Lassan tértem magamhoz és környezetem zajait is csak nehezen fogta fel az agyam. Először azt fogtam fel, hogy egy ágyban fekszem, azután pedig azt, hogy körülöttem emberek beszélnek és engem szólongatnak.
- Térj magadhoz Kedves…
- Nincs semmi baj…
Először Liza hangját ismertem fel, aki bár aggódva szólongatott, igencsak paprikás hangulatban volt és indulatosan szólt Mike-hoz.
- Nincs semmi baj?! – csattant fel lakótársnőm ingerülten. – Csak egy férfi mondhat ilyeneket azok után, hogy ez a szerencsétlen megtudta, hogy a barátja teherbeejtett valakit.
- Az még nem olyan biztos. – szögezte le Mike határozottan.
- Nem biztos?! – kérdezett vissza Liza és egyre dühösebb lett. – Ettől hangos az egész média.
- Attól még nem biztos, hogy úgy is van. – érvelt Mike rendíthetetlen makacssággal.
- Gondolhattam volna, hogy reflexből beindul nálad a férfiakra oly jellemző összetartás. – jegyezte meg gúnyosan Liza.
- Igen?! Nálad meg a nőkre oly jellemző előítélet. – vágott vissza Mike. – Még azt sem tudjuk mi az igazság, te már elítéled…
- Te pedig mentegeted… - replikázott Liza.
Talán még folytatták volna tovább, ha egy újabb ismerős hang nem vág közbe és erélyesen rendre nem utasítja őket.
- Nem fejeznétek már be? Ha folytatni akarjátok, akkor menjetek ki és ott tegyétek. Nem hiszem, hogy ez megfelelő idő és megfelelő hely lenne a vitatkozásotokra…
Ez volt az a pillanat mikor egy mélyről jövő sóhaj hagyta el a torkomat és fáradtan nyitottam ki a szememet.
- Magáhoztér… - hallottam meg Liza aggódó hangját.
Abban a pillanatban egycsapásra megváltozott a jelenlévők hangulata. Ingerültségük mintha nem is lett volna, tovaszállt és szinte kézzelfoghatóan éreztem feszült aggódásukat, ahogy lélegzetvisszafojtva figyelték ébredésemet.
A szobában uralkodó fényviszonyoktól kénytelen voltam hunyorogni és mikor a szemem megszokta a fényt, három alakot pillantottam meg az ágyamnál.
Ahogy jól érzékeltem, Liza és Mike az ágyam mellett álltak és átmenetileg felfüggesztve a vitájukat, aggódó tekintettel méregettek. Hálás mosoly terült szét az arcomon, amiért ott voltak mellettem. Azonban amikor megláttam az ágyam szélén ülő alakot, aki kezemet gyengéden a kezében tartva, feszülten vizsgálgatott, elkerekedett a szemem.
- Kyle... te mit keresel itt? – kérdeztem döbbenten.
Szokásához híven, ezúttal sem válaszolt azonnal. Miközben egy rakoncátlan tincsemet kisimította az arcomból halványan elmosolyodott, de a tekintetében ott bujkált a feszült aggodalom.
- Mikor megtudtam a hír, féltem attól, hogyan fogsz reagálni és úgy döntöttem, hogy idejövök. – mondta halkan, majd jelentőségteljesen nézett bele a szemembe és úgy folytatta. – Ha nem szerethetlek… legalább vigyázni akarok rád…
Keserédesen elmosolyodott és nekem belesajdult a szívem.
Egy hosszú percig csak szótlanul néztük egymást és szavak nélkül is tudtuk, hogy mi jár a másik fejében. Kyle tekintetében ott csillogott a reménytvesztett vágyakozás, az enyémben pedig a fájdalmas sajnálkozás, amiért képtelen voltam viszonozni az érzéseit.
Észre sem vettük, hogy Liza és Mike mikor hagyta el diszkréten a szobát, de mire felocsúdtunk, már kettesben voltunk.
- Szeretném, ha velem jönnél. – jelentette ki Kyle határozottan.
- De hová? – kérdeztem meglepetten. – És miért…?
- Egy biztonságos helyre, ahol nem találhat rád és nem zaklathat a média.
Hirtelen görcsberándult a gyomrom, mikor eszembejutott, hogy annakidején milyen tolakodó zaklatást kellett kiállnom. Azóta sem tudtam feldolgozni azt a média rohamot és el sem tudtam képzelni, hogyan tudnék kezelnék egy újabb helyzetet.
Kyle-nak nem kellett sokat győzködnie, szinte azonnal beleegyeztem, hogy vele tartsak. Rövid idő múlva már ott ültem mögötte a motoron és szorosan átkarolva őt, hozzásimulva száguldottunk a menedékem felé.
A hely ahová Kyle vitt, nem volt messze, de annál inkább elszigetelt volt.
Az erdő közepén álló kisebb házat nehezen lehetett megközelíteni és szinte képtelenség volt észrevétlenül a közelébe jutni. Ha ez mégis sikerült volna valakinek, a ház biztonsági személyzete gondoskodott róla, hogy ne jusson túlságosan közel a betolakodó.
Ide hozott Kyle a média és a világ szeme elöl. Itt rejtett el, hogy megvédjen és, hogy időt adjon arra, hogy összeszedjem a gondolataimat és rendezzem az érzéseimet.
Ott ültem az ideiglenes szobám ablakában és egykedvűen bámultam kifelé. Az első sokk után, amit a Taylor-ról szóló cikk okozott, meglepően jól éreztem magam. De ez igazán nagy csúsztatás volt. Bár nem zokogtam kiborulva és nem éreztem úgy, hogy a fájdalomtól az eszemet vesztem, mégis össze voltam zuhanva.
Ürességet éreztem és azt, hogy megint csalódnom kellett abban, akit szeretek. De már belefáradtam a sors eme furcsa játékába és már nem engedtem, hogy maga alá temessenek csalódott és fájdalmas érzéseim. Higgadtan akartam gondolkodni. Egyet azonban határozottan tudtam. Ezúttal utána járok az igazságnak és meghallgatom Taylort…
Mintha csak végszóra történt volna, Kyle kopogott az ajtómon, majd benyitott és bedugta a fejét.
- Bejöhetek…? – kérdezte félszegen, majd mikor bólintottam óvatosan bejött és mellém telepedett az ablakba.
- Hogy vagy? – tudakozódott kedvesen, de az arcom egykedvűségét látva, mindent megértett és nem érdeklődött tovább a hogylétem felöl. – Kérsz valamit? Ennél valamit?
- Nem, köszönöm. – ráztam a fejemet. – Egy falat sem megy le a torkomon.
- Enned azért csak kell! – korholt gyengéden Kyle és bátorítóan elmosolyodott. – Még a végén elfogysz nekem.
- Meglehet… - fintorogtam egykedvűen és éreztem, hogy a legkevésbé sem érdekel, hogy mi van velem.
Kyle rám szegezte a tekintetét és én éreztem, hogy valamit mondani akar. Már épp megakartam kérdezni tőle, hogy mit szeretne, mikor végre megszólalt.
- És… hogy döntöttél?
- Mivel kapcsolatban? – kérdeztem, mert hirtelen nem tudtam hová tenni a kérdését.
- Taylor-al kapcsolatban. – nyögte ki nagynehezen.
- Sehogy. – válaszoltam meglepetten. – Túl kevés idő telt még el.
Ahogy Kyle-t néztem, a szorosan összeszorított száját, láttam rajta, hogy ez nem minden. Valami ott bujkált benne, valami még kiakaródzott belőle jönni… csak nem tudta rászánni magát.
- Tudod, én úgy gondolom, hogy megkéne őt hallgatnod. – bukott végül ki Kyle-ból. – Mert a sok ismerős és családtag sms-e és telefonja között, ő az, aki szinte egyfolytában keres.
Csak ekkor láttam meg a kezében szorongatott mobilomat és meglepetten meredtem a kis készülékre. Akkor döbbentem rá, hogy egy cseppet sem tűnt fel a hiánya, mert egész idő alatt nem hiányzott.
Mintha csak a szavait akarta volna igazolni, abban a pillanatban megcsörrent a telefon. Kyle a kijelzőre nézett, majd egy szomorkás grimasszal a szája szegletében felém nyújtotta a készüléket.
- Beszélj vele. – mondta halkan.
Mikor Kyle szemébe néztem annyi fájdalom volt benne, hogy a szívem belesajdult és magam sem tudtam miért, de hirtelen valamiféle bűntudat öntött el. Szinte szégyelltem magam azért, hogy ennyi segítségnyújtás és felém irányult érzés ellenére képtelen voltam viszonozni az érzéseit.
- Ne kövesd el ugyanazt a hibát…- folytatta rezignáltan.
Átvettem tőle a mobilomat és a kijelzőjére néztem, ahol Taylor neve állt. Tanácstalanul bámultam a telefonomat, ami továbbra is makacsul csörgött a kezemben, majd tekintetemet Kyle emeltem, tőle várva tanácsot.
- Hallgasd meg… - mondta alig hallhatóan és én megfogadtam a tanácsát.
Fogadtam a hívást és mikor a fülemhez emeltem a telefont, szinte ugyanabban a pillanatban meghallottam Taylor aggódó hangját.
- Kérlek, ne tedd le!... Hol vagy… merre…? Annyira aggódom érted!... Kérlek, ne hidd el, amiket azok a szennylapok írnak!... Nem tudom ki az a lány… Valami hazugság vagy félreértés az egész… én sem értem… Könyörgöm hidd el, hogy semmi közöm hozzá!... Szeretlek… és befogom bizonyítani neked, hogy méltó vagyok a szerelmedre… Csak adj egy kis időt, hogy kiderítsem mi folyik itt… És kérlek bízz bennem! Könyörgöm…
Egyetlen szó, vagy valamiféle reagálás nélkül hallgattam végig Taylor monológját és közben bámultam magam elé. Aztán amikor befejezte és elhallgatott, a vonal túlsó végén szinte kézzelfoghatóan éreztem a feszültségét, ahogy a válaszomra várt.
Tanácstalanul pillantottam fel Kyle-ra, mintha tőle vártam volna segítséget, de ő is csak feszülten várta, hogy mit fogok mondani Taylornak és ez mégjobban elbizonytalanított.
Ott ültem, kezemben a mobilommal, a vonal túlsó végén a válaszomra váró Taylor-al, velem szemben Kyle várakozón rámszegezett tekintetével és én egyre kínosabban kezdtem érezni magam. Gondolkodóba estem… Vajon Taylor megérdemli a bizalmamat? Adjak neki még egy esélyt?
Egy hosszú percig felrémlettek bennem a régmúlt eseményei és tépelődve tűnődtem. Aztán elhatározásra jutottam…
(Luna Lowell)
A következő fejezet megjelenése: 2012. 04. 07.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése