Az Oprah Show után egészen más irányt vett az életem.
Mivel Taylor a műsorban önszántából leleplezte magát és a hasonmását, és engem is nyilvánosan felvállalt, már nem kellett titkolóznia. Attól fogva ahová csak ment, legyen az filmpremier vagy csak egy egyszerű riport, mindenhová magával vitt és számomra úgy tűnt, hogy büszkén mutat meg a nagyvilágnak.
De nem csak ez változott meg kettőnk között, hanem az is, hogy ezután úgy éltük a mindennapjainkat mintha az addig különtöltött perceket egyszerre akartuk volna bepótolni. Mérhetetlen boldogság járt át, hiszen azzal az emberrel voltam, akit a világon a legjobban szerettem és, aki a csillagokat is lehozta volna nekem az égről, ha akarom.
De én nem akartam. Megelégedtem azzal, hogy vele lehetek és végre úgy istenigazából összetartoztunk. Számomra elég volt az, hogy a karjaiban tartott, a csókjaival halmozott el és minden percben éreztette velem, hogy mennyire szeret.
Taylor erre mindig ügyelt és a figyelmessége határtalan volt. Nem telt úgy el nap, hogy ne kaptam volna tőle legalább egy szál vörös rózsát. Minden pillanatban leste a kívánságaimat és volt, amikor ki sem kellett mondanom, ő már tudta mit szeretnék, vagy mire vágyom.
Teljesen egymásra voltunk hangolódva és szinte szavak nélkül is értettük egymást. Én nem tudtam ennél nagyobb boldogságot elképzelni, de volt, aki nem örült annyira, hogy Taylor és én megint összetartozunk. Közöttük volt édesanyám is, aki az elsők között adott hangot az aggodalmának mikor megtudta a dolgot…
- Kicsim, én nem tartom ezt jó ötletnek… - mondta a telefonba anyu és halk hangjában igazi aggodalom csengett.
- Anya… kérlek. – mondtam és önkéntelenül elfintorodtam. – Ezt már számtalanszor megbeszéltük.
Gondterhelten sóhajtottam, mert ez mindig is téma volt közöttünk, amikor Taylor feltűnt a közelemben. Tudtam, hogy csak az anyai aggodalom szól belőle, hogy azok után, amin keresztül mentem Taylor mellett, nagyon félt az újabb csalódástól vagy az atrocitásoktól. De mégis bosszantott, hogy nem értette még meg, hogy nem akarunk egymás nélkül élni.
- Szeretem őt, teljes szívemből… és ő is engem.
- Akkor is! – csattant fel kissé erőtlenül anya. – Emlékezz csak azokra a dolgokra, amik akkor történt veled mikor vele voltál! Rossz ómen ez az egész…
- Anyaaa! – csattantam fel most már kissé ingerülten. – Ne játszd a vészmadár szerepét! Az a múlt. Szeretném, ha végre elfelejtenénk…
- Hogyan felejthetném el azokat a dolgokat!? – csattant fel megint anya.
A hangja elcsuklott és tudtam, hogy a sírás kerülgeti.
- Azt a sok fájdalmat és szörnyűséget, amit átéltél! Én akkor veled szenvedtem és a lelkem és a szívem veled haldoklott Kicsim…
Csak hallgattam és képtelen voltam bármit is mondani. Hiszen anya mindvégig velem volt, mellettem állt és támogatott a bajban. Tudtam és éreztem, hogy mindig együtt érez velem… és átélte velem minden csalódásom, fájdalmam és szenvedésem. Féltő és védelmező ölelésében, a mellére borulva sírtam el neki a bajaimat, és amikor már mindent feladni készültem, ő volt mellettem, ő támogatott és bíztatott.
- Nem akarom, hogy megint történjen veled valami…
- Nem fog! – jelentettem ki kategorikusan.
Szerettem volna megnyugtatni és végre lezárni a témát.
- Anya! Taylor és én is már tanultunk a történtekből. Most már nem fogjuk elkövetni ugyanazokat a hibákat. Már tudjuk mire kell odafigyelni a kapcsolatunkban és Taylor vigyáz rám. Testőrök kísérgetnek minket… úgy hogy ne izgulj kérlek. Minden rendben lesz…
Anya egy kis ideig hallgatott a vonal túlsó végén, de érezni lehetett, hogy valami nagyon rágja még belül, hogy valamit nagyon akar még mondani. Pár másodpercnél tovább nem is bírta magában tartani.
- És a csalódás… - bukott ki belőle. – Azt már elfelejtetted, már megbocsátottad neki?
Hallgattam. Anyu nehezebb eset volt, mint hittem. Olyan negatívan állt a dolgokhoz, hogy az már szinte fájt nekem. Nem tudtam megérteni, hogy ahelyett, hogy aggódik, csak a rossz dolgokat látja és a múltat hányja a szememre, miért nem tud a boldogságomnak örülni és miért nem támogat ebben.
„Persze, az anyai féltés…” – jutott az eszembe, de ez már túlment rajta. Ennyi pesszimizmustól lassan kezdett már az életkedvem is elmenni és ezt nem akartam.
- Anya, kérlek! – mondtam és hangom szinte könyörgőn csengett. – Hagyjuk ezt és ne hánytorgassuk fel a múltat. Tudom, hogy csak a féltés és az aggodalom szól belőled, de kérlek, bízd ezt rám. Inkább örülj annak, hogy van egy férfi, aki az életénél is jobban szeret engem és végre megint boldog vagyok.
- Örülök Kicsim… - kezdett szabadkozni anya.
Bár biztosítani akart a felöl, hogy örül a boldogságomnak, de a hangjában éreztem, hogy még ott van benne a kétkedés. Ezért mielőtt folytathatta volna a mondanivalóját, a szavába vágtam.
- Ennek örülök és maradjunk is ebben. Nem azt mondom, hogy el kell felejteni mindent, hanem azt, hogy okulni kell belőle… és túl kell lépni rajtuk. Nem akarom, hogy a régmúlt csalódásai, fájdalmai és tragédiája határozzák meg a jövőmet. Ha így állnék hozzá, akkor bele se kéne vágnom ebbe a kapcsolatba. De én szeretném ezt a kapcsolatot, mert szeretem Taylort… mindig is szerettem és mindig is szeretni fogom. Ezt kérlek értsd meg.
Kissé hosszúra nyúlt monológom végén anya nem szólalt meg és a vonal túlsóvégén csönd honolt. Kissé összezavarodva, de reménykedve vártam, hogy megértette mit szerettem volna neki mondani. Attól tartottam, hogy megbántottam valamivel, hogy félreértett. Talán úgy jött le neki a mondanivalóm, hogy terhes számomra az ő aggódása… pedig nem erről volt szó.
Már épp megakartam szólalni, hogy bocsánatot kérjek tőle és biztosítsam a felöl, hogy szeretem és megértem a féltő szándékát, mikor ő szólalt meg.
- Igazi felnőtt nő lett belőled Kicsim…
Hangja halk volt, de így is halottam, hogy elérzékenyült.
- Nem csak azért, mert gyönyörű nő lett belőled, hanem azért is, ahogy a dolgokról vélekedsz.
Nem jutottam szóhoz ekkora dicsérettől és attól, hogy anya a maga módján hirtelen igazat adott nekem.
- Legyen ahogy szeretnéd. – folytatta és érezhető volt rajta az eltökéltség. – Ezután nem fogsz hallani tőlem semmi rossz dolgot, nem fogok negatívan állni a kapcsolatotokhoz és örülök a boldogságodnak.
- Köszönöm… - suttogtam és szemembe könny szökött.
- Szeretlek Kicsim…
Abban a pillanatban annyira közel éreztem magamhoz anyut, hogy szinte érezni véltem, ahogy gondolatban gyöngéden épp magához ölel és a hajamra egy hosszú puszit nyom…
Attól kezdve anya már egészen másképpen állt a dolgokhoz és ettől végre én is felszabadultabb lettem.
Taylor pedig csak szervezte és szervezte a közös programjainkat, hogy egy percre se legyünk egymástól távol. Nem csak hivatalos programokat, de vacsorákat, kirándulásokat, baráti összejöveteleket és legnagyobb meglepetésemre, egy alkalommal autó tesztvezetését is.
Nem értettem a dolgot hirtelen, hiszen én nem voltam nagy autó szakértő. De amikor ott álltunk a számomra félelmetes kinézetű autó mellett, aminek már a puszta megjelenése is azt sugallta, hogy szétveti a lóerő és azt néztem, ahogy Taylor teljes áhítattal és csillogó szemmel végig simít a kocsi oldalán… már mindent megértettem.
- Gyönyörű… - mondta halkan Taylor.
Láttam rajta, hogy abban a pillanatban nincs tudatában, hogy hangosan kimondta, amit gondolt és ez mosolyt csalt az arcomra. Aztán a következő pillanatban rádöbbent önkéntelen megnyilvánulására és hirtelen rám kapta a tekintetét. Szemében huncut fény csillant és szélesen elmosolyodott.
- De természetesen csak utánad…
Hangosan felnevettem, de hamar le is hervadt az arcomról a mosoly, mikor Taylor beült a kormány mögé és miközben a több ponton záródó biztonsági övet bekapcsolva rögzítette magát az ülésbe, az anyósülésre invitált.
- Ne, már… - szabadkoztam zavartan.
- Miért? – kérdezte értetlenül Taylor és miközben rám szegezte a tekintetét, gyakorlott mozdulattal igazgatta magán az övet és vizsgálgatta, hogy jól tartja e. – Ez a legnagyobb szenvedélyem és szeretném veled megosztani ezt az élmény…
Nem válaszoltam csak idegesen járattam a tekintetemet az autó belsején, azt kutatva vajon mennyire biztonságos és milyen veszélyeket rejthet a számomra. Taylor kuncogni kezdett.
- Ne félj… vigyázni fogok rád…
Már magam sem tudom, hogy a szerelem volt az oka, vagy igazából a kíváncsiság és a bizonyítási vágy, hogy én nem félek, de hirtelen beadtam a derekamat. Még fel sem ocsúdtam, már ott ültem Taylor mellett, szorosan bekötve az ülésbe, fejemen bukósisakkal és azt néztem, ahogy szerelmem gyakorlott mozdulatokkal, rutinosan kihajt az útra.
Először komótos tempóban haladtunk és én sejtettem, hogy ez csak átmeneti. Taylor csak miattam, hajt ilyen sebességgel, hogy szokjam a dolgot. Jól tudtam, hogy egy ilyen autó nem arra hivatott, hogy úgy menjenek vele, mintha egy amatőr mazsola vezetné. Sejtésem hamar be is igazolódott, mikor Tay rám pillantott és egy bíztató mosoly után gázt adott…
Az autó hatalmasat lódult velünk, de Taylor magabiztosan fogta a kormányt és kordában tartotta az elszabadulni kész lóerőket. Az útra kaptam a tekintetemet és kezdődő félelemmel néztem, ahogy a táj egyre gyorsabban tűnik tova mellettünk, majd szerelmemre pillantottam…
Taylor mintha már egy másik világban lett volna. Teljesen átszellemülve koncentrált a vezetésre és láthatóan szinte eggyé vált az autóval. Minden idegszálával és érzékével a vezetésre koncentrált. Tekintete az útra szegeződött, keze a kormányt markolta és miközben gyors váltásokkal, egyre nagyobb iramot diktált a dübörög motor csak úgy falta a veszélyes utat. Ez egyik kanyarban az autó fara veszélyesen sodródni kezdett, de Taylor kordában tartotta a lóerőket. Rutinos mozdulatokkal egyenesbe hozta az autót, majd újból gázt adott. A motor felbőgött, az autó újult erővel lódult meg velünk, a táj pedig, mely az utat szegélyezte, Taylor pillantására sem méltatva tűnt tova mögöttünk.
Rövid idő múlva furcsa érzés kerített hatalmába. Még soha nem éreztem ilyet. Ott ültem az anyósülésben és kezemmel görcsösen kapaszkodtam. Tudtam, hogy Taylor nem lesz felelőtlen, hiszen ott vagyok mellette és jobban féltett engem az életénél is. Nem félelem volt… hanem valami más. A gyomromban kezdődött és lassan elkezdett kúszni felfelé a torkomon. Egy ideig küzdöttem ellene, de éreztem nem fog menni sokáig.
- Taylor… - szólaltam meg, de hangomat elnyelte az autó motorjának bőgése.
Egyre erőtlenebbnek éreztem magam, szédültem és tudtam, hogy baj van.
- Taylor… - ismételtem meg, de ez is csak erőtlen suttogásnak hangzott abban a zajban.
Taylor nem hallhatta meg a hangom. Így összeszedtem a maradék erőmet és megpróbáltam a figyelmét magamra vonni.
- Taylor…!
Most már teljes torkomból kiáltottam és hangom kétségbeesetten csengett. Szinte ugyanabban a pillanatban szerelmem riadtam kapta rám a tekintetét és ugyanazzal a lendülettel visszavett a sebességből. Az autó drasztikusan lassulni kezdett, majd mikor Tay a fékbe taposott, hirtelen meg is állt.
- Mi történt…? – kérdezte halálraváltan és szemében aggodalom csillogott. – Falfehér vagy… Mi a baj?
Nem tudtam neki válaszolni csak azt éreztem, hogy szédülök, émelyeg a gyomrom, és hogy friss levegőre van szükségem. Erőtlenül nyitottam ki a kocsi ajtaját, de már nem tudtam teljesen kikapcsolni a biztonságiövemet. Utolsó erőmmel még kihajoltam az autóból amennyire csak tudtam, majd kiadtam magamból mindent, amit aznap ettem…
(Luna Lowell)
A következő fejezet megjelenése: 2012. 05. 04.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése