Fantasztikus történet 2 - 10. fejezet

__________________________________________________________________________________

10. fejezet

Az ajtónál Taylor állt. Arcán megbánás és önvád keveréke tükröződik.

Azonban engem nem érdekelt, mit akar vagy, hogy éppen mit érez most. Csalódottságom újra a felszínre tört és dühösen förmedtem rá.

- Mit keresel itt?

- Kérlek... - kezdte esdeklő hangon, de én ingerülten vágtam a szavába.

- Tudod mit… nem érdekel, mit akarsz! Úgy látszik nálad még nem találták fel a telefont…!

- Pont erről akartam veled beszélni! - vágott közbe határozottan Taylor, de mégis gyengéd volt a hangja.

Majd közelebb lépett. Nem akartam, hogy a közelembe jöjjön. Nem akartam, hogy magyarázkodjon. Ezek a férfi taktikák már nem jöttek be nálam.

- Nem akarok veled beszélni! - vágtam oda nyersen.

De ő rendíthetetlenül araszolt közelebb és folytatta.

- Elhúzódott a forgatás és nem tudtalak értesíteni. Mégsem jöhettem ki a forgatás kellős közepéről! Az egyik asszisztensemet kértem meg, hogy...

- Nem érdekel az asszisztensed! - kiabáltam dühösen és már az sem érdekelt, hogy az egész ház a hangomtól zeng. – És nem érdekelsz te sem!

Majd felpattantam az ágyból és még nagyobb elánnal ripakodtam rá.

- Menj el!

Egy hosszú pillanatig nem történt semmi. Ott álltunk mind a ketten és csak bámultunk egymásra. Én villámló szemekkel, Taylor pedig azzal a nagy szomorú barna szemeivel. Aztán nagyon halkan, szinte alig hallhatóan megszólalt.

- Nem... – mondta ellenkezést nem tűrő határozottsággal. - Nem megyek el!

Nem jutottam szóhoz a halk ellenkezéstől. Sokkal nagyobb ereje volt mintha kiabált volna velem. Azon kaptam magam, hogy a vehemenciám és dühöm már a múlté és egy szempillantás alatt elpárolgott.

Taylor mélyen belefúrta szemembe a tekintetét, majd lassú, de határozott mozdulattal közvetlenül mellém lépett és onnan bámult tovább rám. Olyan közel állt hozzám, hogy lehelete az arcomat égette és szinte hallani véltem szívének mindenegyes dobbanását. Majd lassan egyik kezével átkarolva a csípőmet magához húzott, másik keze az arcomra simult és lassan hozzám hajolva ajkát gyengéden az ajkamra tapasztotta.

A mozdulatsor lágysága, előbbi indulatom minden emlékét szertefoszlatta és megadóan tűrtem a gyengéd erőszakot. Lehunytam a szememet és mintha megszűnt volna a külvilág, belefeledkeztem apró csókjaiba, amivel a számat halmozta el. Mindkettőnk ajka lágyan és gyengéden kényeztette a másikat és közben mindkettőnk lélegzete elakadt. Egy röpke pillanatra félbehagytunk a csókokat és miközben légszomjjal küzdve vesztünk el egymás tekintetében, hihetetlenkedve fogadtuk magunkba az élmény gazdagságát…

Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha nem is ebben a világban lennék. Szédültem, lábaim remegtek és testemet jóleső gyengeség járta át. Szinte kábult voltam, nem láttam mást csak Taylor rám szegeződő szemeit. És nem vágytam másra, csak hogy még szorosabban öleljen magához és egy újabb csókban összeforrva, megint átéljem a pillanat tökéletességét… ami a végtelenségig tart.

Taylor látva, hogy nem ellenkezem még közelebb húzódott hozzám és szenvedélyesen megcsókolt. Ajkaink összeforrtak és mikor keze az arcomról lassan és gyengéden végigsiklott a hátamon, majd mindkét karja körém fonódott már éreztem, hogy… elvesztem. Nem lesz megállás…

Taylor egyre szorosabban ölelt magához és egyre hevesebben csókolt, amit én szenvedélyesen viszonoztam. Ajkaink csatározása közben, felhevült testünk vággyal telve fonódtak össze és jóleső kéjes érzés árasztott el. Aztán Tay keze felfedezőútra tévedve, végig siklott a testemen… És akkor hirtelen, valami furcsa ellenkezés kezdett eluralkodni rajtam.

- Ne... Taylor, ne... - próbáltam tiltakozni, ami nagyon erőtlenre sikeredett, de kénytelen voltam küzdeni a rajtunk elhatalmasodó vágy ellen.

Taylor vonakodva bár, de abba hagyta a csókot én pedig kibontakozva az öleléséből, távolabb húzódtam tőle. Leültem az ágyamra és onnan néztem rá.

- Nem akarom elsietni a dolgokat... - szememet lehunytam egy pillanatra, majd mikor kinyitottam egyenesen belenéztem Tay meleg, barna szempárjába, mely szinte megbabonázott. - Emlékszel?... Szép, lassan kell egymást megismernünk... De úgy érzem, most hibát követnénk el…

- Igazad van... – komorodott el Taylor arca. – Ne haragudj...

Mondta majd, mint egy tanácstalan gyerek, egyik lábáról a másikra állt. Még mindig halkan zihált és érezhető volt rajta az előbbi felajzott vágy. Aztán közelebb lépett hozzám, leguggolt elém és gyengéden a térdemre helyezte a kezeit.

- Akkor… várok és ha most azt akarod, hogy menjek el… megteszem. – mondta, majd szórakozott mosoly suhant át az arcán. - De tudnod kell, hogy visszajövök, akár egy bumeráng. Engem sosem fogsz lerázni, mert… kellesz nekem!

Láttam rajta, hogy komolyan gondja minden egyes szavát és hirtelen olyan érzés tört rám, hogy legszívesebben megcsókoltam volna. E helyett azonban csak elnevettem magam, majd két tenyerembe véve az arcát, gyengéd puszit nyomtam rá.

- Köszönöm... - suttogtam és tényleg hálás voltam neki, amiért ilyen megértő és türelmes velem. – És nem akarom, hogy elmenj…

- Akkor… öltözz át! – mondta határozott elszántsággal és felállt. – Bepótoljuk az elmaradt délutáni találkozót! De most a vacsora után táncolni is elviszlek.

Elkerekedett a szemem. Nem hittem volna, hogy a történtek után aznap még más programom is lesz az alváson kívül. Taylor kiment a szobámból, én pedig gyorsan felvettem a ruhám, amiben a délutáni randinkra akartam menni, majd egy enyhe smink után, feltűztem a hajam. Hirtelen nem érdekelt különösebben, hogy nézek ki. Éreztem és most már bizonyos is voltam benne, hogy Taylor nem a külsőm miatt volt velem. Hiszen mikor megérkezett a legrosszabb formámat látta… kisírt, karikás szem… könnyektől feldagadt szemhéj. Mégis… kellek neki!

Az arcomon széles és boldog mosoly terült szét.

Egy elegánsabb vendéglőbe tértünk be, ahol mindenféle tengeri finomságokat rendeltünk és közben jókat beszélgettünk. Vacsora után egy elit szórakozóhelyre indultunk, miközben Taylor egyfolytában a forgatásokon megesett történeteivel szórakoztatott.

- Jaj Tay, ezt nem hiszem el! - fuldokoltam a nevetéstől, mikor elmesélte a forgatási bakikat és ugratásokat, amikkel a színészek egymást heccelték. Imádtam ezeket a történeteket hallani.

Mikor a táncparkett szélénél lévő egyik asztalhoz leültünk, Taylor abba hagyta a mesélést és sokáig a szemembe nézett. Mintha szuggerált volna. De a közénk telepedő csendet mégis én törtem meg és megpróbáltam túlkiabálni a termet betöltő hangos zenét.

- Jössz táncolni? - kérdeztem incselkedve, mert sejtettem, hogy nem lenne bátorsága velem egy parkettre lépni.

- Megyek én! - vágta rá, és elnevette magát mikor meglátta döbbent arcomat. - Azt hitted, nem merek? Lehet, hogy nem vagyok olyan tehetséges, mint te, de azért én is tudok egy két dolgot.

Elpirultam, mire Taylor egy hatalmas csókot nyomott az orcámra. Erre még jobban elvörösödött az arcom. Felcsendült a kedvenc zeném és félre téve első meglepődöttségemet, megragadtam Taylor karját. Egyenesen a tömeg közepébe vezettem és ott határozottan szembefordultam vele. Majd aztán gondoltam egyet és szorosan hozzásimultam. Tay egy pillanatra meglepettnek tűnt, de aztán körémfonta karjait és táncolni kezdtünk. Mikor csípőmet érzéki mozdulattal testéhez nyomtam, még jobban hozzám simult és összefonódott testünk, szenvedélyes ringatózásba kezdett. Bevetettem pár szédítő mozdulatot, amit a táncórákról sajátítottam el, de Taylor sem volt rest. Egyik kezével átölelve engem, másik kezét a csípőmön nyugtatva, hol szemből, hol hátulról hozzám simulva, minden egyes mozdulatával követte testem legapróbb rezdülését is. Be kellett ismernem, nagyon jó párost alakítottunk.

A táncunk végén leültünk és italokat rendeltünk. Nem sokkal később pedig szomjasan kortyoltunk bele az üdítőnkbe. Tekintetem azonban hirtelen megakadt egy alakon. Arcom elkomorodott és fájdalmasan rándult meg a feltörő emlékektől. George-ot fedeztem fel egy lány társaságában, akivel láthatóan szorosabb kapcsolatban állt. A lányt ráadásul ismertem, mert az irodalom órámra járt... Holly volt az.

Mikor George magához húzta a lányt és szenvedélyesen megcsókolta, úgy éreztem mintha azt a régi tőrt megint megforgatták volna bennem. Abban a pillanatban villámként hasított belém a felismerés, hogy még nem vagyok túl a George által okozott csalódáson és a tőle kapott sebem újból felszakadt.

Tayra néztem, aki a szórakozó tömeget figyelte és még nem vette észre a hangulatváltozásomat. Hirtelen elbizonytalanodtam és félelem kúszott a szívembe. Vajon a vele való kapcsolatom is odáig fog jutni, mint ahová a Georgeval? – tettem fel magamnak a fájdalmas kérdést. Szívem pedig belesajdult a felötlő lehetőségbe és a hirtelen rám tört kettős érzésbe.

- Minden rendben? - kérdezte Taylor, mikor pillantásunk találkozott.

- Ne haragudj... – suttogtam elhaló hangon és éreztem, hogy egész testemben remegek. - … nem vagyok jól...

Könnyszökött a szemembe és Tay arca igazi ijedtségről árulkodott. Szinte azonnal felkapta a kocsi kulcsot és gyengéden pátyolgatva kikísért az utcára. Beszálltunk a kocsiba, majd sietve elhajtottunk. Egész úton, némán bámultam kifelé az ablakon, magamon éreztem Taylor aggódó pillantását és szinte kézzelfoghatóan éreztem tépelődését azon, hogy faggasson e.

Mikor hazaértünk bekanyarodtunk a garázsfelhajtónkra. Nem volt sem erőm, sem kedvem búcsúzkodni, így gyorsan elköszöntem, majd kinyitottam a kocsiajtaját, hogy kiszálljak, de Taylor megragadta a karom. Kénytelen voltam maradni és lapos pillantással néztem a szemébe, amiből félelemmel vegyülő féltés sugárzott.

- Had segítsek… - kérte szinte esdekelve, de én csak megráztam a fejem.

Visszafojtott könnyeim elszorították a torkom és egy hang sem jött ki belőle. Taylor nem akarta, hogy így menjek el, de úgy tűnt belátta, hogy nem tarthat vissza. Vonakodva bár, de elengedte a karomat és visszahúzódott.

- Akkor… majd hívj. – mondta fájdalmas beletörődéssel.

Hevesen bólogattam, majd sietve kiszálltam a kocsiból és szinte futva igyekeztem az ajtó felé. Szerettem volna minél távolabb lenni. Vissza se néztem, nem integettem. Beléptem a házba és szinte lélekszakadva siettem a szobámba. Becsuktam magam mögött az ajtót és akkor elfogyott az erőm. Kábultan az ajtónak dőltem és úgy éreztem, hogy az egész világ forog velem.

Hiába próbáltam kapaszkodni a Taylorral töltött boldog idő emlékébe. Hiába idéztem fel magamban gyengéd pillantásait és érintéseit, hiába éreztem azt, hogy szeret és én is szeretem….  Újra meg újra felvillant előttem George… ahogy csókolja Laurát… és most Hollyt.

Fájdalmasan hunytam le a szemem. A szívem sajgott és vérzett a fájdalomtól. Éreztem, hogy kezd elhagyni minden erőm. Lelki szemeim előtt megint Georgeot láttam és közben megállás nélkül, egyre keservesebben hullottak könnyeim.

Valahogy elvonszoltam magam az ágyig, de zokogásom lassan csillapodott. Egy idő után csak bambán bámultam ki a fejemből és csendben, némán nyeltem könnyeim. Mire az órámra néztem, már hajnali három volt. Könnyeim elapadtak ugyan, de mérhetetlen fájdalom töltötte be a lelkem. Nem voltam képes megmozdulni, csak tehetetlenül feküdtem az ágyamban, mint egy darab fa. Mire legközelebb az órára pillantottam, már négy óra volt. Nem sírtam, de lelkem halott volt. Megölte egy emlék, George árulásának emléke, mely érezhetően mélyen bele fúrta magát a tudatomba. Éreztem, hogy a régi seb felszakadt és a belőle áradó méreg elönti az egész testemet. Rettenetes fájdalom járt át. Már nem voltam képes könnyet ejteni. Hallgattam, ahogy az eleredt eső halkan kopogott az ablak párkányán és ütemére lassan elnyomott az álom.

Délben ébredtem fel. Húsz percig csak bámultam ki a fejemből, nem voltam képes megmozdulni, úgy éreztem, hogy semmi erőm nincs. Aztán valahogy, mégis sikerült kimásznom az ágyból. Nem voltam se éhes, se szomjas, nem kívántam semmit, mintha nem is a testembe lettem volna.

Már mindenki elment otthonról és ennek örültem. Kimentem a teraszra, leültem a székbe és bámultam ki a távolba. Lelki szemeim előtt ismét megjelent George, amitől megint záporozni kezdtek könnyeim, mint az éjszakai eső. Felálltam, valahogy a korláthoz botorkáltam és könnyeimen keresztül bámultam a messziségbe. Úgy éreztem mintha lázam lenne, mert az egész testem lángolt.

A szél lassan megborzolta a hajam, testemen átfutott a hideg fuvallat érintése.  Felálltam a korlát aljára és kihajoltam. Beszívtam a friss levegőt, majd megkapaszkodtam a korlátba és felültem. Az emeletről bámultam le a mélybe. Sóhajtottam. Hirtelen megjelent előttem Taylor aggódó arca, majd egy szellő, mintha megsimította volna az arcomat. Oda kaptam a kezemmel, de az érzés szerte foszlott. A szívem sajgott a rám törő érzésektől.

George fontos részét képezte az életemnek... valaha szerettem. De annak vége volt. Egy ideje már feledni tudtam a múltat… egy ideje már Taylort szerettem. De most valamiért mégis erősebbnek tűntek a George iránti fájdalmas érzéseim.

Vajon szeretem én egyáltalán Taylort? – tettem fel magamnak a kérdést. – Akkor miért borultam így ki…? Lehet, hogy annyira részemmé vált már a fájdalom, hogy mindig olyasvalakibe szeretek bele, akiben ott a lehetőség, hogy fájdalmat vagy csalódást okozhat, és az ettől való félelem az, ami uralja már az érzéseimet? Mindig ott lesz már bennem a gyanakvás, hogy újból megtörténhet…? Hát, már soha nem lehetek felhőtlenül boldog?

Úgy éreztem a bennem dúló érzelmi vihar… szétszakít és teljesen felemészt. Lehunytam a szemem és hirtelen élni sem akartam…

(Grettta – Nagy Gréta/Kata65 – Janovics Kata)

A következő fejezet megjelenése: 2011. július 01.