__________________________________________________________________________________
Az ajtóban lehorgasztott fejjel, földre szegezett tekintettel Taylor állt.
Hatalmasat dobbant a szívem és elakadt lélegzettel meredtem rá. El sem akartam hinni, hogy eljött hozzám. Azonban Taylornak valamiért nem akaródzik rám nézni. Egyfolytában a földet bámulta, mintha valami nagyon érdekeset talált volna ott. De sejtettem, hogy csak mérhetetlen zavarát próbálja meg így leplezni.
Aztán egy hosszú, döbbent némaságban eltelt perc után elszánta magát. Lapos pillantással, félszegen rám pillantott és tekintete fájdalmas csillogott.
- Szia… - szólalt meg alig hallhatóan és tekintete szinte könyörgött hozzám, hogy ne küldjem el.
Nem tudtam megszólalni, mert elszorult a torkom. Hirtelen minden Taylorral kapcsolatos emlékem a felszínre tört és megállíthatatlanul rohantak meg a hozzájuk kapcsolódó érzések. Olyan erővel törtek elő belőlem a régmúlt események, hogy belesajdult a szívem. Önkéntelenül a mellkasomra tettem a kezemet, majd összeszedve magamat, halkan szólaltam meg.
- Szia… - mondtam erőtlenül, majd kicsit hátrébb lépve utat engedtem neki. – Gyere beljebb.
Taylort láthatóan meglepte a reakcióm és az invitálásom. Az első pillanatban csak kérdőn bámult rám, aztán mikor végre felfogta és el is hitte, hogy komolyan gondolom a dolgot, lassan és bátortalanul belépett az ajtón.
Mindketten mérhetetlenül zavarban voltunk, hiszen hosszú idő telt el mióta nem találkoztunk és nem beszéltünk egymással. Pontosan az ominózus gálán. Még most is csalódott fájdalommal töltött el, ha felrémlett bennem az a pillanat, mikor megláttam Taylort azzal a lánnyal az ölében…
Szinte kézzelfoghatóan éreztem, hogy elöntenek a fájdalmas érzések és nem tudtam pillantásomat tovább Tayloron tartani. Hogy leplezzem érzéseimet, és hogy csináljak valamit, lassan a konyha felé sétáltam. Közben száguldoztak a gondolataim, hogy Taylor vajon miért látogatott meg, mit akarhat. Ott a szálloda előtt úgy tűnt, hogy hidegen hagyja a jelenlétem, most viszont összezavart a hirtelen feltűnése.
Félszegen hátra pillantottam, hogy Taylor követ e és halványan elmosolyodtam mikor megláttam, hogy mint egy engedelmes kisgyerek, leszegett fejjel ott van a nyomomban. Mikor a konyhába értünk a vállam fölött visszanézve futólag rápillantottam.
- Kérsz egy teát?
Taylor ismét meglepte a kérdésem és látszódott rajta, hogy nem számított ilyen szívélyes fogadtatásra. Egy fél pillanatig tanácstalanul vacilált aztán bátortalanul bólintott.
Hosszú, néma percek telepedtek ránk, míg elkészült a tea és közben egyfolytában kerültük egymás tekintetét. Valahogy egyikünknek sem akaródzott megszólalni és elkezdeni a beszélgetést. Aztán amikor Taylor elé tettem az illatos és gőzölgő teát, már érezhető volt, hogy elérkezett a pillanat.
Mindketten állva maradtunk és kezünkbe fogva a forró bögrét egymástól kínosan távol álldogáltunk. Aztán én voltam az, aki megelégelte ezt a patt helyzetet és hátamat a szekrénynek támasztva, egyenesen rászegeztem a tekintetemet.
- Nos, elmondod, hogy minek köszönhetem a látogatásodat? – kérdeztem határozottan és pillantásomat belefúrtam Taylor szemébe.
Arcán ismét meglepődöttség tükröződött és láttam rajta, hogy meglepte az érzelemmentes közvetlenségem. Aztán egy röpke pillanatig a kezében lévő bögrére pillantott, majd letette az asztalra.
- Láttalak múltkor a szállodánál… - mondta halkan.
- Hiba volt, hogy oda mentem. – vágta közbe és ügyeltem arra, hogy arcomon ne látszódjon semmiféle érzelem. Nagy erőfeszítésembe került, de sikerült.
- Azt hiszem beszélnünk kéne… - folytatta és csak ekkor nézett rám.
- Miről? – vágtam oda nyersen.
Láttam Tayloron, hogy rosszulesik neki a kissé rideg viselkedésem és a hangnemem. Én azonban nem lágyultam meg és provokáló pillantással vártam a válaszra.
- Arról, ami a gálán történt…
- Én nem akarok beszélni róla! – vágtam oda kissé ingerülten és hátat fordítva Taylornak a konyhaszekrény munkapultján kezdtem matatni. – Az már a múlt!
- Én azonban megszeretném magyarázni… - folytatta Taylor makacsul, mire ingerülten fordultam vissza.
- Akkor sem érdekelt a magyarázkodásod, gondolod most igen?
Annyi indulat és elkeseredett düh volt a hangomban, hogy Taylor egy pillanatra visszahőkölt. Aztán megéreztem, hogy elönt a forróság és tudtam, hogy elvörösödtem. Az, hogy nem tudtam leplezni érzéseimet, még jobban felbosszantott. Nem akartam, hogy lássa rajtam, mennyire fáj még mindig a dolog, és hirtelen hátat fordítottam neki, hogy ne is lássa az arcomat.
Csalódottan sóhajtott.
- Rendben. – adta meg magát. – De azért szeretném, ha tudnád, hogy mélységesen megbántam és tudom, hogy nincs mentség a számomra.
Kis szünetet tartott és éreztem rajta, hogy a reakciómra vár. Azonban mikor én nem tettem és mondtam semmit, halkan tovább folytatta.
– Mint ahogy arra sincs mentségem, ahogy veled és Roberttel viselkedtem ott a kávézóban.
Megint elhallgatott és én éreztem, hogy minden idegszálával abban reménykedik, hogy végre mondok vagy teszek valamit. Hallottam izgatott lélegzetvételeit és szinte hallani véltem szapora szívdobbanásait is. Tanácstalan voltam, mert küzdött bennem az érzés, ami még mindig hozzáfűzött és a fájdalom, amit okozott, és ami csalódottsággal öntött el.
Lassan felé fordultam és szomorúan néztem rá. Egy hosszú pillanatig nem szóltam, csak bámultuk egymást. Tudtam és éreztem, hogy jelentőségteljes pillanat jött el az életünkbe.
- Rendben… - szólaltam meg halkan és hangom békülékenyen csengett. – Ha ez bocsánatkérés, akkor… elfogadom.
Taylor arcán széles és boldog mosoly terült szét. Hirtelen megmozdult, hogy felém induljon, de én felemelve e kezemet megállásra kényszerítettem.
- De ez nem jelenti azt, hogy ott folytatjuk, ahol abbahagytuk!
Tay megtorpant és első döbbenete után csalódottan biggyesztette le a száját. Aztán lassan visszahúzódott és megértően bólintott.
- Megértem. Akkor majd lassan, újból közeledhetünk egymáshoz…
- Tay… - vágtam közbe és nem is lepleztem meglepődöttségemet. – Félreértettél.
Most rajta volt, hogy meglepődjön és kissé összezavarodott tekintettel várta, hogy megmagyarázzam a dolgot. Én pedig nem késlekedtem a válasszal.
- Az én életemben már van valaki más…
Az a döbbent csalódás, ami Taylor arcára ült ki, még engem is szívenütött. Csak most értettem meg, hogy mennyi reménnyel jött el hozzám, ami most hirtelen semmivé foszlott a számára.
- Nem tudtam… - hebegte halkan és lassan hátrálni kezdett.
- A híradásokból láttam, hogy te továbbléptél… - mondtam és kissé aggódva figyeltem Taylor zavart viselkedését. - … és én is így tettem.
- Én azt hittem…
- Taylor. – szóltam rá, mire egyenesen belenézett a szemembe. – Ez nem fog menni… így nem.
Néztem az arcát, a szemét és láttam rajta, hogy hirtelen feladja.
- Mondd meg mit tegyek és én megteszem. Bármit megteszek.
Nem válaszoltam… mert nem tudtam. Én lettem volna a legboldogabb ember, ha tudom valójában mit akarok. De nem tudtam. Csak egyet éreztem, hogy nem szeretnék úgy táncolni, ahogy Taylor fütyül. Túl sok fájdalom volt bennem, túl sokat szenvedtem és túl sok idő telt már el azóta, hogy csak ilyen egyszerűen helyre lehessen hozni a dolgokat.
- Nem tudom. – vallottam be és zavartan pillantottam oldalra. – Azt hiszem, hogy talán az lesz a legjobb, ha most elmész…
- De én… - kezdte Taylor, majd félretéve addigi bizonytalanságát és zavarát, minden teketória nélkül odalépett hozzám és megfogva a vállamat kényszerített, hogy ránézzek.
De amint a tekintetünk összekapcsolódott elakadt a szava és csak bámult rám. Egy hosszú, végtelennek tűnő percig nem szóltunk egymáshoz, aztán én voltam az aki, megtörtem a kínos csendet.
- Taylor… - suttogtam. - … Kérlek, most menj el.
Szinte könyörögtem neki, mert éreztem, ha tovább marad, nem sok kell hozzá és összeomlok. Taylor módszeresen végigjáratta tekintetét arcom legapróbb vonásain is mintha emlékezetébe akarná vésni, majd minden átmenet nélkül magához húzott és körémfonva karjait, szorosan magához ölelt… és akkor hirtelen megadtam magam. Lehunytam a szememet és átadtam magam az ölelés varázslatos érzésének. Hallottam Taylor légzését, ahogy a rátört érzésektől akadozva vette a levegőt, halottam szívének dobbanásait, melyre az én szívem válaszolt és engedtem, hogy minden érzés keresztüláradjon rajtam.
Csak egy röpke perc volt az egész, aztán meghallottam, hogy a bejárati ajtó lassan kinyílik és valaki belépve rajta, megáll az előszobában. Mintha álomból ébredtem volna, hunyorogva erőltettem a szememet, hogy felismerjem az érkezőt, majd a következő pillanatban rádöbbentem ki az… Az előszoba félhomályából égő szemekkel Kyle nézett bennünket.
Mérhetetlen zavar fogott el és sietősen bontakoztam ki Taylor öleléséből. Ő csak most döbbent rá, hogy ki a vetélytársa és a kínos helyzettől zavartan mosolygott. Most már mindent értett és látszódott rajta, hogy ettől a fejleménytől már magától is menni készül. Azonban mielőtt távozott volna még odahajolt hozzám és egy puszit nyomott a homlokomra.
- Vigyázz magadra… - mondta, majd minden átmenet nélkül elindult a kijárat felé.
Azonban mikor Kyle mellé ért, lelassította a lépteit és a szemébe nézve a vállára tette a kezét.
– Szerencsés vagy. – mondta halkan. – Irigyellek téged.
Aztán se szó se beszéd, távozott.
Kyle és én egymásra meredtünk és szinte vágni lehetett kettőnk között a feszültséget. Nem tudtam mit mondhatnék neki. Látszódott rajta, hogy érzékenyen érintette Taylor megjelenése és az, hogy kettőnket meghitt ölelésben látott. Egy hosszú percig csak vizsgálódva járatta tekintetét rajtam, de nem kérdezett és nem mondott semmit. Aztán hirtelen sarkonfordult és ő is elment.
Én pedig magamra maradtam gondolataimmal és összekuszálódott érzéseimmel a néptelen házban, melynek falai között még mindig ott visszhangoztak Taylor szavai…
Kyle és én még este sem beszéltünk a dologról és ez kissé aggasztott. Szerettem volna vele kettesben maradni, de a lakótársainktól ez nem ment, aztán pedig Kyle volt az, aki fáradtságra hivatkozva hamar nyugovóra tért.
Ez a helyzet nem változott reggel sem, mert Kyle mindenki előtt felkelt és mire mi lementünk reggelizni, neki már se híre sem hamva nem volt. Kezdett bosszantani a dolog, hogy nem tudom tisztázni vele azt, ami történt, de nem tudtam semmit tenni. Csak abban bízhattam, hogy estére talán lesz lehetőségem beszélni vele.
A nap nehezen telt, pedig nagyon vártam már, hogy hazaérjek. Még az sem érdekelt, hogy aznap suli után magamnak kellett megoldanom, hogy valahogy hazajussak, mert se Liza, se Mike, sem pedig Kyle nem fuvaroztak haza. Kissé elszontyolódtam ettől, de legalább volt időm átgondolni azt, hogy mit is szeretnék mondani Kyle-nak.
A buszról leszállva gondolataimba merülve sétáltam hazafelé és bizonyára ezért eshetett meg, hogy nem vettem észre azt a két alakot, akik mögöttem ólálkodtak. Mire észbekaptam, egyikük már mögém kerülve egy határozott mozdulattal befogta a szám, majd a másik karjával felnyalábolt és a bokrok közé rántott.
Éles félelem hasított belém. Kiáltani szerettem volna, de az alak mocskos és bűzös kezétől, ami a számra tapadt, nem tudtam. Rúg-kapálni kezdtem, hogy megszabaduljak az alaktól, de ő egy könnyedt mozdulattal lefogott és a nyakamba lihegve felnevetett.
- Azt hiszed olyan könnyen megúszod? – zihálta és forró leheletét a bőrömön éreztem. – George megmondta, hogy megkeserülöd…
Hirtelen régi emlékek törtek elő belőlem és a félelem teljesen megbénított. A látásom beszűkült és szinte alig érzékeltem valamit a körülöttem lévő világból. Csak azt hallattam, ahogy a két alak kárörvendően nevet.
Aztán valami más is eljutott kábult tudatomig. Pár, ütemes, halk puffanás… majd nyögések… aztán a fogvatartó kéz elengedett és én a földre huppantam. Majd újabb puffanásokat és nyögéseket hallottam… Jó pár pillanatba beletelt mire rájöttem, hogy azok a puffanások… ütések. A nyögések pedig a két alak száját hagyták el. Lassan kezdtem felfogni, hogy valaki a védelmemre kelt és jól helybenhagyta a két támadót.
Mikor alkalmi védelmezőm úgy gondolta, hogy már elég volt a móresretanításból, elkapta az egyik alakot és közel hajolva hozzá rákiabált.
- Nézz rám te köcsög! Nézz rám! – kiabálta közvetlenül az alak arcába és két kézzel megragadva a férfi ruháját magafelé fordította az arcát. – Tudod ki vagyok? Tudod…?
Úgy tűnt ez megtette a hatását, mert a két támadó gondolkodás nélkül, hátra sem pillantva, lélekszakadva rohant el. Megmentőm ott állt és addig nézett utánuk, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy tényleg elmentek, majd felém fordult és tekintetünk találkozott.
Döbbenten néztem fel rá, mert ez a jelenet megerősített abban, hogy valami titok lappang körülötte és nem egy hétköznapi emberrel van dolgom.
- Tényleg… - szólaltam meg halkan. - … Ki is vagy te, Kyle?
(Luna Lowell)
A következő fejezet megjelenése: 2012. 02. 03.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése