Néztem, ahogy George lassan közeledett felém és a torkom összeszorult. Nem tudtam mire készül, de fenyegető nézése nem sok jóval bíztatott. A kezemben megremegett a fegyver mikor eszembe jutottak a lehetséges tervei és tudtam, hogy valahogy elébe kell mennem a dolgoknak.
- Állj…! – kiáltottam rá és megpróbáltam nagyon magabiztos lenni.
Bár George megtorpant, láttam rajta, hogy egy cseppet sem riasztottam el attól, amit tervez, csupán csak meglepte, hogy még mindig ellenszegülök neki és nem adom fel.
Nem akartam feladni!
Azonban lassan kezdtem rádöbbenni, hogy magam sem tudom mi lesz ennek az egésznek a végkimenetele. Hiszen Taylor és az édesapja harcképtelenül feküdtek a földön, egyikük félig eszméletlenül, másikuk pedig életveszélyes, vérző sebbel. Én pedig bár ideig-óráig sakkban tarthattam a fegyverrel George-t, magam sem gondoltam komolyan, hogy azok után, ameddig elmerészkedett, most le fog tenni szándékáról és meggondolva magát, békésen távozik.
Abban a pillanatban rádöbbentem, hogy sehová nem vezet az én kis mentőakcióm. A tervem hirtelen életveszélyes esztelenséggé kezdett válni és még csak „bé” tervem sem volt. De már nem hátrálhattam ki. Ezért megpróbáltam menteni a menthetőt.
- Maradj ott…! – kiáltottam rá megint George-ra mikor megmozdult és megpróbáltam nagyon határozottnak tűnni.
De gyenge próbálkozás volt és nem tudtam vele megtéveszteni George-ot. Árgus szemekkel figyeltem, hogy hanyag testtartással áll és látszódott rajta, hogy egy cseppet sem tart tőlem. Csupán csak azért torpant meg, azért várakozik, hogy perverz módon a helyzet feszültségét kiélvezze. Arcán gúnyos mosoly terült szét és lekicsinylőn mért végig.
- Különben…?
„Különben?” – villant át az agyamon. – „Jó kérdés!”
Tanácstalan voltam, de tudtam, hogy valamit tennem vagy mondanom kell ahhoz, hogy húzzam az időt és George-ot távol tartsam magamtól és a szeretteimtől. Nem akartam, hogy valamelyikünk is az ő aberrált bosszúhadjáratának áldozatává váljon. Hirtelen rémképek villantak fel a szemem előtt, ahogy George engem bánt, majd az, ahogyan Taylort gyötri… és mérhetetlen düh fogott el. Mikor megszólaltam már nem kellett rájátszanom, valóban fenyegető és dühös voltam.
- Ne akard kihívni a sorsot magad ellen!
George szeme elkerekedett a meglepetéstől és egy pillanatra úgy tűnt mintha még hátra is hőkölt volna váratlan indulatomtól. De a következő pillanatban már megint ott volt az arcán az a gúnyos mosoly, amivel a földbe döngölte az önbizalmamat.
- Jaj, te… - sóhajtott lekezelő kuncogás közepette és fejét ingatva a földet bámulta eltűnődve. – Soha nem tanulsz!
Egy röpke ideig úgy tűnt, hogy szórakoztatja a kialakult szituáció, de a következő pillanatban metsző tekintetét a szemembe fúrta és úgy folytatta tovább.
- Mindig is egy buta liba voltál, aki nem értett a szóból.
Sértő szavai olyan érzést keltettek bennem, mintha arcon ütött volna. Rég volt mikor szerettem őt, már nem jelentett nekem semmit. Sok minden történt azóta, sok fájdalmat és csalódást okozott nekem, de mégis az fájt a legjobban, hogy ilyen véleménnyel van rólam. Túl kellett volna lépnem a dolgon, de mivel igazságtalannak tartottam, nem akartam szó nélkül hagyni.
- Nem egy nyelvet beszéltünk! – vágtam vissza dühösen. – A Te csekélyke értelmi szinted zagyvaságai érthetetlenek a számomra.
Erőtlen próbálkozás volt, hogy visszavágjak neki és átgondolatlan is. De úgy tűnt érzékeny pontjára tapintottam, mert hirtelen elvörösödött a dühtől, orrlyukai kitágultak és minden izma megfeszült. Azt hittem abban a pillanatban rám ront, de aztán a kezemben lévő pisztolyra meredve inkább nyugton maradt.
- Mégis, volt amikor megértettél, csak nem tanultál belőle! – vágta oda lekezelően a szavakat és köpött egyet a padlóra. – Csak a verésből és az erőszakból értettél. Ez is mutatja, hogy milyen szánalmas vagy. Először a szerelmemért kuncsorogsz, aztán nem tetszik a rendszer. Amikor pedig úgy érzed, hogy megbántottalak egy nyálas celeb karjaiba omlasz és tőle vársz segítséget. Az sem érdekelt, hogy újra veled akartam lenni! Csak ez a kis szarzsák érdekelt téged!
Kiabálta George most már magából kikelve és dühében a földön fekvő Taylorba rúgott. Abban a pillanatban készen álltam arra, hogy lőjek, mert szerelmemet megakartam védeni a további erőszaktól. Erősen megmarkoltam a pisztolyt és határozottan George-ra szegeztem. De legnagyobb meglepetésemre ő újból felém fordult és egyenesen belenézett a szemembe.
Visszakoztam és kissé elbizonytalanodtam. Nem csak George kiszámíthatatlan viselkedésétől, de a saját reakciómtól is. Hiszen épp arra készültem, hogy meghúzzam a ravaszt.
Azonban nem tépelődhettem ezen tovább, mert újabb sértő szavak záporoztak felém.
- Egy ribanc voltál! Megszédített ennek a kis nyálas féregnek a hírneve! Nem gondoltál bele, hogy ezzel engem megalázol? Azt bizonyítottad, hogy én egy senki vagyok!
Ellenkezni akartam, megakartam neki mondani, hogy téved, hogy szó sem volt erről, hogy rosszul látja a dolgokat és félreismer… De a gyűlölettől szikrázó pillantását és elborult elméjét látva rádöbbentem, hogy felesleges. Úgy sem hallaná meg az érveimet, vagy ha hallana, nem értené meg.
George pedig már nem fojtotta vissza magába a mondanivalóját.
- De megtanítottam neked, hogy ne becsülj alá és bebizonyítottam, hogy ez a kis pöcs, egy nulla! Ugye, tudod miről beszélek? – kérdezte és jelentőségteljesen nézett rám.
A gyomrom görcsberándult. Hirtelen megrohantak az emlékek és kezemben megremegett a fegyver. Igen, tudtam, hogy George miről beszélt, hiszen életem legszörnyűbb napját éltem át akkor. Kitörölhetetlen volt számomra. Az ő megbízásából, haverjai olyan traumát okoztak nekem és Taylornak, hogy majdnem teljesen tönkre tették mindkettőnk életét. És nem rajta múlt, hogy nem így történt.
Pillantásom Taylor-ra siklott, aki még mindig a földön feküdt, de lassan életjelet adott és láthatóan kezdett magáhoztérni.
Újra George-ra pillantottam és mérhetetlen gyűlöletet öntött el a hirtelen rám tört fájó emlékektől. Tehetetlen dühöt éreztem és a legszívesebben meghúztam volna a ravaszt, csak hogy a világot megszabadítsam ettől a féregtől.
De George szavai és sértései mélyen a lelkembe gázoltak és ő teljesen tisztában volt ezzel. Tudtam, hogy szándékosan csinálja, csak hogy módszeresen gyötörjön és bántson. Nekem pedig nagy lélekjelenlétre volt szükségem, hogy megőrizzem a higgadtságomat és ne kövessek el valami hibát. Azonban a szememben felgyülemlett könnyeket nem tudtam elrejteni.
Mikor meglátta szemem csillogását jókedvre derült, mert tudta, hogy célt ért.
- Jaj, csak nem fogsz sírni? – kérdezte gúnyolódva, majd egy hirtelen váltással újból indulatosan támadt rám. – Akkor miért nem fakadtál sírva, te ribanc, mikor bejöttél hozzám a börtönbe, hogy gúnyolódj rajtam és felingerelj? Akkor miért nem…?
Fenyegetően tett felém egy lépést, de aztán megint megtorpant. Nem értettem a dolgot. Tudtam, hogy nem a fegyver riassza el, így csak azt feltételezhettem, hogy ez is a kis perverz játékához tartozik.
- De tudod mit? – folytatta George tovább a monológját. – Akkor jöttem rá, hogy mit kell tennem! Láttam, hogy téged csak egyetlen dolog törhet meg végérvényesen, csak egy valami van, aminek az elvesztése fel fog emészteni és végre megtanulod, hogy velem nem lehet packázni! Az pedig az, hogy végleg megfosztalak a szerelemtől, a kis Taylorkádtól…
Nem értettem, hogy George mire akar kilyukadni és értetlenül pislogtam. De mikor megláttam, hogy lassan és fenyegetően elindul a lassan magáhoztérő Tay felé, aki még mindig a földön feküdt, már rosszat sejtettem. Szívembe félelem költözött és lassan rettegni kezdtem attól, hogy mit tervez vele. Aztán amikor George elővett a nadrágjából egy kést és fenyegetően megállt Taylor erőtlenül heverő teste felett, már tudtam mire készül.
- George, ne! – kiáltottam fel és a fegyvert elszántan szegeztem rá.
Fenyegető akartam lenni, azonban a hangom megremegett az aggodalomtól és a kiáltásom inkább könyörgésnek hangzott. De George figyelemre sem méltatott. Határozottan és erősen rátérdelt Taylor hátára, majd belemarkolt a hajába és hátrafeszítve a fejét a torkának szegezte a kést.
- Ne! – kiáltottam fel megint és ezúttal tényleg könyörgő volt a hangom.
George csak ekkor nézett rám és tekintetében láttam az elégedettséget. Bár az én kezemben volt a fegyver, mégis ódzkodtam attól a gondolattól, hogy használnom kelljen és inkább könyörögni kezdtem neki.
- Kérlek, ne tedd! – kértem elcsukló hangon.
Aztán Taylorra siklott a tekintetem, aki erőtlenül és összeverve feküdt a padlón. Megszámlálhatatlan zúzódás és seb volt a testén, még alig volt eszméleténél. George markában tehetetlen és kiszolgáltatott volt és homályos tekintetén látszódott, hogy hirtelen azt sem tudja, hol van. Olyan volt, mint egy szertartásra előkészített áldozat, és szemében megláttam a tehetetlenséget és a rettegést.
- Őt szereted? Ő a mindened? Nem tudsz nélküle élni? – kérdezte George undorodva, majd a padlóra köpött. – Akkor mindezt elveszem tőled, amiért te megfosztottál mindentől…
George-ot néztem és tekintetében láttam, hogy komolyan gondolja a dolgot. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha a szívemet valami megfacsarta volna. Rettegés és a féltés keveréke vegyült el bennem és a kétségbeesésé. Hirtelen minden a felszínre tört belőlem. Az elmúlt évek összes fájdalma és szenvedése, amit átéltem, a sok könny, amit elhullattam. A hátára szegeztem a tekintetem és mérhetetlen gyűlöletet éreztem iránta. Rádöbbentem, hogy ha nem teszek valamit, gátlástalanul befogja váltani az ígéretét. Így amikor megláttam, hogy a kést tartó keze meglendül Taylor felé, szinte gondolkodás nélkül cselekedtem és végső kétségbeesésemben, célzás nélkül meghúztam a fegyver ravaszát…
(Luna Lowell)
A következő fejezet megjelenése: 2012. 06. 01.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése