Csak néztem Taylort, miközben a szívem a torkomban dobogott és némi megszeppentséggel vártam, hogy vajon mit fog tenni, vagy mit fog mondani. Még az is megfordult a fejemben, hogy úgy döntött, nem halad lépésről-lépésre és hirtelen egy nagy ugrással valami olyat fog cselekedni, amire nem számítok.
Na, ez azért nem volt igaz. Mert igenis szerettem volna, ha már történik valami, ha végre mégis csak megtesszük a következő lépést egymás felé. Épp ezért volt, hogy amikor a közelebb lépett hozzám, forróság öntötte el a testem, várakozóan néztem bele Taylor szemébe és készen álltam.
Taylor mégközelebb hajolt hozzám és miközben én egyre jobban elgyengültem a közelségétől és a tekintetem elhomályosult a vágyaimtól, halkan megszólalt…
- Kaphatnék még egy kis mézet…?
Egy röpke pillanatra úgy éreztem mintha megdermedt volna az idő… mint ahogy én. Pár másodperc kellett hozzá mire rádöbbentem, hogy nem azt hallom, amire számítottam, amit valójában szerettem volna hallani.
Értetlen zavarodottság és szégyen fogott el. Hirtelen elvörösödtem és úgy éreztem mintha rám szakadt volna az ég. Kínosan éreztem magam és elkaptam tekintetemet Taylor-ról.
- Ott van valahol… - fordultam el mintha a mézet keresném.
Miközben színlelt kutatásba kezdtem, megpróbáltam visszanyerni a higgadtságomat és reméltem, hogy nem vette észre mennyire zavarban vagyok a saját hülyeségem miatt. De mikor kezemben a mézzel visszafordultam, Taylor még mindig szorosan ott állt előttem és vizsgálódva engem bámult.
- Mi baj? – kérdezte gyengéden úgy, ahogy a betegektől szokták.
Megszeppentem, mint egy rajtakapott kisgyerek. Hiú ábránd volt csak, hogy nem veszi észre a bennem végbemenő változást, hogy nem látja rajtam a feszültséget. Taylor nagyon is jól ismert és rövid idő alatt rám tudott hangolódni. Hogyan is hihettem, hogy bármit is eltudok titkolni előle. Azért még tettem egy próbát…
- Miért? – kérdeztem vissza és ártatlan rácsodálkozást színlelve belenéztem a szemébe.
Taylor először meglepődött a kérdésemen, majd gyenge próbálkozásomat látva halványan elmosolyodott.
- Mert látszik rajtad, hogy van valami. – mondta halkan és a szája szegletében egyfolytában ott bujkált a mosoly. – Előlem nem tudod eltitkolni!
Én azonban még ekkor sem akartam feladni és szinte kihívóan álltam a tekintetét. Taylor azonban mostmár nem tudta megállni és szélesen elmosolyodott.
- Mondták már, hogy rosszul hazudsz?
- Igen… - vallottam be kelletlenül és egy grimasz kíséretében lemondóan sóhajtottam. – Pedig néha jól jönne!
Egy röpke pillanatig csak álltunk ott és nem tudtunk mit mondani. Mindketten tudtuk, hogy valami kimondatlanul ott lóg a levegőben, de azt is éreztük, hogy valamiért nehéz róla beszélnünk.
- Nos? – kérdezte Tay és közben megfogta az egyik karom.
Ahogy a keze a karomra fonódott, kellemes borzongás futott végig a testemen és tudtam, hogy nem a házban uralkodó szokatlanul friss levegőtől. Ez az érintés… régi emlékeket ébresztett fel bennem. Pedig már annyi minden történt azóta…
Volt idő mikor nem akartam szeretni őt. Nem akartam érezni iránta semmit. Kiakartam irtani a szívemből az iránta való érzések legapróbb csíráját is. De mindig mikor újra láttam, nem tehettem mást… szeretnem kellett.
Most sem volt másképpen. Mint mindig, ezúttal is küzdöttem az emlékeim és az érzéseim ellen.
- Elmondod? - faggatott tovább makacsul Tay és látszódott rajta, hogy nem fogja feladni.
Azonban a kellemes emlékek mellett felszínre törtek azok is melyeket oly’ nagyon igyekeztem elnyomni magamban és a hozzájuk párosult fájdalom arra késztetett, hogy odébb húzódjak Taylortól. Lassan kihúztam a karomat a kezéből és gondolataimba mélyedve arrébb sétáltam tőle.
Azon morfondíroztam, hogyan is osszam meg vele a gondolataimat és vegyes érzéseimet. Nem tudtam helyes dolog e, ha megint feltépjük a sebeinket.
Legnagyobb meglepetésemre azonban, váratlanul ő szólalt meg.
- Ha te nem beszélsz… - mondta halkan és mikor rá néztem zavart bizonytalanságot véltem felfedezni a tekintetében. – Akkor majd én.
Láttam rajta, hogy neki is legalább annyira nehéz beszélnie, mint nekem. De aztán egy mély sóhajjal bátorságot merített és egyenesen a szemembe nézve belekezdett a mondandójába.
- Azt tudnod kell, hogy mélységesen sajnálom, hogy annak idején olyan nagy fájdalmat és csalódást okoztam neked. Azóta is verem a fejemet a falba, hogy az megtörténhetett és ezért elveszítettelek. De nem csak téged veszítettelek el… hanem önmagamat is. Mert nélküled… már nem tudok létezni. Csak vagyok a világban, csak sodródom a mindennapokkal, de közben félembernek érzem magam…
Ott álltam és hallgattam, ahogy Taylor egyszuszra elhadarja a mondanivalójának nagy részét és levoltam taglózva. Hirtelen elállt a szavam is és mielőtt bármit is reagálhattam volna, ő tovább folytatta.
- Azóta is szüntelenül csak te jársz a fejemben. - mondta Taylor halkan és hangja szinte esdeklően csengett. - Mindig azon morfondírozok, hogyan tudnálak kiengesztelni… hogyan tudnám elérni azt, hogy… megint szeress…
Fájdalmasan dobbant a szívem. Hirtelen minden érzés, legyen az jó vagy rossz, egyszerre öntött el. Egyszerre voltam mérhetetlenül szomorú és boldog is. Ott állt előttem az, akit a világon a legjobban szerettem. Ő volt az, aki a legnagyobb boldogságot és a legnagyobb fájdalmat is okozta nekem. Akit mindezek ellenére nem szűntem meg soha szeretni. Akit már úgy éreztem, hogy visszavonhatatlanul elveszítettem. És most ott állt előttem és arról beszélt, milyen sokat jelentek neki és mennyire szeret.
Olyan mérhetetlen boldogság öntött el, hogy hirtelen úgy éreztem, ezzel az érzelmi hullámmal már nem tudtok mit kezdeni. A szám elé kaptam remegő kezemet és könnybelábadt a szemem.
- Taylor… - szakadt fel belőlem egy érzelemdús sóhaj, de elhaló suttogásomat nem hallotta meg és tovább beszélt.
- Rádöbbentem, hogy nem tudok nélküled élni. – szólalt meg újból és lassan araszolva megindult felém - Én azóta is… teljes szívemből… csak téged szeretlek.
Egy pillanatra megtorpant és elhallgatott. Azt figyelte, hogy mit reagálok. De én még mindig csak döbbenten álltam és miközben a könnyeimmel küzdöttem az érzelmektől elszorult a torkom.
- Kérlek… - folytatta tovább és közvetlenül mellém lépve szorosan megállt előttem. – Nagyon kérlek… bocsáss meg… és… szeress…
Már nem bírtam tovább és a meghatódottságtól sírni kezdtem. Egy kövér könnycsepp gördült végig az arcomon, de nem érdekelt. Tekintetemmel Tayloron csüngtem, azon a férfin, akit a világon a legjobban szerettem és azt láttam, hogy lassan az ő szemei is megtelnek könnyel.
- Nélküled nem tudok létezni… - suttogta, de aztán elhalt a hangja és a könnyeivel küzdött.
- Nem is kell… - suttogtam és közben fájdalmasan mosolyodtam el. – Mert én is szeretlek… Mindig is szerettelek…
Hirtelen mindkettőnk számára nyilvánvalóvá vált, hogy mit érzünk a másik iránt és ez felszabadult boldogsággal töltött el bennünket. Egymás karjaiba vetettük magunkat és szorosan összeölelkezve álltunk egy hosszú percig. Taylor ott simogatott és ölelt ahol ért. Hol a hajamat csókolgatta, hol pedig a könnyeimet csókolta le egyenként.
- Istenem… - suttogta a hajamba miközben lágyan csókolgatott. – Istenem…
Aztán szája lassan az arcomra kúszott majd onnan a nyakamra tévedt. Nem tudtam nem észrevenni, hogy egyre hevesebb szenvedéllyel ölel és csókolgat. De nem bántam. Amikor pedig a szája az ajkamhoz ért, a nyakaköré fontam a karjaimat és vele tartottam ebben a féktelennek tűnő szenvedélyben, ami lassan elhatalmasodott rajtunk.
Taylor ajka remegett a visszafojtott vágytól és az izgalomtól, mikor szája gyengéden a számhoz ért. Látszódott az arcán és érezhető volt, ahogy a gyönyör hullámai végigfutnak az idegvégződésein és beleremegett az egész teste. Egy röpke pillanatra megdermedt és alig érezhetően visszahúzódott. Tekintetét belefúrta a tekintetembe és ott kereste a választ. De aztán nem bírta sokáig és a következő pillanatban ajka az ajkamra tapadt és szenvedélyes csókban forrtunk össze…
És akkor mindent megszűnt számunkra és megállt az idő. Csak mi ketten léteztünk és a csók melyben eggyéváltunk.
Egyre szenvedélyesebben csókoltuk egymást, mikor ajkain végtelennek tűnő csatározása közben Taylor abba sem hagyva a csókot, két lélegzetvétel között, halkan suttogni kezdett a számnak.
– Bolondok vagyunk… - suttogta miközben nem tudott elszakadni az ajkamtól és egyre csak csókolt. – Bolondok vagyunk, hogy eddig vártunk…
Egy röpke pillanatig abba hagyta a csókot és a tekintetét jelentőségteljesen fúrta a szemembe. Majd mielőtt bármit is mondhattam volna, egy könnyedt mozdulattal a karjaiba kapott és miközben megadóan a nyakaköré fontam a karjaimat, a hálószobába indult velem…
(Luna Lowell)
A következő fejezet megjelenése: 2012. 03. 16.
2 megjegyzés:
Szia!
Nagyon jó lett ez a rész! Annyira örülök, hogy végre boldogok! Várom az új részt!
Puszi:
TheGirl
Élérkezet végre ez is :)
Megjegyzés küldése