Fantasztikus történet 2. - 26. fejezet

__________________________________________________________________________________

Mikor úgy tűnt, hogy leráztuk a médiahiénákat és senki nem követ minket, Taylor testőre még akkor is óvatos és körültekintő volt. Már nyugodt tempóban haladtunk a számomra ismeretlen külvárosi utcákon, de ő feszülten figyelt mindenre. A legapróbb zajra vérebként kapta oda a tekintetét és látszódott rajta, hogy minden idegszálával és érzékével a környezetre koncentrál.

Én teljesen rábíztam magam és csak bambultam ki a fejemből. Mintha egy lassított filmet néztem volna. Hol azt figyeltem, hogy a testőr mit csinál, hol pedig az autó szélvédőjén át bámultam egykedvűen a tovatűnő házakat és az embereket. Még mindig a történtek hatása alatt álltam és nem tudtam elhinni azt, ami történt. Úgy éreztem mintha egy másik, számomra idegen világba csöppentem volna, ahol magamra maradtam és teljesen elveszett voltam. Nem láttam kiutat.

Már jó ideje köröztünk a környék utcáin, mikor a testőr végre elszánta magát és az egyik szürke és semmitmondó ház kocsifelhajtójára parkoltunk. Azonban még ekkor sem lankadt a figyelme. Éreztem rajta, hogy ugrásra készen áll arra, hogy bárkivel és bármivel szemben megvédjen.

Mikor beléptünk a külvárosi, elhagyatottnak tűnő ház ajtaján, már a bejáratban hallani lehetett a szobából kiszűrődő hangos és heves szóváltást.

- De Tay… - kiáltott Robert felindultan. – Mégis mi a fenét hittél, meddig tudod titokban tartani a média elöl?! Már az is csoda, hogy eddig sikerült!

- Ezt te nem érted Rob… - kiáltotta Tay és hangja megremegett.

- Akkor magyarázd el! – kiabált újból Robert és hangján érezhető volt az elszabadult indulatos düh. – Mert tényleg nem értelek!

- Mindenkinél jobban szeretem és féltem! – kiabált magából kikelve Taylor és még soha nem hallottam őt így.

- Ezt nem is vonom kétségbe… - vágott közbe Rob némi türelmetlenséggel.

- Ha már képtelen voltam ott és akkor megvédeni, megpróbáltam megóvni ezektől a mocskolódó és tolakodó alakoktól. Nem akartam, hogy bántsák, hogy ízekre szedjék és újból és újból fel kelljen idéznie és át kelljen élnie azt a borzalmat!

- De mégis, hogy képzelted? – volt még mindig indulatos Rob hangja. – Beengeded a világodba, de csak egy kicsikét?! Taylor, térj már észhez! Te is tudod, hogy ez így nem megy! Hiába szeretnél úgy élni mint egy hétköznapi ember, ez már képtelenség! És ha annyira szereted őt és félted, gondoskodnod kell róla! De nem úgy, ahogy eddig tetted!

- Én… - kezdte Taylor és megint vitába szállt volna, de ekkor egy harmadik hang csattant fel.

- Na, mostmár elég ebből! – hallottam meg a felháborodott Kristen hangját, aki nem kevesebb indulattal kiáltott fel, mint ahogy a fiúk az előbb vitáztak. – Nektek teljesen elment az eszetek?! Mi a fene van veletek? Taylor, te egy naív álmodozó vagy! Robert, neked meg lehetne több eszed, hogy nem ütöd bele az orrodat olyan dologba, amit nem látsz át teljesen! Tay így látta jónak, ennyi! Az isten szerelmére, ne veszekedjetek már, hiszen barátok vagytok!

Hirtelen kínos csönd telepedett a szobára és ekkor láttam elérkezettnek az időt arra, hogy belépjek. Megjelenésem hatalmas változást idézett elő. A közöttük előbb még ott feszülő ellentét egycsapásra tovatűnt, helyet adva a felém áradó mérhetetlen aggodalomnak.

Kristen volt az, aki először ocsúdott fel és hozzám sietett. Miközben hosszan megölelt, Taylor aggódó pillantással nézett a mögöttem álló testőrre. Úgy tűnt mintha már szavak nélkül is értették volna egymást.

- Minden rendben ment. - válaszolt a férfi, Tay kimondatlan kérdésére. – Egy ideig nyugtunk lesz tőlük. De jó lenne, ha pár napig itt meghúznák magukat…

- Az lehetetlen! – szólalt meg szinte egyszerre Rob és Taylor.

Minden jelenlévő tisztában volt azzal, hogy a napokban, több fontos rendezvényen kell megjelenniük, így szóba sem jöhetett, hogy valahol elbújjanak a média elöl.

- Oké! – rántotta meg a vállat hanyagul az alak. – Egy próbát azért megért.

Aztán utasításra sem várva, diszkréten távozott a szobából.

Kristen még mindig ölelt, majd helyet adott Taylornak, aki már türelmetlenül ott toporgott mellettünk és arra várt, hogy végre a karjaiba zárjon. Egy hosszú percig csak szorosan összesimulva álltunk ott Taylorral, aztán az átélt izgalmaktól kiszáradt számra tapasztotta meleg ajkait és feszültségoldó csókban forrtunk össze.

Mikor ajkaink szétváltak egymásra néztünk és olyan mélyen vesztünk el egymás tekintetében, hogy egy pillanatra elfelejtettem minden bánatomat és fájdalmamat. Nem létezett más a világon csak Taylor és én, és nem akartam mást csak azt, hogy vele legyek. Ezt a szédítő érzést már sokszor éreztem mikor Taylorral csókolóztam és rajta is láttam, hogy ugyanilyen hatással van rá is.

- Jól vagy? – kérdezte a háttérből Robert és hangjából kiéreztem, hogy ő is aggódott miattam.

Nem tudtam nem észrevenni, hogy távol maradt tőlem. Oda sem jött hozzám, hogy üdvözöljön, csak a szoba másik végéből mért végig és látszódott rajta, hogy kissé zavarban van és nem tudja hogyan is viselkedjem velem. Először nem értettem a dolgot, de aztán bevillant, hogy Kristennel együtt ők is csak most tudták meg, hogy Taylornak és nekem mit kellett átélnünk azon az estén.

Hirtelen én is zavarba jöttem és egyik lábamról a másikra állva bólintottam.

- A körülményekhez képest…

Taylor gyengéden megfogta a kezemet és a kanapéhoz vezetett, majd miközben leültünk még mindig aggódva kérdezgetett.

- Nagyon szörnyű volt? Azok a hiénák nagyon rád támadtak Életem?

Nem tudtam azonnal válaszolni, mert hirtelen rámtörtek a délutáni események nyomasztó emlékei. De tartottam magam és nem engedtem, hogy újból elhatalmasodjon rajtam a félelem. Nem akartam, hogy Taylor meglássa rajtam, hogy mennyire megviseltek az események és még nagyobb aggodalom töltse el miattam.

- Kibírom… - nyögtem ki halkan.

Aztán Robertre pillantottam, mert magamon éreztem a pillantását. Rob még mindig a szoba másik végében ült és az italát kortyolgatva egyenesen engem nézett. Tekintete a mérhetetlen együttérzés és valami megmagyarázhatatlan érzelmek keverékét sugározta.

- Kalap le előtted kislány. – szólalt meg végül alig hallhatóan, mire mindannyian ránéztünk. – Amit eddig átéltél…

- Mi nem is tudtuk. – vette át a szót Kristen és sajnálkozó tekintettel nézett végig rajtam. – Annyira sajnálom…

Ennyit együttérzés és sajnálkozás láttám meghatódtam és könnybelábadt a szemem.

- Soha nem fogom átérezni… mert nem tudhatom átérezni, hogy mit élhettetek át akkor este… - folytatta Rob és hangja még halkabb és még szomorúbb volt. – Taylor dühös tehetetlenségét és önmarcangoló érzéseit talán igen… De azt, amit te… soha.

A szobára szomorú csend telepedett és mindannyian Robertet néztük. Ő a poharára pillantott, majd kortyolt belőle és csak utána folytatta.

- Egy nő megerőszakolását a legembertelenebb dolognak tartom a világon. A legnagyobb borzalom. Nem más, mint magának a teremtésnek… az életnek az ellenkezője… maga a pusztítás… a halál. A nő, minden élet forrásának a meggyalázása és elpusztítása.

Letaglózva ültünk halk monológját hallva. Annyira tömören fogalmazott és annyira lényegreható volt amit mondott, hogy egy röpke pillanatig mindannyiunkban bent ragadt a szó. Megint Kristen volt az, aki legelőször zökkent ki a szomorú hangulatból, mely ránk telepedett.

- De most már minden rendben lesz! – mosolygott rám bíztatóan, de csak kényszeredetten tudtam vissza mosolyogni rá.

Én csak szerettem volna, ha így lesz, azonban az ábra mást mutatott.

- Csak azt tudnám, hogy ennyi idő után, hogy a fenébe tudta meg a sajtó… - morfondírozott hangosan Rob.

- És ilyen részletességgel… - vette át a szót eltűnődve Taylor és hangja gondterhelten csengett. – Ilyet csak az tud, aki ott volt…

- Vagy az, akinek részletesen beszámoltak… - mondtam halkan, mire mindannyian rám szegezték a tekintetüket. Egy pillanatra megszeppentem a magyarázatra váró szempáraktól, aztán kis erőt gyűjtve halkan folytattam. - Azok, akik megtámadtak bennünket nem tudhattak olyan sok mindent a magánéletünkről, mint ami az újságban megjelent.

- Mire akarsz ezzel célozni Életem? – kérdezte Taylor gyanakodva.

- George… - böktem ki. – Ő lehet a forrás.

Taylor rámszegezett tekintetéből láttam, hogy a legrosszabb sejtése igazolódott be a válaszommal.

- George? – visszhangozta Robert értetlenül és egyikünkről a másikra nézve járatta a tekintetét. – Ki az a George…?

Taylorral egy röpke pillanatig egymás szemébe néztünk és mindkettőnk tekintetében látszódott, hogy fájdalmas témához értünk.

- Ő volt a… régi fiúja… - válaszolta Taylor a válla fölött és látszódott rajta, hogy nehezére esik, hogy kimondja ezeket a szavakat. – Ő volt, aki bekattant… és a suliban rám lőtt… Majd a bandája ránk támadt… és több más ember életére is törtek.

- És a napokban fenyegető levelet kaptam tőle. – vallottam be halkan.

- Micsoda?! – kiáltott fel Taylor, majd felpattant ültéből és a szeme villámokat szórt felém olyan dühös lett. – És nekem miért nem szóltál erről? Nagyobb baj is lehetett volna belőle!

Bűntudatosan hajtottam le a fejem és nem mertem ránézni. Éreztem, hogy igaza van.

- Ne haragudj. – suttogtam. – Azt hittem egymagam is megoldom…

Taylor hihetetlenkedve kezdte forgatni a szemeit és első felindulásában nem jutott szóhoz. Csak elkezdett fel s alá járkálni a szobában és látszódott rajta, hogy nagy erőfeszítésébe került, hogy legalább ezen a szinten megtartsa a higgadtságát. Robert volt ezúttal az, aki lassan oda sétált hozzá és a vállát megfogva, megállásra kényszerítette.

- Legalább már tudjuk, hogy kivel állunk szemben.

- Ja! – vágta oda félvállról Tay és villámokat szórt a szeme dühében. – George az informátor, de ez már rég túllépet rajta. Vérszagot fogott médiahiénák eredtek a nyomunkba, akik ízekre akarnak szedni bennünket…

Miközben Taylor és Robert újabb eszmefuttatásba kezdett a médiához való viszonyukról, én előkotorásztam a zsebemből a telefonom és a kijelzőjére néztem. Nem fogadott hívások és üzenetek tömkelege volt rajta. Elsősorban anyu hívott, de volt ott Becca, Holly és Alex hívása és üzenete is. Gyorsan írtam pár választ a barátaimnak, majd félrevonultam és felhívtam anyut.

Szinte az első kicsöngés után felvette.

- Hol vagy Kicsim? Jól vagy? Minden rendben…?

Záporoztak rám aggódó kérdései, de meg sem várta a válaszomat, már folytatta is tovább.

- Annyira aggódtunk mikor megláttuk a híradást és ezt a felhajtást! Apád elakart menni érted az iskolába, de még a lábunkat sem tudjuk kitenni a házból, mert ezek itt táboroznak az utcában és tolakodóan faggatóznak.

Hirtelen apu hangját hallottam meg valahonnan a háttérből.

- Mond meg neki, hogy ezek még azt is tudják mit mondtam neked mikor megkértem a kezed…

Halványan elmosolyodtam az egyáltalán nem komikus helyzeten és eltudtam képzelni apu döbbent és felháborodott arckifejezését. Hirtelen sajnálni kezdtem őket, hogy belecsöppentek ebbe a számukra idegen világba, amiben még én is elveszettnek éreztem magam.

- Merre vagy Kicsim? – kérdezte anyu, visszarántva gondolataimat.

- Taylorral vagyok… - jutottam végre szóhoz, de ez mintha csak olaj lett volna a tűzre.

Anyu újabb hévvel és némi felháborodással a hangjában folytatta.

- Ennek nem örülök! – csattant fel és nem rejtette véka alá a nemtetszését. – Mond meg, hogy hol vagy és oda megyünk érted…!

- Anyu… anyu… - próbáltam közbevágni hevesen és mikor ez sikerült és végre úgy éreztem, hogy a mondanivalómra koncentrál, folytattam. – Minden rendben van! Taylorral egy olyan házban vagyunk, amiről a média nem tud és úgy tervezzük, hogy amíg ez a hisztéria tart, itt maradunk…

- Szó sem lehet róla! – csattant fel anyu felháborodottan és lelki szemeimmel láttam, ahogy a vonal végén villámokat szór a szeme. – Épp elég bajt hozott már rád ez a kapcsolat! Nem engedem, hogy…

- Anyu! – vágtam közbe erélyesen és némi düh fogott el, hogy így vélekedik Taylorról és így áll a helyzethez. – Én nem megyek innen sehová…!

Ellenkezésem hallatán a vonal túlsó végén döbbent csend honolt és én már kezdtem bánni, hogy úgy ráförmedtem anyura. Már épp bűntudattal telve nyitottam a számat, hogy bocsánatot kérjek tőle, mikor engem megelőzve, halkan megszólalt.

- Rendben Kicsim! – mondta és hangja megértően csengett. – Tudom, hogy szereted és azt is, hogy ő mindent el fog követni, hogy megóvjon. Akkor maradj vele addig, amíg szükséges.

Döbbenten hallgattam egy ideig, hogy anyu ennyi megértést tanúsít azok után, hogy fenntartásai voltak Taylorral szemben. Majd a szívem megtelt mérhetetlen szeretettel és hálával.

- Köszönöm anyuci… - suttogtam. – Szeretlek!

- Én is szeretlek Kicsim…

Taylor:

Késő éjjel volt már mikor mindenki nyugovóra tért. Szerelmem kissé nyugtalanul bár, de elaludt a karjaimban. Azonban az én szememre nem jött álom. Egy ideig az elmúlt időszakon és az elmúlt eseményeken morfondíroztam, azután úgy döntöttem a konyhába megyek és keresek valami elfoglaltságot vagy ennivalót.

A konyhában legnagyobb meglepetésemre Robertbe botlottam, aki valami ennivalót majszolgatott csendesen az asztalnál. Mikor megjelentem, rám pillantott és felém bólintott.

- Mi van bratyó, te sem tudsz aludni? – köszöntött halkan, majd halványan elmosolyodott. – Megint a kislány közelsége kavart fel?

- Nem, most nem erről van szó! – szabadkoztam halkan, mert nem szerettem volna, ha a házban valakit felébresztek.

- Akkor? – kérdezte Robert miközben újból beleharapott a szendvicsébe.

- Most a mai nap nem hagy nyugton. – vallottam be.

Robert nem válaszolt azonnal. Miközben párat falatozott még, úgy tűnt ő is elmorfondírozik, majd egyenesen rám pillantott és bíztatóan mosolygott.

- Minden rendben lesz haver!

- Bár úgy lenne! – sóhajtottam gondterhelten és közben leplezetlen pillantással kezdtem méregetni Robert szendvicsét.

- Te mit eszel? – kérdeztem gyanakodva, mert első látásra nem tudtam megállapítani a cseppet sem bizalomgerjesztő ennivalóról, hogy mi az.

- Nem tudom. – vonta meg a vállát Robert és újból beleharapva a szendvicsbe, jóízűen tovább evett. – Ott volt a hűtőben. Valami előrecsomagolt kaja…

Félrehúztam a számat.

- Akkor te nagyon éhes lehetsz, ha ilyet eszel!

- Nem rossz… - mosolygott Robert két falat között, majd rám nézett. – Nekem is kell egy ilyen titkos védett ház, ahová vissza tudok vonulni a világ elöl, amikor úgy tetszik.

- Hát ez az előnye, hogy a testőrömnek FBI-os kapcsolatai vannak. – mosolyogtam sejtelmesen.

Hirtelen a mobilom erőteljes rezgésbe kezdett a zsebemben, jelezve hogy üzenetem érkezett. Kissé bosszúsan kotortam elő és nem értettem, hogy éjnek évadján ki az, aki üzen és miért. Mikor a kijelzőjére pillantottam meglepődve láttam, hogy édesapám küldte az üzenetet, majd mikor elkezdtem olvasni, a szemem egyre jobban elkerekedett a megdöbbenéstől és nem akartam elhinni azt amit írt.

Robert bizonyára látta az arckifejezésemről, hogy gond van, mert azonnal abbahagyta az evést és összevonva a szemöldökét, feszülten érdeklődött.

- Mi az? Mi történt?

Nem tudtam azonnal felelni, mert elakadt a szavam. Jó pár pillanatba beletelt amíg megtaláltam a hangomat és elképedve néztem a barátomra.

- Épp most ég porrá a házam…

(Luna Lowell)

A következő fejezet megjelenése: 2011. 10. 21.