__________________________________________________________________________________
A szívem majd megszakadt a hír hallatán. Taylor látta rajtam az aggodalmat és azonnal visszamentünk a kocsihoz, majd eszeveszett tempót diktálva hajtottunk a kórházba. Nem számított se elsőbbségadás, se piros lámpa… Taylor komor tekintettel figyelte az utat és erősen markolva a kormányt, elszántan száguldott végig a városon.
A kórház recepcióján elintéztük a formaságokat, majd Becca kórterméhez siettünk. Az utolsó métereket szinte futva tettük meg és amikor oda értünk, épp egy orvos lépett ki az ajtón.
- Mr. O'Neil…! - támadta le Tay a férfit. - Becca hogy van?
- Mr. Lautner... – ismerte fel Taylort az orvos, majd arca elkomorult. - Őszintén... még semmi nem biztos. Kapott gyógyszereket, amivel megállíthatjuk a szülést, mert még nagyon korai lenne. A huszadik hétben van, talán tudjuk húzni egy darabig.
- Láthatnánk? – kérdeztem kezemet tördelve, mire az orvos rövid mérlegelés után, beleegyezően bólintott.
- Igen… de ne izgassák fel!
Halkan és óvatosan lépdelve nyitottunk be a szobába és lélegzetvisszafojtva pillantottunk az ablak mellett álló ágy felé. Becca szürke arccal, kiszolgáltatottan feküdt az ágyban és kifejezéstelen tekintettel bámult a plafonra. Különböző műszerek voltak rákapcsolva, amik egyenletesen csipogtak vagy különböző fényekkel villogtak. Szívszorító látvány volt és szemem megtelt könnyel. Sietve mellé léptem és kezét gyengéden a kezembe zártam.
- Becca… - suttogtam és közben feltörő könnyeimmel küzdöttem. Tudtam, hogy most nem sírhatok. Erősnek kellett lennem Becca miatt. – Itt vagyok…!
- Majdnem elveszítettem... – szólalt meg elhaló hangon, még mindig a plafont bámulva, majd tekintete lassan rám siklott. – Majdnem elvesztettem a kicsim…
- Nem lesz baj, ne aggódj. – mondtam, hogy lelket öntsek belé. – Minden rendben lesz!
Becca a másik kezét gyengéden a hasára tette.
- Azt mondták fiú lesz... – mondta halkan és alig láthatóan elmosolyodott. - Andrew lesz a neve...
Őt néztem, és amikor szeme könnybe lábadva elhomályosult, majd megszakadt a szívem.
- Ez a kórház… a számla… - látszódott rajta a teljes kétségbeesés és az, hogy alig tudja könnyeit visszatartani. - Mi lesz… mi lesz most… mi lesz velünk…?
Nem bírtam tovább és érzéseim a felszínre törtek. Könnyes szemmel hozzá hajoltam és megöleltem.
- Nyugodj meg Becca! Ne aggódj! Nem kell semmivel sem foglalkoznod! – mondtam neki, majd gyengéden megsimogattam a hasát. - Te csak magatokkal törődj és koncentrálj a babára.
- Alex… - kérdezte halkan és érezhető volt, hogy hangja megremeg a visszafojtott érzésektől. -… Alex hol van?
- Még a verseny helyszínén. Tudod, hogy megy ez! - próbáltam megnyugtatni. – De ahogy végez, azonnal jönni fog hozzád!
Becca bólintott, majd egy mosolyt erőltetett az arcára.
- Köszönöm nektek, hogy mellettem vagytok. – mondta és hálás tekintete Taylorra siklott, majd vissza rám. - Megtennétek, hogy máskor is benéztek hozzám? - kérdezte félénken, mire mosolyogva bólintottam.
- Ez csak természetes! – gyengéden megsimogattam az arcát. – De most aludjál…
Megpusziltam, majd mikor egy nővér jött a kórterembe és az orvosra hivatkozva Taylorral együtt elkezdett kitessékelni, jobbnak láttuk, ha távozunk.
Egymás mellett sétálva, Tay és én, mindketten gondolatainkba merülve sétáltunk ki a kórházból és észre sem vettük, hogy hosszú percek óta meg sem szólaltunk. A közénk telepedett csendet a telefonom csörgése törte meg.
Kelletlenül kotortam elő táskámból a készüléket, de mikor a kijelzőjén megláttam, hogy Alex keres fellelkesülve fogadtam a hívást.
- Szia… - vettem fel és a vonalvégén barátom aggódó hangját hallottam meg.
Egy ideig hallgattam, ahogy egymás után tette fel Beccára vonatkozó kérdéseit, aztán úgy gondoltam, mielőtt infarktust kap a nagy aggodalomtól, inkább leintem.
- Alex… Alex… minden rendben van már Beccával és téged vár! – mondtam neki és szám önkéntelen mosolyra húzódott.
Alex a vonal túlsó végén hallhatóan megkönnyebbülten felsóhajtott, majd témát váltott és én szinte ittam a szavait. Rövid idő múlva azonban felkiáltottam.
- Micsoda..? – kérdeztem és arcomon széles mosoly terült szét.
Még pár röpke mondatot váltottunk aztán Alex sietve búcsúzott el. Mikor letettem a telefont, mérhetetlen örömömben, ujjongva ugrottam a meglepett Taylor nyakába.
- Megnyertük a versenyt! Megnyertük…!
Határtalan boldogságom Taylorra is átragadt.
- Tudtam, hogy sikerül! – kiáltotta lelkendezve, majd a levegőbe emelt és megpördült velem.
Mikor letett a földre még mindig nevettünk. Aztán Taylor mélyen a szemembe nézett, majd bátortalanul egy kicsit közelebb hajolt hozzám és arckifejezéséből láttam, hogy meg akar csókolni. De én megelőzve őt, inkább az arcára adtam egy puszit. Láthatóan bántotta a dolog, de megpróbálta leplezni és kicsit megbántottan ugyan, de tovább örült velem.
Bár győzelmünk ünneplésre adott volna okot, Taylor és én már nem szórakoztunk tovább. Miközben előzékenyen haza fuvarozott még beszélgettünk egy kicsit, majd röpke búcsúnk közben megállapodtunk abban, hogy amíg távol leszünk egymástól, telefonon tartjuk majd a kapcsolatot.
Aznap este határtalan boldogsággal hajtottam álomra a fejem és hosszú idő után most éreztem először, hogy jóra fordulhatnak a dolgok.
Repült az idő…
Becca már a harminckettedik hétben járt. A hasa nagyon nagy volt, de még mindig nagyon jól tűrte az utolsó időket. Alexnek segítettem és a megnyert pénz egy részéből berendeztünk a babaszobát, ami nagyon tetszett neki. Beccát majd megölte a kíváncsiság, mert nem láthatta, de bízott az ízlésemben. A pénz másik részét pedig a kórházi számlákra fordítottuk.
Taylorral a kapcsolatunk nem jutott előbbre. Elfoglaltsága miatt az elmúl időben megint inkább csak telefonon tartottuk a kapcsolatot és e miatt többször is elnézést kért tőlem. Én azonban nem bántam. Hiányzott, de úgy éreztem, hogy most jobb egy kis távolság minden hímneműtől. Inkább a tanulásra koncentráltam.
Hiába volt távol Taylor, hiába nem találkoztam már George-al… a bennem lévő érzelmi kuszaság csak lassan akart csillapodni.
Hogy a barátnőm mellett legyek és eltereljem a gondolataimat magánéleti gondjaimról, minden nap bementem a kórházba Beccához. Mint aznap is, mikor látogatásom alatt Becca arca hirtelen elkomorodott.
- Nem akarlak megijeszteni… - pillantott rám, halálra váltan. - De szerintem... baj van...
Majd lassan felemelte a takaróját, ami alatt a lepedő tiszta víz volt...
(Grettta – Nagy Gréta/ Kata65 – Janovics Kata)
Teljesen kétségbeestem és nem tudtam mit csináljak, kinek szóljak. Lerohantam Mr. O'Neilhez és lihegve összefoglaltam a tényeket. Visszafelé már ketten rohantunk, addig Mr. O'Neil riadóztatta a többi orvost.
Én pedig fölhívtam Alexet.
- Szia, mi újság?
- Alex... - nagy levegőt vettem és ő kihasználta a szünetet.
- Mi történt? - érezte, hogy valami van.
- Beindult a szülés... - mondtam mikor levegőhöz jutottam.
- Micsoda?
- Becca...
- Tudom mit mondtál! - vágott a szavamba Alex. - Rohanok! - mondta és lecsapta a telefont.
Mikor megérkezett már javában fojt a szülés. Én nem mentem be, mert nem bírtam látni a szenvedését, de Alex azonnal berontott. 3 óráig vártam és hallottam Becca fájdalmas nyögéseit. Aztán elhaltak a nyögések.
Egy ideig néma csend volt. Vagy 10 percig mozdulni sem bírtam. Aztán kijött hozzám egy nővér.
- Ezt nézze meg! Érdemes...
(kerály - Kósa Kira)
Kezében egy pólyába bugyolált csöppség volt. A nővér közelebb jött, így a kicsit közelebbről is megfigyelhettem.
Édes, kis formás baba volt, arcán még nyomokban lehetett látni a magzatmázat. Nagyot ásított, majd szemeit lehunyta. Látszódott rajta, hogy megpróbálja nyitva tartani, de nem nagyon sikerült neki. Gyönyörű kék szemeit ismét szemhéja mögé rejtette.
- Szabad? - kérdeztem kezeimet a kicsi felé nyújtva, a nővér pedig óvatosan átadta nekem.
- Támaszd meg a fejét. - mosolygott rám bíztatólag. – Ez az… - mondta, majd eltűnt a műtő ajtaja mögött és visszament Beccához.
Az ajtóban Alex tűnt fel. Arca kicsit sápadt volt ugyan, de úgy tűnt jól bírta és végig asszisztálta a szülést Becca mellett.
- Alex… - mosolyogtam, majd közelebb sétáltam hozzá, de szememet a kicsin nyugtattam. – Gratulálok… gyönyörű kisbaba!
Alexre emeltem a szemem, aki nagyon büszkén állt előttem habár, nem ő volt a biológiai apa.
- Andrew lesz a neve... - mondta Alex, arca kicsit szomorkásnak hatott. - Becca ragaszkodott hozzá, hogy az ő nevét kapja. - magyarázta nekem.
- Alex... - kezdtem bele nagy sóhajtással. - Érthető, hiszen Andrew a vérszerinti apja. Becca soha nem fogja elfelejteni őt, de ha mellette állsz...
- Sosem hagynám el! Szeretem őt! Beccának szüksége van rám és most már a kicsinek is. – mondta komolyan, azután halkan még hozzá tette. - El akarom jegyezni Beccát...
- Nemes gondolat! – mondtam és őszintén örültem, hogy végre elszánta magát.
- Szerinted… hozzám jön? – Kérdezte kétségek között vívódva.
- Persze! – vágtam rá gondolkodás nélkül.
Óvatosan átadtam a babát Alexnek, majd megsimogattam a baba arcát.
- Ne aggódj! – tettem kezemet barátom karjára, hogy így nyugtassam meg. - Becca szeret téged.
- És a pici…? - nézett rá a kicsire. - Ő el fog fogadni engem, úgy is, ha meg fogja tudni, hogy…
- Alex! - szóltam rá kedvesen, de erélyesen. - Te leszel a legjobb apa.
Hirtelen kinyílt az ajtó és hatalmas felfordulás kerekedett körülöttünk. Orvosok és nővérek kezdtek rohangálni, majd mindenki sietősen eltűnt abban a műtőben ahol Becca pihent még a szülés után. Vészjósló csend vett körül minket és kihaltnak tűnt minden. Alex arca fájdalmas aggodalommal vonaglott meg, én pedig döbbenten félelemmel meredtem a műtő csukott ajtajára. Hárman maradtunk csak a néptelen folyosón… Alex a baba és én.
(Grettta – Nagy Gréta/ Kata65 – Janovics Kata)
Este csak forgolódtam az ágyamban és próbáltam megemészteni a történteket. Vajon mi van Beccával, aki a szülés után rosszul lett és az intenzívre vitték? Mi van a babával? Mi van Alex-el, hogy birkózik meg a helyzettel? És mi van Taylorral? Vajon tudja már mi történt?
Kikeltem az ágyból, mert nem bírtam fekve maradni. Muszáj volt telefonálnom. Elővettem a mobiltelefonomat, hogy felhívjam Taylort. Tudtam, hogy kis ideig a közelben forgat és reméltem, hogy a városba jön, ha megtudja a hírt.
Hívtam egyszer… kétszer… de nem vette fel. Harmadszorra fogadta a hívást valaki, azonban nem az, akire számítottam.
- Segíthetek? – szólt egy női hang a telefonvonal másik végén.
Egy hosszú pillanatig döbbenten hallgattam, mert meglepett a nem várt fordulat. Eddig soha más nem vette fel Taylor telefonját, csak ő maga.
- Tay... ? – kérdeztem bizonytalanul és némi aggódó gyanakvással a hangomban.
- Nem tud a telefonhoz jönni! – vágta rá nyersen a nő.
- Megmondaná…
Még akartam volna folytatni, de a vonal túlsó végén az ismeretlen nő bontotta a hívást. Pár pillanatig döbbenten meredtem a kezemben lévő elnémult telefonra, majd dühösen dobtam az ágyra a készülékez.
Azonban egy idő után valami nyugtalanítani kezdett és eltűnődtem. A vonal végén az a hang… ismerősnek tűnt. Olyan volt, mint… annak a lánynak a hangja… aki elhódította tőlem George-ot…. aki annak idején a tüzet okozta a versenyen…
Hirtelen rádöbbentem! Az a hang… Lauráé volt!
(kerály - Kósa Kira/ Kata65 – Janovics Kata)
Következő fejezet megjelenése: 2011. 06. 17.
1 megjegyzés:
Nagyon jó rész lett, gratulálok. Kiváncsi vagyok mi lesz a folytatás, szerintem laura és Taylor kavartak, bár nem vagyok teljesen biztos benne. Folytatást nagyon várom ;)
Megjegyzés küldése