__________________________________________________________________________________
17. fejezet
Nem bírtam elviselni, hogy szüleim igazságtalanul hibáztatják Taylort, mikor ő mindenáron védeni próbált. Nem ismerték az ügy részleteit és elhamarkodottan ítélkeztek, csak azért mert bűnbakot kerestek.
- Anya, Tay meg akart menteni. – szólaltam meg halkan és nagyon reméltem, hogy zaklatottságán keresztül meg is hallja, amit mondok. - Az életét kockáztatta értem…
Kiálltam Taylorért, de nem elfogultságból beszéltem. Az igazat, a puszta tényeket mondtam el… a mérhetetlenül kínzó és fájdalmas emlékeket, ami lassan felemésztett mindkettőnket.
A hosszú és könnyes ölelgetések, gyengéd puszilhatások után szüleim nehezen bár, de kissé lehiggadtak és megbékélve tűrték el Taylor jelenlétét a szobában. Azonban kínosnak és szívszorítónak éreztem a helyzetet, hogy miközben szüleim engem babusgatnak, tőlem alig pár méterre Taylor szinte kirekesztve és magányosan ült a tolókocsiban.
Mielőtt bármit mondhattam volna nekik, a kezelőorvosom lépett be a kórterembe. Végignézett a jelenlévőkön, egy röpke pillanatig hezitálni látszott, de aztán határozottan felém fordult.
- Van még egy dolog... - kezdte halkan, majd kinyújtotta felém a kezét és a tenyerében egy tablettát pillantottam meg. - Ez egy, úgymond, esemény utáni, hetvenkét órás tabletta, amivel megkímélheted magad egy nem kívánt terhességtől és az utána való nehéz döntéstől, mint az abortusz vagy…
- Kérem a gyógyszert…! - vágtam rá szinte gondolkodás nélkül, hiába láttam szüleim furcsálló pillantását.
Ez volt a legegyszerűbb megoldás, hogy elébe menjek az esetleges problémáknak. Abban a pillanatban nem szerettem volna elvi kérdésekbe vagy vitába belemenni. Soha nem gondoltam volna, hogy egy nem kívánt terhességről kell majd döntenem, mert megfontoltabb lánynak tartottam magamat. De az sem fordult meg a fejemben… még rémálmaimban sem, hogy az első együttlétemet egy férfival, így kell majd átélnem...
Az pedig, hogy neveltetésem ellenére, még egy életről is lemondok… nos, nehéz döntés volt. De biztos voltam, abban hogy nem akarok teherbe esni, főleg nem akartam egy pokolfajzat gyerekét kihordani a szívem alatt. Ez hiányzott a legkevésbé az életembe.
Amint bevettem és lenyeltem a tablettát, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Mintha már hatott is volna, bár ez teljes képtelenség volt. Csupán a lelkem nyugodott meg egy kicsit, hogy hamarosan, legalább ez meg fog oldódni.
- Némi vérzéssel jár majd… – magyarázta a férfi -, de utána minden rendben lesz. Megnyugodhat…
Önkéntelenül elfintorodtam. Megnyugodni….? A történtek után, mikor fogok én megnyugodni?! Megfogok egyáltalán?
Az orvos végignézett a jelenlévőkön, majd határozottan intézte szavait a szüleimhez.
- Kérem… lassan távozzanak! A kishölgynek pihenésre van szüksége… és Taylornak is. - tette hozzá jelentőségteljesen, majd kiterelt mindenkit a szobából.
Magamra maradtam és lassan elnyomott az álom…
Azonban álmaimban is kísértett az, ami történt. Újra hallottam támadóim kéjes röhögését és láttam önelégült vigyorgásukat. Éreztem a testemre fonódó erős kezeiket és ismét átéltem mindent…
Sikoltoztam és teli torokból kiabáltam. A nővérek ébresztettek fel álmomból. Zokogtam, menekülni akartam a rémképek elől, de nem sikerült lenyugodnom. Csak egy újabb adag nyugtatóval, ami teljesen leszedálta az elmém.
Másnap délben ébredtem fel, de hangulatom ugyanolyan nyomott volt, mint előzőleg. Bár a benyugtatózásom után már nem álmodtam, az ébredés ugyanolyan nyomasztó volt, mint mindenegyes alkalommal, mikor rádöbbentem… nem álmodtam… minden megtörtént.
Kopogtattak az ajtón, lassan oda fordítottam a fejem és egykedvűen vártam, hogy ki lép be rajta. Egy nővér jelent meg, aki Taylort tolta be és mögöttük a pszichológus jött.
- Mrs. Mendelson… – nyújtotta a kezét a nő.
- Emlékszem…
Miközben kezetfogtunk arcom rezdületlen volt, viselkedésem pedig meglepően kimért. Valamiért nem akartam ránézni Taylorra és szinte kerültem a pillantását, pedig éreztem, hogy egyfolytában engem néz. A nő az ágyam mellé tolta Taylort, ő maga pedig letelepedett mellém.
- Most együtt foglak meghallgatni benneteket, hogy eldöntsem, együtt vagy külön-külön fogok veletek foglalkozni a közeljövőben.
Végre Taylorra néztem… ő pedig én rám, és tekintetünk egy röpke ideig fájdalmasan kapaszkodott egymásba. Egyikünk sem szólt… tudtuk nehéz dolog előtt állunk.
- Akkor kezdjük. A buli… - szólalt meg halkan a nő és pillantása hol rám, hol pedig Taylorra siklott. - Mi történt a bulin?
Taylor és én egy röpke pillantást váltottunk, majd mindketten oldalra néztünk. Egyikünknek sem akaródzott beszélni a történtekről.
- Taylort megcsókolta egy rajongója… - szakadt ki belőlem nagysokára és gondosan kerültem kedvesem pillantását. - … és elakartam menni.
- Így történt? - kérdezte Mrs. Mendelson és egyenesen Taylorra szegezte a tekintetét.
Ő vonakodva bár, de gondterhelten bólintott.
- A lány…. Olyan hirtelen történt… nem volt időm megakadályozni… - mondta és hangjában mintha mentegetőzést lehetett volna felfedezni.
Engem nézett, de én megpróbáltam kirekeszteni a tudatomból.
- És…? - érdeklődött Mrs. Mendelson.
Először rám nézett, várva a választ, de nekem még nem volt erőm felidézni a történteket és lesütöttem a szemem. Taylor válaszolt helyettem, miközben egyfolytában magamon éreztem a pillantását.
- Mikor láttam, hogy elmegy… utána siettem és… mikor mondta, hogy nem akar maradni… hazaindultunk.
Taylor elakadt és szinte tapintható volt a közénk telepedett csend. Mindkettőnkön látszódott, hogy szemünk előtt újból leperegnek az elmúlt dolgok történései, és ki nem mondott száguldó gondolataink belülről mardosnak bennünket.
- Mi történt utána? – kérdezte halkan a pszichológusnő.
- Már egy ideje mentünk mikor megláttam azt az alakot az út közepén. - szólalt meg újból Taylor és hangján érezhető volt a rezignált fájdalom. - Kiszálltam és… négy társa csatlakozott még hozzá baseball ütőkkel felfegyverkezve… Mielőtt rám támadtak, még volt időm lezárni a kocsi ajtaját, hogy ne férjenek hozzá és ne bánthassák…
Elakadt. Először rám nézett majd a pszichológusra, látszódott rajta, hogy számára is nehéz felidézni a történteket és még nehezebb beszélnie róla.
- Én a kocsiban ültem és láttam, ahogy rátámadnak… - vettem át a történet folytatását halkan. – Megkerestem a mobilom és hívtam a rendőrséget… de az egyik támadó betörte az ablakot… - Elakadtam, szemembe könnyszökött és csak hosszú másodpercek után tudtam folytatni. – A hajamnálfogva ráncigált ki a törött ablakon… Majd amikor Taylort összeverve oda kikötözték egy fához…. - fájdalmas zokogásba törtem ki és két tenyerembe temettem az arcom.
- Eszméletlen voltam egy darabig. - szólalt meg halkan Tay. – Mikor magamhoz térítettek már oda voltam kötözve a fához és tehetetlen voltam… Azt akarták, hogy a tudatomnál legyek és nézzem végig, hogy… - elakadt és kezemért nyúlt, de elhúztam tőle.
- …Megerőszakoltak! – zokogtam fel kétségbeesetten.
Hátra vetettem magam az ágyban és zaklatottan nyeltem egyre patakozó könnyeim.
- Nem tehettem semmit! – mondta kétségbeesetten Taylor és ő is hangosan zokogni kezdett. – Bocsáss meg kérlek… bocsásd meg, hogy nem tudtalak megvédeni! Bár csak, meg nem történtté tudnám tenni az egészet!... Bár csak ne álltam volna meg…
- Elállta az utat… – zokogtam, mentséget keresve neki. – Még sem üthetted el!
- Te nem is akartál menni arra az átkozott bulira… én erősködtem…
- Azt hiszem ennyi elég. - szólalt meg határozottan Mrs. Mendelson, hogy így vessen véget önmarcangoló elbeszélésünknek. – Azt hiszem jobb lesz, ha egy kicsit későbbre halasszuk ezt az egészet. Taylor kérlek… a nővér visszavisz a szobádba…
Taylor tiltakozni akart és látszódott rajta, hogy nem szeretne elválni tőlem, de a doktornő ellenkezést nem tűrve intett és a nővér azonnal kitolta a szobából. Mikor ketten maradtunk, a pszichológusnő gyengéden a karomra tette a kezét és megpróbált megnyugtatni.
- Szeretnél valamiről még beszélni? - kérdezte komolyan, de hangja mégis gyengéden csengett.
- Nem! – üvöltöttem zokogva és nem tudtam gátatvetni a könnyeimnek. - Soha többé nem akarok emlékezni! Töröljék ki az emlékeimet!
- Szeretnéd ha nyugodtabb körülmények között lehetnél? – kérdezte még mindig higgadt hangon, így remélve hogy megnyugszom. - Elintézhetem, hogy átvigyenek a pszichiátriára…
- Nem vagyok bolond! – kiabáltam hisztérikusan. – Engem megerőszakoltak…
Újabb nyugtató injekció következett, majd ismét álomba sírtam magam. De ott sem éreztem magam biztonságban...
Már a harmadik nap telt el a szörnyű este óta.
Délután volt, mikor hirtelen rettenetes görcs hasított az ágyékomba. Megkapaszkodtam az ágy korlátjában, majd a földre görnyedtem és nem tudtam mire vélni. Mikor a görcs alábbhagyott lassan fölkeltem. Arra lettem figyelmes, hogy valami forróság kezdett lefelé kúszni a combom belsején és mikor megnéztem egy vastag vércsíkot láttam meg. Nagyon megijedtem és a sok vér látványa félelemmel töltött el. Megnyomtam a nővérhívót. Rövid időn belül orvosok és ápolók kezdtek rohangálni körülöttem, majd a nőgyógyászatra vittek. Össze voltam zavarodva, nem értettem, hogy mi folyik.
Aztán egy műtőben találtam magam és elaltattak…
Beesteledett, mire az altatás hatása elmúlt és magamhoz térve, visszakaptam a normális énemet. Már amennyire normálisnak mertem magamat mondani az utóbbi napokban produkált viselkedésem után.
Még alig tértem magamhoz, mikor kopogás törte meg a kórterem csendjét.
- Tessék. - szóltam halkan és erőtlenül.
Nem néztem az ajtóra, nem érdekelt ki az. Valójában egyedül szerettem volna maradni a gondolataimmal. Az ablakon bámultam kifelé és eltűnődve néztem a tájat.
- Zavarok? - hallottam meg Taylor bátortalan hangját.
Lassan megráztam a fejem, de nem néztem rá. Hallottam, ahogy lassan hozzám gurult a tolókocsival és megéreztem mikor gyengéden megfogta a kezem.
Üres tekintettel néztem rá, aztán oldalra pillantottam és lassan kihúztam kezemet a tenyeréből. Felültem az ágyon, így nem volt annyira észrevehető, hogy direkt húzódtam távolabb, és közben mindketten szemügyre vettük egymást.
Taylor karja még mindig fel volt kötve, egyik lába sínbe volt rakva, de talán már nem volt olyan nyúzott, mint addig. Ő a sebeimet nézte, amiket az ablaküveg szilánkjai okoztak és lassan gyógyulni kezdtek.
- Hogy vagy? - kérdezte gyengéd hangon, de én ismét oldalra pillantottam, kerülve a tekintetét. Mivel sokáig nem válaszoltam, folytatta. – Mondták, hogy valami nőgyógyászati komplikáció volt…
- Akkor te többet tudsz, mint én. – válaszoltam egykedvűen, de legalább már tudtam valamit arról, hogy mi volt velem a gond. - Csak nemrég ébredtem.
- Jaj kicsim…! - nyúlt a kezem után és mikor megint elhúztam tőle, szomorú hangon, félve kérdezte meg. - Már semmi sem lesz a régi közöttünk?
Fáradt egykedvűséggel néztem rá.
- Tay… mégis mit vársz tőlem? Hogy hirtelen, egy varázsütésre vagy parancsszóra elfelejtem, hogy megerőszakoltak és elfelejtem azt, hogy mi történt…?!
- Én is ott voltam! Én is átéltem… – fakadt ki váratlanul Taylor, de hangjában nem indulat, hanem a kétségbeesett és csalódott szeretet csengett. - Nekem kellett végig néznem tehetetlenül, azt hogy mit csinálnak veled azok az állatok! Az a fizikai fájdalom, amit előtte okoztak nekem, semmi nem volt ahhoz képest, mint amit akkor éltem át, mikor letepertek téged és…
Hangja elcsuklott és láttam rajta, hogy a feltörő emlékek mennyire megviselik.
- Tay… - szóltam halkan és reméltem, hogy zaklatottsága csillapodni fog. – Időre van szükségem, hogy feldolgozzam...
Nem szólt, csak a felém nyújtott tenyerére bámult, mely üresen hevert az ágyon miután kihúztam belőle a kezem. Beletörődve bólogatni kezdett, aztán lassan visszahúzta a kezét és maga elé bámulva, feszülten tördelni kezdte az ujjait és keserűen félrehúzta a száját. Le sem tagadhatta elkeseredett csalódottságát.
Egy pillanatra mintha üres lelkembe valami érzés kúszott volna bele, mert szomorúságát látva megesett rajta a szívem. De semmit sem tettem. Csak halkan még hozzá tettem…
- És neked is…
Taylor még mindig megtörten bólogatott, majd rám emelte a tekintetét.
- Igen… igazad van… Idő kell…
A közénk telepedett csendbe hirtelen, egy mentőautó szirénája hasított.
Hogy megtörjem az egyre kínosabbá váló néma tétlenségünket, az ablakhoz mentem és kinéztem. Épp időben ahhoz, hogy meglássam, ahogy nagy nyüzsgés közepette, sietősen tolnak be egy hordágyat a bejáraton. Aztán megint minden elcsendesedett a bejárat előtt. Nem sokkal később az emeletre, ahol voltunk, berobbant a való élet és hirtelen hatalmas nyüzsgés kerekedett. Nővérek, sürgősségiek és orvosok rohantak el az ajtóm előtt.
- Miért ilyen az élet… miért történhetett ez meg velünk…? – kérdezte Tay gondolataiba mélyedve és én rá pillantottam.
- Nem tudom... – mondtam halkan, majd megint elrévedve bámultam ki az ablakon. - Szerinted elkapják őket?
- Remélem... - Taylor hangja erőtlen volt és nem tűnt túl meggyőzőnek.
Kopogtak az ajtón, majd a kezelőorvosom dugta be a fejét rajta sietve és kapkodva kezdett beszélni.
- Ne haragudj… tudom, hogy nyugalomra lenne szükséged és Mr.Lautnernek megígértem, hogy egyedül te leszel a kórterembe, de minden szoba megtelt és ide helyeznénk valakit.
Még bólintani sem volt időm, máris egy hordágyon fekvő lányt toltak be az ajtón.
- Holly! - suttogtam elhaló hangon, mert a felismerés megdöbbentett. - Mi történt vele? – siklott a tekintetem a lányról az orvosra.
- Gázmérgezés... – válaszolta a férfi, majd a nővérekre és az ápolókra hagyva Hollyt, sietve távozott a szobából.
Hihetetlenkedve csóváltam a fejem.
- Látod Taylor, ez az! Jogos a kérdés… miért pont velünk történnek ezek?
Nem felelt. Csak egykedvűen ült és szomorúan nézett maga elé. Úgy tűnt végképp átadta magát az önmagát vádoló érzésnek, mely lassan elkezdte felemészteni.
Kicsivel később Taylort visszatolták a saját szobájába, Holly eszméletlenül feküdt, én pedig miközben azon gondolkodtam, hogy miért pont velünk történnek ilyen szörnyűségek, megpróbáltam végre nyugtatók nélkül elaludni.
Lassan elnyomott az álom… Ismét előjöttek az éjszakai rémképek. A támadók, ahogy egyre jobban megközelítenek… az alak, ahogy megerőszakol, majd... egy baba. Egy hatalmas vértócsa és én az élettelen testem fölött álltam. Vérbe fagyva, kezemben egy babával aki… nem él.
Zokogva riadtam fel rémálmomból. Rövid idő múlva nővérek siettek be hozzám és nyugtatni próbáltak. Azonban a sírásom nem enyhült, testem remegett a zokogástól és az álmomban átéltektől. A nővérek tehetetlenül nézték zaklatottságomat. Azon tanakodtak felettem, hogy adjanak e újabb nyugtatót, vagy már túl sok adagot kaptam. Aztán egy újabb tűszúrás… és rövid idő múlva hatott a nyugtató. Megváltás volt számomra, mikor megszűnt kapcsolatom a külvilággal és megszűntek a gondolataim…
- Dr. Hick, ez nem véletlen... ez gyilkossági kísérlet volt!
Miközben ébredeztem, próbáltam ráismerni a hang forrására. Lassan kinyitottam szemem és homályosan bár, de megláttam a kezelőorvosom, amint kissé félrehúzódva, az ablak mellett beszélgetett egy rendőrrel.
Felébredt a kíváncsiságom és hallani akartam a részleteket, ezért lehunytam a szemem és úgy tettem mintha aludnék….
(Grettta – Nagy Gréta/Kata65 – Janovics Kata)
A következő fejezet megjelenése 2011. augusztus 19.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése