__________________________________________________________________________________
Egy röpke pillanatig elfogott a pánik. Ösztönösen menekülni szerettem volna és nagy erőfeszítésembe került, hogy ne engedelmeskedjek a késztetésnek. Miközben lélegzetvisszafojtva füleltem arra, ahogy George alig egy fél méterre tőlem valamivel babrál, izmaim ugrásra készen feszültek meg. Aztán meghallottam egy ismerős kattanást, George mély lélegzetvételét és már tudtam, hogy… cigarettára gyújtott.
Megkönnyebbültem, hogy nem fedezett fel, de igazán csak akkor nyugodtam meg, amikor George tovább sétált, majd bepattant a kocsijába, gázt adott és fülsiketítő kerékcsikorgással elhajtott.
Csak ekkor engedtem meg magamnak, hogy hangosan sóhajtva újból megtöltsem a tüdőmet levegővel és végérvényesen megkönnyebbüljek. Majd gondolkodás nélkül rohantam oda Hollyhoz, aki még mindig összegörnyedve feküdt a földön és csöndesen sírt. Felsegítettem és sajnálkozva néztem rajta végig. Ruhája piszkos volt és szakadt, testén és arcán ütések és rúgások nyomai látszódtak, és amikor rám nézett, szemében mérhetetlen fájdalmat láttam.
Összeszorult a szívem. Magamhoz szorítottam és próbáltam megnyugtatni.
- Annyira sajnálom! Gyere menjünk… a suliban biztonságban leszünk...
Holly szó nélkül, megadóan tartott velem, de látszódott rajta, hogy legszívesebben elbújna a világ elöl.
A portás azonnal felénk indult, mikor meglátta, hogy milyen állapotban van Holly.
- Mi történt? – kérdezte és szemét nem tudta levenni az összevert lányról.
- Szeretnénk beszélni az igazgatóval és az iskolaorvossal. – mondtam határozottan, mire a portás némán bólintott, majd intett a kezével, hogy kövessük.
Miközben csendesen lépdeltünk a férfi mellette, ő nem is titkolta kíváncsiságát, és leplezetlen tekintettel mustrálgatta Hollyt. Hogy megkíméljem a portás további tolakodó pillantásától, kettejük közé sétálva takartam el a lányt.
A néptelen folyosó csöndjébe hasítva, hirtelen megcsörrent Holly telefonja. Ijedten rezzent össze, majd a zsebéből előkotorva a kijelzőre pillantott, és mikor meglátta a hívó fél azonosítóját, félelemmel teli remegés jött rá. Én is ránéztem a kijelzőre… George volt az.
Holly tanácstalanul nézett rám, de hiába ingattam a fejem, hogy ne vegye fel, remegő kézzel megnyomta a telefon gombját. Szinte azonnal meghallottuk George hangját.
„Halló… Kincsem… Ott vagy?”
Szólongatta a lányt, olyan hangon mintha az előbb semmi nem történt volna. De Hollynak nem volt ereje válaszolni, csak minden porcikájában remegett.
„Az előbb… nem tudom mi ütött belém! Csak… kihoztál a sodromból azzal, ahogy viselkedtél!”
Kis szünetet tartott, talán arra várt, hogy Holly mond valamit, de mikor nem kapott semmi választ, tovább folytatta.
„Ne, haragudj rám!... Meg tudsz bocsájtani?...”
Megint egy kis szünet következett, azonban hiába várt válaszra, a halálra vált Holly torkát elszorította a félelem.
„Hallod, amit mondok?... Most kértem bocsánatot!”
George hangja egyre ingerültebb lett, úgy tűnt kezdi bosszantani, hogy a lány nem reagál arra, amit mond.
„Hallod?... Vagy arra vársz, hogy megalázkodjam?”
George most már minden türelmét elveszítette és úgy kezdett ordítani a telefonba, hogy még fél méterről is hallani lehetett.
„Arra ugyan várhatsz!... Mégis kinek képzeled magad, te ribanc?!... Most kértem bocsánatot, nem elég ez neked?... Majd megmutatom én… Megkeserülőd…”
Nem bírtam tovább hallgatni George fenyegetőző üvöltözését és nem bírtam közben tétlenül végignézni, ahogy Hollyn eluralkodik a rettegés. Kivettem kezéből a telefont és kinyomtam.
Hisztérikus zokogásba tört ki.
- Nem... nem mehetünk be az igazgatóhoz... – mondta miközben könnyeit nyelte. – Ha George megtudja…
- Holly kérlek, nyugodj meg. – kezdtem halkan és egyenesen belenézve a szemébe megpróbáltam megnyugtatni. – Nem lesz semmi baj. Tegnap velem is erőszakoskodott és meg is fenyegetett. De látod… nem érdekel! Nem félek tőle…
Elkerekedett szemmel nézett rám.
Én pedig éreztem, hogy valami megmagyarázhatatlan erő árad szét a testemben. Az a kapocs, ami eddig Georgehoz kötött, megszűnt. Már nem volt hatalma felettem és volt erőm szembe szállni vele.
– Eddig nem tudtam mit tegyek, de most már igen! – folytattam határozott elszántsággal. - George nem normális… és meg kell őt állítani, mielőtt valami nagyobb bajt csinál!
Holly szemébe néztem, ami a félelem és a tanácstalanság keverékétől csillogott.
- Mond el mi történt? - kértem tőle gyengéden és közben együttérzőn fogtam meg a karját, hogy arra bátorítsam, nyíljon meg előttem és ossza meg velem a titkát.
Először nem válaszolt. Látszódott, hogy könnyeivel küszködik és tudtam, hogy a szíve és a lelke jobban fáj, mint a teste, amit George összevert.
- Nem feküdtem le vele… - szólalt meg alig hallhatóan és érezhető volt rajta a kezdeti bizonytalanság. Azután lassan megjött a bátorsága és tovább folytatta. – Erősködött… erőszakoskodott, de én ellenálltam. Ma reggel is… a kocsiban... Többször mondtam nemet, de ő nem akarta elfogadni… a többit pedig láttad....
Megint zokogni kezdett én pedig nyugtatóan simogattam meg a hátát. Majd elmondtam neki, ami előző nap történt velem. Elkerekedett szemmel, csodálkozva és szörnyülködve hallgatta a beszámolómat és közben lassan elapadtak a könnyei.
Időközben megérkeztünk az igazgató irodája elé.
Kopogtunk majd határozottan benyitottunk a szobába ahol, az igazgató egyedül volt. Az asztalnál ült és épp valami dokumentumot olvasgatott. Mikor beléptünk futólag felpillantott a papírról, de azután nem tudta levenni rólunk a tekintetét és az arcára iszonyat ült ki, amint végig mérte Holly meggyötört és megtépázott testét.
Szóhoz sem engedve jutni, határozottan a dolgok közepébe vágtam.
- Igazgató úr, beszélnünk kell magával…
- Tessék csak… - mondta szinte zavartan és közben az asztala előtt álló két székre mutatva, hellyel kínált bennünket.
Miután leültünk, részletesen elmondtam neki mi történt velem tegnap, majd Holly is elmondta a saját történetét.
- Meg is fenyegette magukat? - kérdezte komolyan az igazgató, mikor végre szóhoz jutott az első döbbenet után.
- Igen és félek, hogy komolyan gondolja... - válaszoltam és közben éreztem, ahogy a félelem újból összeszorítja a torkom.
- Nyugodjanak meg. – mondta határozottan és felállva jelezte, hogy a beszélgetésnek vége. - Induljanak az óráikra, én pedig beszélek a tanárukkal a késésükről. Aztán pedig intézkedem az ügyben.
Elköszöntünk, de nem mentünk azonnal az osztályterembe. Holly a mosdóban rendbe szedte magát, mert nem szerette volna, ha az osztálytársai a faggatózásaikkal zaklatják. Ez úgy, ahogy sikerült is neki. De tudtam, hogy a lelkét ért sérüléseket nem tudja eltitkolni…. Az ott csillogott fájdalmas tekintetében.
Így mentünk az osztályterembe, ahol már javában folyt az óra…
Ez a nap valahogy lassabban telt, mint a többi. Úgy tűnt mintha megállt volna az idő és egy újabb órára csöngettek be.
A helyemről néztem Hollyt, aki magábaroskadva, szótlanul ült a padban. Nyugodtnak tűnt, túlesett az osztálytársak tolakodó faggatózásán, amit együttes erővel hárítottunk el, így én is reméltem, hogy már minden rendben lesz.
Hirtelen feltűnt, hogy az angol tanár sehol sincs, pedig már negyed órája becsengettek. Nem volt szokása a késés és valahogy nem tetszett ez az egész. A mai nap történései nyugtalanná és aggódóvá tettek.
Aztán kinyílt az ajtó és lassan besétált rajta… George.
Rosszat sejtettem mikor megpillantottam… ő nem volt osztályunk tagja. Pillantásom találkozott Holly rémült tekintetével, akinek a pillantása felért egy segélykiáltással és láttam rajta az iszonyú rettegést.
George hűvös magabiztossággal az osztály elé állt és vészjóslóan mért végig mindenkit. Jeges félelemmel teli, borzongás futott végig a gerincemen, mikor a kezében megpillantottam egy fegyvert. Bár jelenlétét mindenki tudomásul vette, az osztály zsongása csak lassan halt el. Majd mikor mindenkiben tudatosult a George kezében fenyegetően tartott pisztoly, hirtelen olyan csend lett, hogy még a légy zümmögését is hallani lehetett a teremben. Amikor pedig a huzat becsapta az ajtót, mindenki rémülten rezzent össze. A feszültség és a félelem szinte kézzelfogható volt a jelenlévők között.
George, mint a ragadozó mely prédáját mustrálja, úgy járatta végig tekintetét az osztályon. Szemeiből felsőbbrendű bosszúszomj sugárzott, mikor pillantása megakadt Hollyn. Aztán lassan oda sétált az asztala mellé és férfias alakja fenyegetően tornyosult fölé.
- Holly… Holly... - mondta a fejét csóválgatva, majd megakarta simogatni a lány fejét, de ő rettegve húzódott el tőle.
George-ot látszólag szórakoztatta Holly félelme és mosolyogva túrt bele a lány hajába. A következő pillanatban azonban olyan erővel markolta meg, hogy Holly fájdalmasan kiáltott fel. Mikor aztán a padból kirángatva, a hajánál fogva vonszolni kezdte maga után a földön, nem bírtam magam tovább türtőztetni.
- Hagyd abba, te állat…! – kiáltottam és dühösen pattantam fel a helyemről.
George hirtelen felém perdült és egyenesen rám szegezte a fegyvert.
- Nana, kislány! Csak semmi heves mozdulat, különben loccsan a csinos fejedet! – rivallt rám, majd a fegyver csövét a homlokomnak nyomva, gyűlölködve sziszegte az arcomba. - Ülj vissza!
Ez rádöbbentett a valóságra és arra, hogy túl merész voltam. Remegő lábakkal ültem le a helyemre, miközben tekintetem a fegyver csövére szegeztem.
- Ne félj… - mondta George és kajánul vigyorgott rám. – Majd rád is sor kerül…
Aztán Hollyra nézett és megindult felé. De pár lépés megtétele után, mint akinek eszébe jutott valami, visszafordult felém.
- Ja… és ha a te kis Taylorod ide tolja a képét… - mondta cinikus fenyegetőzéssel. – Akkor... – sokat sejtetve harapta el a mondanivalóját, majd felemelve a fegyvert azt imitálta mintha célbavenne valakit és lőne. - puff… puff…
Gonosz kacaj hagyta el a száját és én éreztem, hogy komolyan gondolja, amit mond.
- Miért jönne ide…? – kérdeztem értetlenül és szívemet az aggódó félelem markolászta.
George önelégülten mosolygott.
- Mert ide hívtam azzal, hogy bajban vagy. – válaszolta, azután gúnyos hangsúllyal folytatta. - Ő pedig rohanni fog, hogy megvédelmezze a kedvesét…. Hiába tartogatod magad neki… kicsinálom.
Miután megosztotta ördögi tervét, megint sátáni kacajban tört ki.
Lelki szemeim előtt megjelent Taylor, ahogy George telefonja hallatán összeszorult a szíve az aggodalomtól, majd csapot-papot hátrahagyva, kocsijával átszáguld a városon…
Kezem ökölbeszorult és legszívesebben puszta kézzel ugrottam volna Georgenak, amiért bele keverte Taylort és ártani akart neki. Azonban a kezében lévő fegyver visszatartott attól, hogy rárontsak. Tehetetlen düh öntötte el az egész testem.
- Szemét… - sziszegtem gyűlölködve és le sem tagadhattam az iránta táplált undoromat. – Dögölj meg!
- Én is szeretlek. – mondta önelégülten.
Egy hosszú percig elégedett mosollyal méregetett, majd figyelme újra Hollyra irányult.
- Szóval elutasítottál? Ejnye, ejnye Holly. Nem lett volna jobb letudni ezt a kocsiban? Most az egész osztály végig fogja nézni... Vetkőzz!
Holly szeméből a félelemtől és a megszégyenüléstől potyogni kezdtek a könnyek. Próbált ellenkezni mikor George tépni, szaggatni kezdte a ruháját, aztán támadója visszakézből adott neki egy pofont és ő aléltan terült el a padlón.
Ezt nem állhattam meg szó nélkül és felpattanva a helyemről, rá kiáltottam Georgera.
- Perverz állat...! Hagyd abba!
- Kussolj ribanc! – üvöltött rám, dühtől villámló szemekkel.
Ekkor lassan kinyílt az ajtó és minden szem a bejáratra irányult.
A küszöbön Taylor jelent meg, akinek arcán aggodalom tükröződött. Határozottan belépett a terembe és tekintetével engem keresett. Meggyőződött róla, hogy semmi bajom és csak ezután nézett szét a teremben. Azonnal meglátta a földön fekvő és a félelemtől reszkető, Hollyt, majd megpillantotta George kezében a fegyvert. Döbbenten mérte végig, aztán mikor George arcán ördögi vigyor terült szét, lassan hátrálni kezdett.
- Hé, haver… ne csinálj hülyeséget…
George azonban Taylorra irányította a fegyvert és hezitálás nélkül meghúzta a ravaszt. A fegyver lövése hangos döngéssel visszhangzott a terem falai között és többen döbbenten kiáltottak fel és befogták a fülüket.
Fájdalmasan sikoltottam, mikor Taylor a melléhez kapott. Majd amikor a földre zuhant, hisztérikus zokogásba törtem ki. Nem törődtem George-al, sem a fegyverrel, oda rohantam Tay mozdulatlan testéhez és kétségesetten rogytam mellette térdre.
George egy pillanatig csak állt ott… először földönfekvő áldozatára meredt, majd a kezében lévő fegyverre. Aztán hirtelen ráeszmélt, hogy mit tett és láthatóan megijedt saját tettétől. Menekülésre fogta a dolgot és lélekszakadva rohant ki a teremből.
Mikor George alakja eltűnt a bejárat mögött, az egész osztály döbbenten ült és csak hangos zokogásom töltötte be a termet.
- Orvost… - kiáltottam kétségbeesetten, miközben fuldokolva nyeltem könnyeimet. – Orvost…! Hívjatok orvost…!
Taylor mellett térdelve megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim. Szívemet mérhetetlen fájdalom markolászta és közben Taylor testét módszeresen vizsgálgatva, a legapróbb életjelét kerestem….
(Grettta – Nagy Gréta/Kata65 – Janovics Kata)
A következő fejezet megjelenése: 2011. július 22.
2 megjegyzés:
jézusomjézusom..igaz nem lesz semmi baja..:'(:'(
A folytatás, legalább ennyire izgalmas lesz!! :)
Megjegyzés küldése