__________________________________________________________________________________
Kyle csak nézett rám és nem szólalt meg. Tekintete azonban beszédesebb volt. Láttam rajta, hogy annyi minden szeretne elmondani, amit eddig titkolt előlem, de az is látszódott rajta, hogy még mindig nem tud őszinte lenni velem.
Fájdalmas csüggedtséggel sóhajtott és oldalra pillantva lesütötte a szemét. Szinte érezni lehetett, ahogy száguldoznak benne a gondolatok és legszívesebben megint neki szegeztem volna a kérdésemet. De mielőtt ezt megtehettem, Kyle egyenesen rám nézett és megkeményedett tekintettel fúrta bele pillantását a szemeimbe.
- Tényleg tudni akarod?
Egy pillanatara visszarettentem a felkínált lehetőségtől, hogy végre megtudhatom Kyle titkát. Átvillant rajtam, hogy talán olyan titokra derül fény, ami merőben más színben tünteti fel őt és talán ez nem fog tetszeni nekem.
Hirtelen csalódottság fogott el. Nem tudtam eldönteni, hogy valójában ezt szeretném e. Hiszen megszerettem Kyle-t és ha most valami olyat tudok meg róla, ami elronthatja a róla kialakított jó benyomásomat, ami megronthatja a kapcsolatunkat akkor nem voltam biztos abban, hogy ezt szeretném. De nem akartam azt sem, hogy továbbra is titkok övezzék a kapcsolatunkat és szerettem volna végre tisztán látni vele kapcsolatban.
- Igen…- mondtam határozottan és tudtam, hogy tekintetemben egy szemernyi kétség sincs a felöl, hogy ezt akarom.
Kyle egy hosszú pillanatig vizsgálódva méregetett, majd határozottan hozzám lépett, a karomnál fogva felsegített a földről, majd feszített tempóban a lakhelyünk felé indultunk. Egész úton egy szót sem szólt hozzám. Mikor a házba értünk először leültetett a nappali kanapéjára, majd körbenézett a házban, hogy megbizonyosodjon arról, hogy rajtunk kívül senki nincsen otthon és csak ezután irányult rám a figyelme.
Megint azzal a vizsgálódó pillantással nézett rám, amitől borsódzni kezdett a hátam és a legrosszabbtól tartottam.
- Nehéz erről beszélnem… - kezdte halkan és pillantása jelentőségteljesen villant felém. – És nem is vagyok benne biztos, hogy szerencsés, ha neked elárulom a titkom… ha tudsz rólam dolgokat…
Ilyen bevezetés hallatán két dolog kezdett viaskodni bennem. Először a kíváncsiság, hogy végre megtudjam az igazságot. A másik pedig a félelem, hogy talán jobb lenne, ha itt és most befejeznénk a beszélgetést és elfelejtenénk, hogy valaha is szó esett arról, hogy Kyle-t valami titok veszi körül. Azonban azt is éreztem, hogy már nincs vissza út. Valami olyasmibe csöppentem bele, amiből már nincs kiszállás, bármi lesz is a vége.
- Hol is kezdjem… - vágott bele halkan Kyle és tanácstalanul sóhajtott, majd egyenesen belenézett a szemembe. – Talán ott, hogy nem véletlenül ismertelek meg és nem véletlenül vagyok melletted.
Le sem tagadhattam volna, hogy meglepődtem, mert a szemem úgy elkerekedett, hogy azt hittem kiesik a helyéről. Az első pillanatban nem is tudtam mire vélni a dolgot és döbbent izgatottsággal vártam a folytatást.
- Az én szüleim… hogy is mondjam… - bizonytalanodott el Kyle és a megfelelő szavakat kereste. – Bizonyos alvilági körökben nagyon ismertek.
Kissé hátrahőköltem az információtól, mert nem is feltételeztem volna, hogy milyen családból származik. De valahogy el is fogadtam a dolgot, hiszen a mai világba nincs ráírva az emberekre, hogy kik ők, honnan származnak, kik a szüleik meg ilyenek. Mindezeket magamnak kell megtapasztalnom és felismernem. Úgy gondoltam, attól, hogy a szülei alvilági körökben forgolódnak, ő még lehet becsületes és őszinte ember.
Azonban visszagondolva a bevezető mondatára, kezdtem sejteni, hogy az alma nem esett messze a fájától és miközben rosszérzés kerített hatalmába szorongva vártam, hogy folytassa a vallomását.
- Jött egy megkeresés… egy könnyű megbízás, hogy megkéne figyelni egy fiatal lányt… kicsit elkéne szórakozni vele, majd idővel olyan büntetésféleképpen pofára kéne ejteni… - miközben beszélt az arcára fokozatosan kiült a bűntudat és el sem kellett árulnia, értettem a célzást és tudtam, hogy rólam beszél.
- De hát miért? – kérdeztem és mélységesen megvoltam döbbenve. – Kinek ártottam én?
- Ha jól belegondolsz… – mondta és jelentőségteljesen nézett bele a szemembe. – Szerintem tudod.
- George… - suttogtam halálraváltan és a felismeréstől kábultan álltam fel a kanapéról. – Nem is tudtam, hogy ilyen befolyása van…
- Nem, nincsen. – hessegette el a felvetésemet Kyle. – Csupán bizonyos befolyással rendelkező embereket ismer és őket kérte meg erre, ilyen-olyan szívesség fejében.
Nem jutottam szóhoz a döbbenettől és csak kábultan ténferegtem a nappaliban és közben megpróbáltam feldolgozni a hallottakat. Viszont egy dologra még mindig nem világított rá Kyle.
- És te… - szegeztem neki a kérdést és megtorpanva előtte egyenesen belefúrtam a tekintetem a szemébe. – Te, hogy kerültél a képbe?
Látszódott rajta, hogy nem akaródzik neki válaszolni és kínosan érzi magát. Aztán mégiscsak rászánta magát.
- Kéznél voltam, ráértem, volt kedvem hozzá és jó bulinak tűnt.
Abban a pillanatban legszívesebben pofonvágtam volna, annyira közömbösen és félvállról válaszolt, mint akit egyáltalán nem érdekel a személyem és nem érdekli, hogy mit érzek és most min megyek keresztül. Megalázottnak éreztem magam és csalódott düh fogott el. Nem éreztem mást csak azt, hogy legszívesebben megölném amiért ezt tette velem.
A dühtől hirtelen elborította az agyamat a vér. Már nem tudtam mit csinálok. Azon kaptam magam, hogy felé lendítem a kezem és hatalmas erővel a mellkasára csapok.
- Jól szórakoztál? – kiabáltam magamból kikelve és miközben eleredt a könnyem, újból és újból a mellkasára ütöttem. – Jól szórakoztál, te szemét?!
Kyle egy darabig rezignáltan hagyta az ütlegelést, majd egy határozott és gyakorlott mozdulattal lefogott és mikor felhagytam az ellenkezéssel leültetett a kanapéra. Egy hosszú percig nem szóltunk, csak néztük egymást. Én indulatosan gyűlölködve méregettem, ő pedig mérhetetlen nyugalommal, de szemében ott csillogott a bűntudat.
- Azért nem ilyen egyszerű a dolog. – szólalt meg halkan. – Nem gondoltam, hogy miközben megismerlek… meg is szeretlek.
Egyik döbbenetből a másikba estem és elképedve hallgattam. Először arról számol be, hogy csak egy… megbízás vagyok, egy szórakozás. Most meg, hogy… megszeretett. Már magam sem tudtam mit higgyek. Talán ez is hozzátartozik a játékhoz és ahhoz, hogy pofára ejtsenek. Legszívesebben megint sírni lett volna kedvem, de már nem akartam megadni neki ezt az élvezetet.
- Az, hogy ennyire közel kerüljek hozzád… – folytatta Kyle és láthatóan egyre kínosabban érezte magát. – Az nem volt a tervben.
- De mégis folytattad kisded játékodat! – vágtam a fejéhez csalódott dühömben és küzdenem kellett azzal, hogy a sírásomat visszanyeljem.
- Nem! – tiltakozott hevesen. – Nem így volt… Nem egészen így volt.
- Hát akkor, hogy volt? – kérdeztem vissza és nem titkolt gúny csengett a hangomban.
Kyle megint nem válaszolt azonnal. Kínos feszültséggel sétált távolabb tőlem és csak egy hosszú perc tépelődése után folytatta.
- Mikor rádöbbentem, hogy közelebb kerültem hozzád mint kellene, nem tudtam mit akarok és nem tudtam mit tegyek. Hirtelen összekuszálódott bennem minden. Ezért nem akartam, hogy komolyabb dolog történjen kettőnk között…
- Ha ezt tudom, én sem akartam volna! – vágtam a fejéhez.
- Ne haragudj… de ez van. – mondta Kyle és tanácstalanul tárta szét a kezét. – Jobb is, hogy kiderült, mert már nem akartam titkolózni tovább előtted. Főleg most, hogy pár napja megtudtam, George újabb bérenceket küldött a nyakadra. Elkerülhetetlen volt, hogy összetűzésbe kerüljek velük, ha megakarlak védeni. Ezek most megrettentek tőlem, mert ismernek, tudják ki vagyok. De újra fognak próbálkozni és lehet mások…
- Megakarsz védeni? – kérdeztem vissza meglepetten. – Hiszen neked másról szól a megbízásod?!
Kyle megint kínos hallgatásba burkolózott és távolabb sétált tőlem.
- Nem érdekel! Nem akarom, hogy bajod essék és ezért hajlandó vagyok bármit megtenni.
Mikor rám nézett tekintete jelentőségteljesen villant és én tudtam, hogy komolyan gondolja, amit mondott. Nem tudtam mit mondhatnék és lassan elindultan a szobám felé, hogy magányomban megemésszem azt, amit hallottam. Azonban mikor elakartam mellette menni, Kyle megfogta a karomat és megállásra kényszerítve határozottan elállta az utamat.
- Most mit akarsz tenni? – kérdezte és az arcán igazi aggodalmat véltem felfedezni.
- Nem tudom… - vontam meg a vállamat egykedvűen. – Most csak szeretnék egyedül maradni, átrágni a hallottakat és… majd meglátjuk…
Kyle vizsgálódva méregetett, majd megadóan bólintott és az utamra engedett.
Aznap éjjel nem tettem mást mint csalódott fájdalmamban, könnyeimet nyelve feküdtem az ágyon és az járt a fejemben, hogy…
„Megint… megint megtörtént. Megint a lelkembetapostak, megint elárultak!”
Egyszer hallottam, ahogy valaki óvatosan megáll az ajtóm előtt és tudtam, hogy Kyle az, aki aggódva hallgatózik, de nem mer se bekopogni, se bejönni hozzám. De így volt jó. Most egyedül akartam maradni.
A további napok feszültségben teltek el. Kyle és én szinte kerültük egymást, csak a táncpróbán találkoztunk, ahol egy közeledő versenyre készültünk. Egyikünk sem tudta, hogyan kezelje ezt a helyzetet. Nem tudtuk mit mondhatnánk egymásnak és főleg azt nem tudtuk, hogy ezután hogyan viselkedjünk egymással.
Ezért ért meglepetésként, mikor a karácsonyi szünet kezdetén Kyle elfogadta a szüleim meghívását és a karácsonyt velünk töltötte. Feszültebb és kínosabb karácsonyeste még soha nem volt az életemben, mint az. Szüleim is észrevették a kettőnk között lévő fagyos hangulatot és próbálták oldani a légkört, de nem sok sikerrel.
Egyszer úgy tűnt, hogy egy hosszabb beszélgetésbe elegyedve, melyben a szabadság eltöltésének különféle módjairól beszélgettek és megtalálták Kyle-al a közös hangot végre kissé oldottabb lesz a hangulat. Azonban a legváratlanabb pillanatban megszólalt a mobilom. Minden szempár hirtelen rám irányult és a figyelem középpontjában találtam magamat.
- Nem kapcsoltad ki? – kérdezte számonkérve anyu és szeme villámokat szórt a dühtől.
- Nem… - vallottam be, majd kelletlenül álltam fel a székről és indultam el a makacsul csörgő telefonhoz.
- Legalább lehalkíthattad volna! – zsörtölődött tovább.
- Elfelejtettem… – rántottam meg a vállam hanyagul és kínosan éreztem magam, hogy mindenki engem követ a szemével.
- De ki az, aki ilyenkor telefonál? – rázta értetlen felháborodással a fejét anyu.
Kérdésére hamar megkaptam a választ mikor a telefont a kezembevéve a kijelzőjére pillantottam és ott ismerős nevet pillantottam meg. Hirtelen megremegett a kezem. Az egyik pillanatban forróság a másik pillanatban a hideg rázta a testemet. Mérhetetlen izgalom fogott el és mikor felpillantottam és megláttam a többiek tekintetét láttam, hogy már mindenki sejteti ki hív.
Szüleim szemrehányóan néztek rám és figyelve a reakcióimat anyu rosszallóan ingatni kezdte a fejét. Aztán tekintetem Kyle-ra siklott, aki alig tudta leplezni ideges feszültségét. Keze ökölbe szorult, izmai megfeszültek és a szemében dühös csalódottság csillogott.
Amikor pedig szabadkozva a másik szobába indultam, hogy nyugodtan lebonyolíthassam a telefonbeszélgetést, mindannyian elképedve meredtek rám és nem akarták elhinni, hogy van fontosabb számomra, mint az ünneplő családi kör.
Pedig volt… és épp a telefonvonal túlsó végén…
(Luna Lowell)
A következő fejezet megjelenése: 2012. 02. 10.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése