2011. július 7., csütörtök

Fantasztikus történet 2 - 12. fejezet


__________________________________________________________________________________


George azonban még ekkor sem engedett el.
Erősen a falnak taszított, majd a testével odaszegezve, erőszakosan a számra tapasztotta a száját és nyelve megpróbált utat törni az ajkaim között. Egy hosszú percig megbénított a döbbenet és ellen sem állva viseltem el az erőszakosságát. De mikor keze követelőzően végigsiklott a testemen és durván a lábam közé nyomult, már újra megtaláltam önmagam.
Szabadulni akartam tőle és a szájától, de csak a fejemet tudtam oldalra fordítani.
- Neee...! - szakadt fel belőlem a kétségbeesett és erőtlen kiáltás.
Azonban őt mintha ez csak még jobban feltüzelte volna. Féktelen szenvedéllyel kezdte csókolni a nyakamat és közben egész testével nekem feszülve ágyékát az ágyékomnak nyomva egyértelművé tette, hogy mi a szándéka. Majd szájával újból az ajkamat kereste és vadul csókolni akart.
Én azonban tovább ellenkeztem és elfordítottam a fejem.
- Ne, George....! Mi ütött beléd?...Kérlek!...
De nem hatotta meg a kérésem. Látva a vágytól szinte elborult elméjét tudtam, hogy valamit tennem kell. A testi erőm jóval kisebb volt az övénél, így szóba sem jöhetett, hogy fölébe kerekedjek. Bár próbálkoztam, hogy szabaduljak tőle és minden erőmmel azon voltam, hogy elnyomjam magamtól, erőtlen és meddő próbálkozásnak bizonyult.
- Elmondom Hollynak... – szakadt fel belőlem a kétségbeesett mondat, miközben tovább küzdöttem vele.
Ez úgy látszott hatott. Bár lassan abbahagyta az erőszakoskodást, még mindig a falnak szegezett a testével és egyenesen belenézett a szemembe.
- Kit érdekel! - rántotta meg a vállát flegmán és szemében közöny tükröződött.
- De tegnap... - kezdtem döbbenten, azonban a szavamba vágott.
- Csak azt mondtam, amit hallani akartatok!
- Hogyan…?
- Ugyan már, ne légy ennyire naiv! - húzta gúnyos mosolyra a száját. - Mindig azt mondom és úgy viselkedem, ahogy azt a csajok szeretnék.
Döbbenten néztem rá és nem akartam elhinni, hogy ennyi alakoskodás rejlik benne.
- És most szerinted azt szeretném, hogy ezt tedd velem?
- Hát persze…
Mondta elfúló hangon, majd a mondatát be sem fejezve újból mohón a nyakamba csókolt. Most már azonban szinte azonnal reagáltam.
- Hagyj!... Engedj el! - kiabáltam és minden erőmmel szabadulni akartam tőle. - Nem akarlak téged...
Elszánt ellenkezésem és a szavaim feldühítették. Abbahagyta a csókot, majd durván bele markolt a hajamba és miután egy pillanatra magához rántott, vad dühvel a falnak csapott. A hátamba éles fájdalom hasított. Azonban nem volt időm foglalkozni vele, mert George egyik kezét szorosan a torkomra kulcsolta és erősen megszorította, amitől alig jutottam levegőhöz.
- Nem akarsz? - sziszegte gyűlölködve az arcomba. Lehelete a bőrömet égette és szemeiben gyilkos fény csillant. - Te nem akarsz engem?
Hangja fenyegető volt és erős marka megrándult a torkomon.
- Azt hiszed, hogy minden zokszó nélkül visszautasíthatsz és megalázhatsz azzal, hogy lecserélsz arra a Taylor gyerekre?
- Én... - kezdtem és közben levegőért küzdöttem. - Én nem...
- Majd én megtanítom neked... Egy életre megtanulod, hogy nem szórakozhatsz velem!
Miközben kétségbesetten próbáltam lefejteni torkomról az ujjait, hogy lélegzethez jussak, nem láttam mást, csak a gyűlölettől szikrázó szemeit és nem éreztem mást, csak a nyakamra fonódott markának egyre erősödő szorítását...
Aztán úgy tűnt, meggondolta magát. George hirtelen elengedett, kimérten hátra lépett és miközben én hatalmas levegővételekkel lassan újból megtöltöttem a tüdőmet oxigénnel, ő csak közönyösen bámult rám.
Jó pár pillanatig meg sem tudtam szólalni, de aztán elöntött a harag. Nem törődve azzal, hogy a közvetlen veszély, ami engem fenyegetett még az előbb, alig múlt el, dühtől szikrázó szemekkel néztem rá és indulatosan szóltam hozzá.
- Ezt megkeserülöd... azt garantálom! – fenyegetőztem, de ő csak egykedvűen bámult rám. - Elmondom Taynak...
- Dehogy is mondod! - mondta halkan, de olyan vészjóslóan fenyegető volt a hangja és a viselkedése, hogy én már nem is mertem tovább mondani, amit akartam. Helyette ő folytatta, ugyanolyan csöndesen és félelmet keltően, hogy ereimben megfagyott a vér.
- Nem mondasz te semmit, senkinek! És tudod miért? – kérdezte, majd közelebb hajolt hozzám és jelentőségteljesen belenézett a szemembe. - Mert akkor én azt fogom állítani, hogy te még mindig nem tudsz túl lenni rajtam…
- De hát... - próbáltam volna ellent mondani, azonban tovább folytatta.
- A tegnapiak után, vajon kinek hinnének? Neked… vagy nekem? - önelégült, gyilkos mosoly terült szét az arcán. - Ettől kezdve azt fogod tenni, amit én mondok. Amikor úgy van hangulatom, a kedvemre fogsz tenni. Mert különben tönkre teszlek! Elhíresztelem, hogy még mindig engem szeretsz és ostromolsz a szerelmeddel. És az tudod mit jelent?... Még a drágalátos Taylorodat is el fogod veszíteni!
Megsemmisülten hallgattam. Igaza volt. Csapdába kerültem.
- Ezen jó, ha elgondolkodsz kicsit! - mondta, majd közelebb lépve hozzám, államat erősen a két ujja közéfogva, vadul az ajkamra nyomta a száját. – Majd üzenek. – mondta azután kaján mosollyal az arcán, magamra hagyott a teremben.
Egy hosszú percig letaglózva álltam, majd a falnak támasztva a hátamat a földre csúsztam. Nem hittem el hogy ez megtörtént. Ha eddig őrlődtem Taylor és George iránt táplált érzéseim között, most végképp rádöbbentem arra, hogy mekkorát tévedtem Georgeval kapcsolatban.
Az a pár még megmaradt, hozzá fűződő szép emlékem hirtelen, mérhetetlen undort váltott ki belőlem és elfogott a hányinger. Az előbbi tettével mindent megmérgezett és mindent megölt bennem. Ha arra gondoltam, hogy ehhez az emberhez kötődtem, hogy őt szerettem és szenvedtem miatta…
Arcomat két kezembe temettem és elfogott a remegés. A feszültségtől és a tehetetlenségtől sírni kezdtem. Nem akartam elhinni, hogy George ennyire kegyetlen és ennyire tud gyűlölni.
Istenem! - zokogtam fel iszonyodva. - Kit szerettem én…?!

Nem tudtam meddig sírhattam, de könnyeim csak lassan apadtak el. Aztán összeszedtem magam, a dolgaimat magamhoz vettem és elindultam, hogy haza menjek. Reméltem, hogy senkivel nem fogok találkozni, se Beccaval, se Alex-el…
Azonban a suli előtt Taylor várt rám. Na, ő volt az, akivel most a legkevésbé szerettem volna találkozni. Legszívesebben elbújtam volna előle, de észrevett.
Már messziről látta kisírt szemeimet és gyors léptekkel jött oda hozzám.
- Mi történt? Miért sírtál? - záporoztak rám aggódó kérdései, miközben gyengéden és védelmezően ölelt magához.
Egy hosszú percig nem szóltam. Csak élveztem gyengéd ölelését és a felém áradó mérhetetlen és önzetlen szeretetét. Aztán rám nézett azzal a nagy barna szemeivel és láttam benne az igazi aggodalmat, az ugrásra kész féltést, és késztetést éreztem arra, hogy elmondjam mi történt. Aztán eszembe jutottak azok a gyűlölködő és számító szavak, amit George mondott és visszarettentem.
Vajon Taylor a tegnapiak után hisz majd nekem? Nem fog benne kétségeket ébreszteni a dolog? George tényleg eltud tőle választani az intrikájával?
Nem akartam Taylort elveszíteni. Bárhogy is alakult eddig a kapcsolatunk, bármennyire is kuszák voltak az érzéseim… szerettem őt. Elhatároztam, hogy hallgatok. Nem mondom el neki. Ez lesz a legjobb. Az én titkom marad... és majd megoldom valahogy a dolgot.
Inkább füllentettem.
- Kicsit kiáll a szénám a suliban... - mondtam halkan és közben próbáltam leplezni testem remegését, ami még mindig nem hagyott alább.
Reméltem, hogy elhiszi, amit mondok. Taylor nem szólt és én láttam rajta, hogy fenntartásai vannak az állításommal kapcsolatban. Hosszasan járatta rajtam vizsgálódó pillantását, majd bólintott.
- Nem nézel ki valami jól… haza vigyelek?
- Azt megköszönném, mert sok a házifeladatom…
- Hát persze… - mondta halkan, de olyan hangsúllyal a hangjában, hogy kétség sem fért hozzá… nem hisz nekem.
Már láttam, hogy nehézdolgom lesz.

Pillanatok alatt otthon voltunk és Taylor szokás szerint a garázsfelhajtóra parkolt.
Leállította a motort, majd felém hajolt, hogy megcsókoljon. De nekem hirtelen bevillant George erőszakossága, ahogy csókolni akart… és váratlanul kitértem Taylor elől, majd el is húzódtam tőle.
Értetlenül és döbbenten nézett rám, majd duzzogva húzódott vissza és láthatóan rosszulesett neki a reakcióm. Mikor szemem könnybe lábadt magyarázatra várva szegezte rám a tekintetét.
- Ne haragudj… Nehéz napom volt... – mondtam és örültem, hiszen végtére is nem füllentettem neki.
- Kicsim… - kezdte gyengéden, de én a szavába vágtam, mert szabadulni szerettem volna már a kínos helyzetből.
- Tay… szét vagyok esve…
- Mi a baj…?  - kérdezte halkan és nyugtatóan, de közben érezhető volt rajta az aggodalom. – Mond el!
Nem válaszoltam, csak némán ráztam a fejem és közben könnybe lábadt a szemem. Úgy szerettem volna megosztani vele, hogy mi történt az iskolában… szerettem volna, ha őszinte lehetek vele… ha elmondhatom, hogy George mit akar… De féltem és nem jött ki hang a torkomon.
Némán és búcsúzkodás nélkül szálltam ki az autóból, és Taylor gyanakvó tekintetének kíséretében gyors léptekkel a bejárati ajtóhoz mentem. Mikor beléptem a házba láttam, hogy nincs otthon senki és ez némileg felszabadított, hiszen egy újabb kérdezősködéstől kímélt meg.
A szobámba kezemet tördelve, feszülten járkáltam föl s alá és közben próbáltam rendszerezni a fejemben a gondolatokat és rájönni, hogy mit kellene tennem. Fejemben kósza gondolatok kergették egymást... Hollynak nem mondhatok semmit, együtt jár George-al, szereti őt, csak magamat gyűlöltetném meg vele. Taylor… szóba sem jöhetett. Szólnom kéne az igazgatónak? De nem volt bizonyítékom. Ellentétben Georgenak, igen. A tegnapiak után vajon ki hinne nekem?
Észre se vettem és beesteledett. Zaklatottan feküdtem le aludni és testem még mindig remegett az idegtől.

Álmomból az ébresztőóra csipogása zökkentett ki, fáradtan lenyomtam, majd gyorsan elkészültem. De késésben voltam. Tudtam, hogy baj lesz, mert nem fognak beengedni és az igazgatóhoz küldenek majd.
Az iskola bejárata felé haladtam, mikor egy halk sikoly hallatszott az iskola oldala felöl. Hirtelen rémület fogott el, de valami mégis arra ösztönzött, hogy utána nézzek. Óvatosan közeledtem a hang irányába és a sarkon túl, kissé távolabb Hollyt és Georgeot pillantottam meg. Az elém táruló látvány döbbenetétől a földbe gyökerezett a lábam.
Az exem épp durván neki esett új barátnője torkának.
- Te is csak egy álszent ribanc vagy! – kiabálta magából kikelve George és egy hatalmas pofont kevert le Hollynak. - Mi az, hogy elutasítasz? Engem senki, érted, senki nem fog elutasítani!
A földre taszította a lányt, aki hangosan zokogott és a kezeivel próbálta védeni magát. George ütötte-vágta ahol csak érte, többször ököllel is megütötte, majd kíméletlenül bele is rúgott a földönfekvő lányba.
A látottaktól mérhetetlen düh fogott el és végre tisztán láttam George valódi énjét. Tudtam, hogy valamit tennem kell ellene. Azonban mikor észrevettem, hogy George, mint aki jól végezte dolgát, magára akarja hagyni az összevert Hollyt és arra indul, ahol én vagyok, inkább sietősen elbújtam egy közeli bokor mögé. Csak remélni tudtam, hogy nem vett észre és nem válok én a céltáblájává.
A bokor jótékony takarásában hallottam, ahogy George sietős lépteivel, közeledett rejtekhelyem felé és közben, szívem a torkomban dobogott… Majd amikor lelassította lépteit és megállt közvetlenül mellettem, elakadt a lélegzetem….
(Grettta – Nagy Gréta/Kata65 – Janovics Kata)


Következő fejezet megjelenése: 2011. július 15.

1 megjegyzés:

zsanii írta...

te jóó ég!! mikre nem képes ez a George..:@

Megjegyzés küldése