne, hogy túljuss a dolgon! Mégis ellököd őt! Szükségetek van egymásra!... Mond, miért csinálod ezt...?
Végre abbahagyta a számon kérő kiabálást, majd rám meredt és csak ekkor tudatosult bennem, hogy még a sírást is abbahagytam a meglepetéstől, amit kirohanása okozott. Alex viszont még mindig nem tágított. Ott állt karba tett kézzel és magyarázatot várt tőlem.
- Nos? - vonta fel a szemöldökét. - Nem akarsz semmit mondani?
Lassan megtöröltem a szemem, majd szipogva felálltam és egyenesen belenézve barátom szemébe, halkan és bátortalanul szólaltam meg.
- Alex... ez a lány vécé...
Alex láthatóan meglepődött, csak most döbbent rá, hogy a nagy felindultságában nem is figyelte hová követ engem. Hogy mentse a menthetőt és ne tűnjön nagyon kínosnak a szituáció, hanyagul legyintett egyet és elfintorodott.
- Nem baj! Voltam én már nagyobb szarban is!
Szinte egyszerre tört belőlünk ki a nevetés. Hosszú idő után most először nevettem megint és ezért hálás voltam Alexnek. Csak most döbbentem rá mennyire hiányzott nekem a társasága és a barátsága.
Nevetés közben gyorsan kituszkoltam a vécéből és már a folyosón folytattuk tovább a beszélgetést.
- Hallom nem jársz már az agyturkászhoz... - jegyezte meg mellékesen, mire arcomról lehervadt a mosoly. De őt ez nem igazán zavartatta és széles mosollyal az arcán folytatta. - Nem is baj! Van számodra egy sokkal, de sokkal jobb terápiám....
Másnap Alex és én ott álltunk a kihalt táncteremben a tükör előtt és ő mindenáron rá akart venni, hogy gyakoroljunk.
- Na, úgy állsz ott, mint egy rakás szerencsétlenség!
- Nem megy ez nekem... - kezdtem lehangolva és fáradtan, de Alex, mint előző nap is, nem tágított.
- Mi a fene nem megy neked? - csattan fel. - Hiszen nem egy kezdő csitri vagy! Profi vagy a javából és ezért profin is kell viselkedned!
Majd lassan a cd lejátszóhoz ment és elindította azt a számot, amivel annakidején megnyertük a versenyt. Hirtelen ezer emlék rohant meg és úgy éreztem, hogy lábaim elgyengülnek és össze fogok rogyni. De Alex, mint egy hajcsár rám mordult.
- Na, mi van? Ez egy tüzes és szenvedélyes szám, te pedig olyan arcot vágsz, mint aki temetésen van. Muszáj feleleveníteni a tudásodat, mert jött hozzánk egy új srác és szeretném, ha te lennél a párja...
- Na, nem arról szó sem lehet! - csattantam fel hevesen és hirtelen visszatért belém az élet. - Nem képzeled, hogy egy új partnerrel előröl kezdek mindent...
- De bizony... - mosolygott kajánul Alex. - Az előbb mondtad, hogy nem megy...
- Nem a képességeim miatt mondtam... - kezdtem a mentegetőzést, de Alex gúnyosan elmosolyodott.
- Bizonyítsd be! - mondta kihívóan. Aztán hirtelen pár alap tánclépést tett, majd kihívóan nézett rám. - Ez még megy?
- Ez? - néztem rá lekicsinylően. - Még ha álmomból keltenek is fel.
Megismételtem az általa bemutatott lépéseket, de azután hozzá tettem pár bonyolultabb lépést. Most rajtam volt a sor hogy kihívóan pillantsak rá.
- És neked?
Alex minden nehézség nélkül megismételte őket.
A zene, forró hangulatú pezsdítő ütemei szóltak és még jó pár percig elszórakoztattuk így egymást. Csak most döbbentem rá, hogy mennyire hiányzott már a tánc az életemből. Újra gondtalannak és önfeledtnek éreztem magam, mint régen mikor táncoltunk. A zene és a tánc mindig így hatott rám és ezt Alex jól tudta.
Hálás voltam neki ezért és az ötletért, hogy újra táncoljunk. A tánccal újra kiteljesedhettem, újra azt éreztem, hogy… élek.
Aztán Alex felakarta eleveníteni a régi koreográfiánkat, mellém lépve megfogott és magához akart húzni.... És akkor hirtelen újból bevillantak azok a rémes képek...
Ösztönösen sikoltottam fel és löktem távolabb magamtól. Miközben ő döbbenten nézett rám, én rettegve és remegve húzódtam tőle távolabb. Egy hosszú percig tanácstalanul állt, nem értette a reakciómat. Aztán arcán látszódott, hogy lassan megért mindent.
- Szóval ezért... ezért nem akarod Taylort.
Könnyeimmel küszködve néztem rá és még mindig remegtem.
- Nem tudod elviselni egy férfi érintését...
Fájdalmasan bólintottam és már nem tudtam könnyeimet visszatartani. Lassan végigfolytak az arcomon. Alex arcán fájdalmas szomorúság és sajnálat tükröződött. Látszódott, hogy mélyen átérzi a helyzetet.
- Akkor majd szép lassan haladunk... - kezdte.
Szinte araszolva indult meg felém, de én ösztönösen hátraléptem egy lépést és ez megállásra sarkallta.
- Nagyon lassan... - tette hozzá gyengéden és szemében annyi szeretet sugárzott, hogy mikor újból felém indult és hozzámérve karjait körém akarta fonni, kezdeti ellenkezésem lassan engedett.
Kicsit görcsösen bár, de engedtem, hogy magához öleljen. Egy hosszú percig így álltunk. Majd mikor egy gyengéd puszit adott a hajamra, már minden ellenkezéssel felhagytam és védelemre vágyva bújtam hozzá. Éreztem az ő segítségével meggyógyulhatok és tudtam, hogy biztonságban vagyok.
- Gyere... - suttogta Alex halkan, majd bátorításként megszorította a kezem, és mélyen a szemembe nézett…
Tudtam, a legjobb megoldás, hogy megkíséreljem a teljes felépülést, egy fellépés. Nagy nehezen, hosszú ideig tartó győzködés után be is adtam a derekam.
Így ott álltunk Los Angeles legnevesebb tánctermében és éppen egy előadásra készültünk. Alex megszorította a kezem, másikat a derekamra csúsztatta, majd a táncparkettre vezetett.
Felcsendült „Prince Royce – Stand By Me” című száma és én Alexre néztem. De nem mosolyogtam, szemem inkább rémületet sugárzott. Sokatmondó pillantással nézett rám, majd levezette a kezdő lépést én pedig, mint egy árnyék, követtem. Arcomon lassan egyre nagyobb mosoly terült szét, megszűnt minden bánatom. Akkor, abban a pillanatban, csak a zenére koncentráltam és Alexre, a partneremre.
Fergeteges táncot lejtettünk és úgy éreztem, hogy ismét önmagam lehettem.
Hatalmas vastapsban volt részünk. A jelenlévők állva ünnepeltek és mikor lejöttünk a táncparkettről mindenki megölelgetett. Becca is oda sietett hozzánk a kis Andrew-val, és Alexel szenvedélyes csókot váltottak. Jó volt ilyen boldognak látni őket.
Majd Becca megölelt engem is.
- Olyan jó, hogy ismét köztünk vagy!
Becca egészen megváltozott, sokkal asszonyosabban nézett ki. A kicsi Andrew nagyokat kacagott és én a csöppséget a kezembe vettem.
- Hogy te mennyit nőttél! – nevettem önfeledten és gyengéden ölelgettem.
Aztán tekintetem elsiklott Becca válla fölött és az arcomra dermedt a mosoly.
A terem nyüzsgő forgatagában, tőlünk kicsit távolabb ott állt Taylor...
(Grettta – Nagy Gréta/Kata65 – Janovics Kata)
Következő fejezet megjelenése: 2011. 09. 02.
2 megjegyzés:
Nagyon jó történet!! Nagyon ügyesek vagytok, jól írtok! :) Néhány napja találtam rá véletlenül az oldalra és elkezdtem olvasni .. alig tudtam abbahagyni. :P Már nagyon várom a folytatást.
Csak így tovább csajok! :)
Timi.
Timi, köszöntelek olvasóink táborában!
Jólesnek dicsérő szavaid.
Örülök, hogy megtetszett a történetünk, mely még sok érzelmet és fordulatot tartogat olvasóink számára, és remélem végig főhősnőnkkel tartasz!
Megjegyzés küldése