__________________________________________________________________________________
Azonban mielőtt találkoztam volna Roberttel, még táncpróbára kellett mennem.
Bármennyire is lefoglaltak a vizsgák és a vizsgákra való felkészülés, nem hanyagolhattam el a próbákat sem. A táncverseny időpontja vészesen közeledett és tudtam, hogy hamar elszáll az a pár hét, ami még addig hátravolt. Új táncpartneremmel együtt éreztük, hogy még van mit csiszolni az előadásunkon, így amikor csak tehettük fáradhatatlanul és végnélkül gyakoroltunk.
Ezúttal azonban már a próba elején közöltem, hogy csak este hatig érek rá, mert dolgom van. Alex és Kyle kérdőn néztek rám és mikor bejelentettem, hogy Robal találkozom, barátom nem titkolt rosszallásával kellett szembesülnöm. Bántott, hogy Alex is azok közé tartozik, akik félreértik újdonsült barátomhoz fűződő viszonyomat. Hiába magyaráztam már el neki, hogy csak barátság van közöttünk és csupán jól érezzük magunkat egymás társaságában, Alex akkor sem nézte jó szemmel ezt a kapcsolatot. Én viszont már kezdtem belefáradni abba, hogy mindenkinek magyarázzam a dolgokat.
A próba jól alakult. Bár Alex kissé felhúzta az orrát ezen a Rob dolgon, Kyle és én szinte szárnyakat kaptunk. Minden új figura és lépéskombináció kivitelezése tökéletesen sikerült és annyira egymásra voltunk hangolódva, hogy még Alexnek sem volt egyetlen rossz megnyilvánulása sem. Egész próba alatt elégedetten bólogatott és ezúttal a mindig feszült arckifejezése is enyhülni látszott.
Mégis mikor elérkezett az este hat óra, Beccára és a kicsire hivatkozva sietősen távozott. Úgy hagyott faképnél minket, hogy még a következő próba idejét sem fixáltuk le. Tudtam mi baja, mert ismertem már, mint a tenyerem és azt is tudtam, hogy idővel majd megbékél. Csak most hagyni kell őt, hogy magában puffogjon egy kicsit.
Én azonban le sem tudtam tagadni, hogy felvagyok dobva. Miközben pakoltam a holmimat, arcomon széles mosoly terült szét. Magam sem tudom miért, de felvillanyozott az előttem álló találkozó.
Rövid idő múlva azonban azt vettem észre, hogy a közelben álldogáló Kyle karbatett kézzel támaszkodott az ajtófélfának és kaján mosollyal az arcán engem fixírozott. Értetlenül néztem rá és egyenesen felé fordultam.
- Most mi van? – kérdeztem tőle magyarázatra várva.
Azonban meg sem kellett szólalnia ahhoz, hogy sejtsem, mi jár a fejében.
- Semmi… - ingatta a fejét és gúnyosan mosolyodott el. – Le sem tagadhatod, hogy mennyire várod ezt a találkozót.
- Miért tagadnám? – rántottam meg a vállam hanyagul. – Várom, mert egy olyan emberrel találkozom, akivel jólérzem magam. A társaságában egy kicsit elfelejthetem a vizsgákat és a versenyre való felkészülést. Ennyi.
- Ennyi? – kérdezett vissza Kyle szkeptikusan. – Tényleg csak ennyi?
- Ajjjj, már te is kezded? – csattantam fel. – Hagyjál békén ezzel a hülyeséggel!
- Hülyeség? – kérdezte Kyle miközben elkerekedett a szeme.
- Igen. Az a sok marhaság, ami azokban a hülye bulvárlapokban megjelent már mindenki gondolatát megmérgezte a környezetemben. – vágtam oda dühösen.
Miközben ingerülten pakoltam tovább a dolgaimat a táskába, éreztem hogy lassan elhatalmasodik rajtam a düh. Egyszer és mindenkorra tisztavizet akartam önteni a pohárba.
- Na, idefigyelj! – fordultam Kyle felé és egyenesen a szemébe néztem. – Mikor ott a gálán Taylort rajtakaptam azzal a lánnyal Rob volt az, aki a gondjaibavett. Ő volt az, akire ismeretlenül támaszkodhattam, akire abban az időben bármikor számíthattam. Ő volt az, aki elterelte a gondolataimat arról, ami történt, aki mellett jóval kevesebbszer gondoltam Taylorra… És ő miatta nem kerültem padlóra. Voltam már padlón az életben, tudom milyen, és hogy most nem történt meg újból, azért Robnak tartozom hálával. Eközben idővel valamiféle kötelék is kialakult közöttünk. Jól érezzük magunkat egymással, és amikor megtehetjük találkozunk. De semmi több! Ő éli a hírességek életét szerelmével, Kristenel az oldalán. Én pedig élem a kis szürke, hétköznapi életemet, miközben megpróbálok boldogulni a világban és újra boldog lenni. Az, hogy ezt pár újság elferdítve tálalja az olvasóknak a nagyobb példányszám eladásának reményében, azt szánalmasnak tartom és dühít, hogy nem tehetek semmit ellene. De az, hogy akik engem jól ismernek, ezt el is hiszik… nos, az inkább szomorúsággal tölt el.
Nem kívántam tovább ecsetelni a dolgokat és elfordulva tőle, csalódott szomorúsággal folytattam a pakolást tovább. Bár alig volt már mit pakolnom, mégis nagy figyelmet szenteltem annak a pár dolognak és mérhetetlen lassúsággal tömködtem a táskámat. Addig sem kellet felemelnem a tekintetem és így Kyle nem láthatta meg a szememben gyülemlő könnyeket.
Jó pár percbe beletelt, míg a táskámmal végeztem. Egy határozott mozdulattal behúztam a cipzárt, de nem vettem le róla a tekintetem és továbbra is csak azt bámultam. Úgy éreztem, ha felnézek, menten kitör belőlem a sírás.
Kyle volt az, aki megtörte a tétlenséget és mellém lépve gyengéden megfogta a karomat. Majd mikor könnyes szemeimet ráemeltem, bűntudatosan nézett rám.
- Ne haragudj… - fintorgott fájdalmasan és látszódott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát. – Egy hülye vagyok…
- Semmi baj… - suttogtam elhaló hangon, de valójában rosszulesett ez az egész végnélküli magyarázkodás. – Remélem mostmár eloszlattam minden kétségedet.
Kyle nem válaszolt, én pedig mikor a szemébe néztem, fáradtan vettem tudomásul, hogy nem tudtam meggyőzni teljesen. Azonban mikor megszólalt mondanivalója váratlanul ért.
- Csak azért érdeklődtem… csak azért kérdeztem rá… - mondta halk bátortalansággal, aztán hirtelen elakadt és nem tudott tovább a szemembe nézni. Egy röpke pillanatig oldalra kapta a tekintetét és látszódott rajta, hogy vívódik. Aztán újból egyenesen belenézett a szemembe és kibökte. - Tudni akartam, hogy van e nálad esélyem…
Nem hittem a fülemnek. Döbbenten kerekedett el a szemem ettől a nem várt fordulattól és még a szavam is elállt…
Még akkor is Kyle válasznélkül hagyott megjegyzésén járt az agyam, mikor Robbal találkoztam. A viszontlátás örömében azonban hamar megfeledkeztem róla.
Rob egy meghitt étterembe vitt, ahol hosszan beszélgettünk arról, merre járt a nagyvilágban mióta nem láttam. Arról is beszélgettünk, hogy milyen volt a forgatás és arról is, hogy mennyire vicces társasággal filmezett utoljára. Szóba került hogyan viselik Kristennel a távkapcsolatot, hiszen hiába fejeződött be Rob forgatása, most Kristen volt távol.
Rob kicsit faggatott arról, mi történt velem mostanában, de én nem tudtam beszámolni neki sok mindenről. Megemlítettem ugyan Alex utolsó morcoskodását és a Kyle-al való utolsó beszélgetésemet, de nem tulajdonítva neki sok jelentőséget, elbagatelizáltam a dolgot. Bár az igazat megvallva még mindig bántott Alex hozzáállása és még mindig nem jutottam túl Kyle elejtett megjegyzésén. Azonban erről nem beszéltem.
Aztán Rob afelöl tudakozódott, hogyan mennek a vizsgák.
Miközben beszélgettünk észrevettem, hogy Rob finoman vigyáz arra, hogy még csak véletlenül se kerüljön szóba Taylor. Először nem tudtam mire vélni a dolgot, de nem volt merszem rákérdezni. Pedig nagyon szerettem volna megtudni, hogy tisztázták e már a kettőjük között feszülő ellentétet. Azonban úgy éreztem nem lenne szerencsés, ha ott és akkor rákérdeznék.
Amikor viszont az étterem előtt egyre nagyobb rajongók tömegét és paparazzikat látva Rob felvetette, hogy menjünk fel hozzá és nyugodtabb körülmények között, folytassuk a beszélgetésünket, már nem láttam akadályát annak, hogy neki szegezzem a kérdést.
- És mi van veled és Taylorral?
Robert nem válaszolt azonnal. Arca azonban megfeszült, szeme szomorúan csillogott és látszódott rajta a csalódottság. Meg sem kellett szólalnia ahhoz, hogy tudjam a választ.
- Sajnálom. – suttogtam és igazán elszomorított a tény, hogy az egykor oly jó barátok, mára mennyire eltávolodtak egymástól.
- Ne sajnáld… – mondta Rob halkan és berögződött mozdulatokkal cigarettára gyújtott.
- Nem is beszéltetek azóta? – érdeklődtem tovább, mire Rob őszinte meglepődöttséggel nézett rám.
- Miért, ti igen?
- Nem, nem. – ráztam a fejemet zavartan. – De gondoltam…
- Rosszul gondoltad. – hárította el a kérdést Robert és hangjában némi ingerültséget véltem felfedezni.
Aztán felállt és lassan az ablakhoz sétálva kibámult rajta. Egy hosszú percig csak állt ott és szótlanul meredt kifelé és én a hátára szegezve a tekintetemet, szinte kézzelfoghatóan éreztem, ahogy száguldanak benne a ki nem mondott gondolatok. Nem szóltam, hagytam elmerengeni. Tudtam, hogy sok érzés kavarog benne, de még csak nem is sejtettem, hogy valójában mi jár a fejében.
- Tudod… - kezdte halkan Rob, felém sem pillantva és mélyet szívott a cigarettájából.
Egy rövid ideig visszatartotta tüdejében a levegőt, majd nagyot fújtatva préselte ki magából a füstöt és csak ekkor szólalt meg újból.
- Taylor mostanában egy egészen más útra terelődött. Mintha nem önmaga lenne. Az a visszafogott srác, aki eddig volt mostanában egyre többet maradozik ki éjszakára, egyre többet bulizik és ami még meglepőbb, már alkoholt is láttam fogyasztani.
- Taylor iszik? – döbbentem meg.
- Csak egyszer láttam. – jegyezte meg Rob a pontosítás kedvéért. – De épp elég. Lassan, de biztosan változik és én ebben a lelkiismeret furdalásból gyökeredző, módszeres önpusztításban nem akarok asszisztálni neki.
Nem értettem őt.
- De hát, nem tudsz a fejével beszélni? Hisz barátok voltatok…
- Ti pedig szerelmesek! – vágott vissza Rob, majd egyenesen rám szegezte a tekintetét és szinte kihívó pillantással mért végig. – És most?
Magam sem tudtam miért, de ezért a megnyilvánulásáért mérhetetlenül megharagudtam rá. Azonban ő nem hagyott fel a provokációjával és tovább beszélt.
- Nem beszéltek egymással, mindketten makacsul ragaszkodtok a kis sérelmeitekhez, ahelyett hogy tisztáznátok egymás között a dolgokat.
Egy hosszú percig csend ült kettőnk közé. Robert megint mélyet szívott a cigijéből, majd lassan az asztalhoz sétálva a csikket elnyomta a hamutartóban. Csak ekkor nézett egyenesen a szemembe és minden teketória nélkül nekem szegezte a kérdést.
- Szereted még őt?
A meglepetéstől elakadt a lélegzetem. Úgy tűnt, hogy ez a nap a meglepő megnyilvánulások napja volt. Először Kyle, most pedig Robert.
„Mi jöhet még?”
- Valahol mélyen… talán… igen. – vallottam be őszintén. – De úgy érzem, nem tudok megbocsátani neki.
- Pedig annyi mindent éltetek át együtt. – jegyezte meg Rob. – Ez már egyfajta kötelék… összetartozás, amit nem lehet csak olyan könnyen szétszakítani.
- Lehet. – mondtam halkan és éreztem, ahogy lassan megint belém kúszik a szomorúság. – De Taylornak mégis sikerült…
Robert látta rajtam, hogy mennyire elkedvtelenedtem és megpróbált inkább témát váltani.
- És van már, aki elkísér az iskolai bálra...? – kérdezte fellelkesülve.
Azonban Rob hiába próbálkozott, a beszélgetésünket már semmivel nem tudta visszaterelni abba a könnyedt és jó hangulatba, ami a legelején volt közöttünk. Hiába hozta fel témának a sulit, a tanulást vagy épp a táncot és a versenyt.
Így tehát idővel jobbnak láttam, ha búcsút veszek tőle és távozom. Felálltam, jelezve hogy indulni szándékozom és kissé zavartan kezdtem búcsúzkodni.
- Ne haragudj, de még dolgom van… - kezdtem az átlátszó szabadkozást.
Bár láttam, hogy Robert egy szavamat sem hiszi el, mégis megértőnek bizonyult.
- Haza vigyelek? – érdeklődött kedvesen. – Vagy hívjak egy taxit?
- Nem, nem. – hárítottam el a felajánlását. – Inkább gyalog mennék egy darabon. Jót tesz egy kis séta. Majd valahol leintek egy taxit.
- Ahogy jónak látod. – adta meg magát Rob és miközben az ajtóig kisért arcára kiült az a jól ismert Pattinson féle kedves mosoly. – Remélem, nemsokára találkozunk, és újra beszélgethetünk. De ha gondolod, rám is csöröghetsz telefonon…
- Rendben… – bólintottam és én is halványan mosolyogtam már.
Úgy tűnt, hogy erőtlen kis mosolyom jobb kedvre derítette Robot, mert még szélesebben mosolyodott el és szeme is élénkebben kezdett csillogni. Búcsú képpen gyengéden megöleltük egymást és egy röpke pillanatig összeölelkezve maradtunk. Aztán felemeltem a fejem, hogy adjak Rob arcára egy puszit és akkor váratlanul… az ajkaink egymáshoz értek…
(Luna Lowell)
A következő fejezet megjelenése: 2011. 12. 16.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése