Fantasztikus történet 2. - 39. fejezet

__________________________________________________________________________________

39. fejezet

Ott álltam a börtön kis helyiségében, ahol a kialakításnak köszönhetően egy üvegfal választotta el a látogatót az elítélttől, és lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy George-ot bevezetik az üvegfal másik oldalára, majd leültetik egy székre. El voltam szánva rá, hogy a szemébe nézzek, mert tudtam, hogy ezt a lépést meg kell tennem ahhoz, hogy életem azon részét mely hozzá fűzött, végleg le tudjam zárni.

Mégis, mikor George az üvegfal túlsó oldalán leakasztotta a falról a kommunikációhoz használatos telefonkagylót és kéjes vigyorral az arcán meglengette, hogy én is tegyek így… összerándult a gyomrom. Csak álltam ott, magamon érezve George rám szegeződő tekintetét és újból rám tört annak a borzalmas napnak a hátborzongató emléke.

Hirtelen úgy éreztem mintha a falak össze akarnának nyomni. Abban a pillanatban mérhetetlenül kicsinek és nyomasztónak találtam a helyiséget. Alig kaptam levegőt és pánik félelem tört rám. Legszívesebben elmenekültem volna és messze a hátam mögött akartam hagyni mindent. Nem csak a helyiséget, nem csak George-ot… de a múltat is.

Azonban nem tudtam ilyen egyszerűen túllépni a dolgokon és én ezt nagyon jól tudtam. A régi csalódásaim, fájdalmaim emlékétől és az állandósult rémálmaimtól végérvényesen megakartam szabadulni és tudtam, hogy az az egyetlen módja, ha a szemébe nézek annak, aki mindezt rám zúdította.

Lassan közelebb sétáltam az üvegfalhoz és óvatosan leültem a látogatók számára odahelyezett székre. Majd kerülve George pillantását, leemeltem a telefonkagylót és a fülemhez emeletem. Csak ekkor néztem George-ra és szembe találtam magam leplezetlen tekintetével. Ahogy megláttam rám szegeződő szempárját újból összeszorult a gyomrom.

- Helló baby! – mondta, majd önelégülten felnevetett.

Mikor meghallottam a hangját, kezem olyan erővel rándult össze a hirtelen rámtört indulattól és olyan erősen markoltam meg a telefonkagylót, hogy azt hittem összeroppantom. Alig tudtam türtőztetni magam. De tudtam, hogy most a higgadtság a legnagyobb fegyverem ellene. Hogy nyugalmat erőltessek magamra és ne kövessek el, vagy ne mondjak valami meggondolatlanságot, fogaimat úgy összeszorítottam, hogy hangosan megcsikordultak.

- Tudtam, hogy be fogsz jönni hozzám! – folytatta tovább George és még szélesebben vigyorgott rám. – Csak nem hiányoztam?

Gúnyos kérdése majdnem kihozott a sodromból és csak az utolsó pillanatban tudtam visszafogni kitörni készülő dühömet. Azonban éreztem, hogy a fékentartott indulattól megrándult az arcomon egy izom és, hogy elvörösödöm. De nem érdekelt.

Kirekesztve tudatomból taszító személyiségét, egyenesen belenéztem a szemébe és mély levegőt véve, végre elég erőt és határozottságot éreztem magamban ahhoz, hogy nyugodt hangon tudjak neki válaszolni.

- Nem, nem hiányoztál. – mondtam halk higgadtsággal és tudtam, hogy tekintetem mély undort és megvetést tükröz felé. – Azért jöttem, hogy a szemedbe nézzek. Hogy megmutassam… élek és jól vagyok! Hogy elmondjam neked… Túléltem… Nem tudtál megtörni! Nem tudtad tönkre tenni az életem! Túl vagyok rajta… és minden igyekezeted ellenére… boldog leszek!

Miközben George hallgatta a monológom kínosan mocorogni kezdett a székén. Majd fokozatosan lehervadt arcáról az addig letörölhetetlen mosoly és helyét átadta a mérhetetlen indulatnak. Láttam, ahogy pillantása elsötétül, ahogy az arca megrándul a dühtől, majd halántékán az ér lüktetni kezdett. Aztán a kezében lévő telefonkagylóra olyan erősen fonódott rá a marka, hogy az ujjai elfehéredtek.

Le sem tagadhatta iszonyú dühét. Olyan volt, mint egy kitörni készülő vulkán. Mégis látszódott rajta, hogy még próbálja tartani magát. De még ebben a helyzetben sem tagadta meg önmagát, mikor megszólalt és a szavaival belém vágta azt a képzeletbeli tőrt.

- Azért ahogy értesültem róla, az a Taylor gyerek már ejtett téged.

Hangja halk volt, mosolya pedig gyilkos. De már nem hatott úgy rám, mint régen.

- Rosszul tudod. – válaszoltam és lekicsinylően mosolyogtam rá. – Én küldtem el.

Ez az információ úgy tűnt kissé meglepte, mert alig láthatóan bár, de visszahőkölt.

- És tudod mit? – szegeztem neki. – Ha erre ment ki a játék, közlöm veled, hogy felesleges volt az erőfeszítésed! Nem számít Taylor! Nélküle is boldog leszek! És nem számítasz te sem! Mert már, soha de soha nem árthatsz nekem és… nem is kapsz meg!

Láttam George-on, hogy fokozatosan elhatalmasodik rajta az addig féken tartott düh. A szemei tágra nyíltak és vérben forogtak, orrlyukai kitágultak és zihálva kezdte venni a levegőt. Olyan volt, mint a karámból kitörni készülő bika és látszódott rajta, hogy nem sokáig tudja türtőztetni magát.

Én azonban már elmondtam, amit akartam. Hogy tudtára adjam, részemről befejeztem a beszélgetést, önelégült mosollyal az arcomon felálltam a székről. Egy hosszú percig jelentőségteljesen néztem bele a szemébe, majd elégedett mozdulattal a helyére tettem a kagylót és hátat fordítva neki, a kijárat felé vettem az irányt. Úgy tűnt ez volt az a pont mikor George már nem törődött a látszattal, nem törődött azzal, hogy hol van és átengedte magát a gyűlölettől izzó haragnak.

Arra lettem figyelmes, hogy a hátam mögött hatalmas csattanással valami a vastag üvegfalnak csapódik és szinte a falak is beleremegtek a döngésbe. Mivel el sem tudtam képzelni, hogy mi lehet az, nyakamat behúzva, ijedten fordultam vissza és a szemem elé táruló látványtól döbbenten hőköltem hátra. Miközben George-ot két fegyőr próbálta lefogni, ő magából kikelve, szinte őrjöngve verte a termet kettészelő üveget a kezében lévő telefonkagylóval és még az üveg vastagsága sem gátolta meg, hogy ne halljam ordítozását.

- Te rohadt kurva! – kiabálta George dühtől fröcsögve, miközben szinte megfékezhetetlenül ütötte az üvegfalat. – Mit képzelsz te magadról… Ezt megbánod! Kicsinállak te szuka!... Kicsinállak...

Egy röpke pillanatig megrökönyödve néztem, hogyan őrjöng az üvegfal másik oldalán, aztán engem is elöntött a düh. Pár lépéssel az üvegfal mellett teremtem, majd tenyeremmel erősen ráütöttem a falra és miközben szikrázó szemeimet George tekintetébe fúrtam engedtem, hogy a gyűlölet elhatalmasodjon rajtam.

- Dögölj meg! – kiabáltam magamból kikelve annak ellenére, hogy nem tudhattam hallja e azt, amit mondok. – Már nem félek tőled! Nem félek… hallod?!

- Rohadt kis szuka fattya… - kiabálta még mindig George miközben tovább hadakozott a két őrrel, akik azon fáradoztak, hogy megfékezzék vad őrjöngését. – Azt hiszed, elmenekülhetsz… Azt hiszed megúszod, te ribanc…?

- Már nincs hatalmad felettem! – kiabáltam vissza, és figyelmen kívül hagyva a mellettem álló őr nyugtatását, aki a vállamra tette a kezét, megint az üvegre ütöttem. – Itt fogsz megrohadni… Itt fogsz megrohadni… Te állat!..

Mikor végre kiléptem a börtön kapuján és a hatalmas ajtó nagy döngéssel csukódott be mögöttem, lehunytam a szemem és megkönnyebbült sóhajjal az ég felé emeltem az arcomat.

Hirtelen úgy éreztem mintha az ajtó egy korszakot zárt volna le mögöttem. Mintha magamögé zárt volna minden fájdalmat, csalódást és tragédiát, amit addig elszenvedtem. Könnyűnek és szabadnak éreztem magam.

Miközben csukott szemmel az ég felé emeltem az arcomat lassan szitálni kezdett az eső, én pedig mosolyogva hagytam, hogy az arcomra hulló esőcseppek elvegyüljenek a szememből lassan szivárogni kezdő könnyeimmel. Nem töröltem le őket, mert ezek a megkönnyebbült boldogság könnyei voltak. Csak élveztem, ahogy az eső lassan tisztára mos.

Könnyű voltam, szabad és gondtalan…

- Nos, hogy ment?

Hirtelen ráébredtem arra, hogy nem vagyok egyedül és kissé kábán néztem a távolabb lévő alakra, aki a motorja mellett álldogálva türelmesen várt rám.

- Jól… - mondtam boldog mosollyal az arcomon és lassan felé sétáltam.

- Ezt akartad? – tudakozódott tovább Kyle, de szemében némi kétkedés véltem felfedezni.

- Ezt! – bólintottam határozottan.

- Most már megnyugodott és elégtételt vett picinyke lelked? – faggatózott tovább Kyle kíváncsian és halványan elmosolyodott.

- Teljes mértékben! – válaszoltam és az arcomról nem tudtam eltüntetni a győztesekre jellemző, önelégült mosolyt.

- Akkor most már lezárhatjuk a múltat. Mehetünk és belevághatunk az előttünk álló nagy kalandba? – mosolygott most már szélesen Kyle és felém nyújtotta a bukósisakot.

- Igen… - válaszoltam boldogan.

Miközben felvettem a bukósisakot és Kyle mögé ültem a nyeregbe észrevettem, hogy lapos pillantással a börtön felé sandít.

- Mi az…? – kérdeztem, mert nem állhattam meg szó nélkül a dolgot.

- Semmi. – hárította el félvállról a kérdésemet, de aztán meggondolva magát, mellékesen hozzátette. – Csak anyám mindig azt mondja, hogy egyszer én is ide fogok kerülni…

- Miért?

- Csak úgy. – rántotta meg a vállat hanyagul és rám sem nézett, mintha kerülte volna a pillantásomat.

- És most barátkozol vele? – kérdeztem kuncogva és majdnem felnevettem.

Kyle egy pillanatra megdermedt, azután félig visszafordulva rám nézett és megbántottan villantotta rám a szemeit.

- Ajj, de vicces! – mondta duzzogva. – Nem baj, ha én nem nevetek?

Majd nem kívánva tovább folytatni a téma taglalását, határozott mozdulattal beindította a motort…

Ott ültem Kyle mögött a motoron, szorosan átkarolva őt és felszabadultan élveztem a száguldásunkat…

Miközben a bukósisak hangszóróján keresztül „Katy Perry – Firework” című száma bömbölt a fülembe, azon gondolkodtam, hogy az előttem álló életben, vajon mi várhat még rám, hogyan fogok megbirkózni a kihívásaival és hogyan fogom kibírni… Taylor nélkül?

(Luna Lowell)

A következő fejezet megjelenése: 2011. 01. 20.