2011. november 4., péntek

Fantasztikus történet 2. - 29. fejezet


__________________________________________________________________________________


- Mi történt? – ismételte meg a kérdését Robert, miközben egyfolytában rám szegezte aggódó tekintetét. Arca feszültté vált és látszódott rajta, hogy a valami rossztól tart. – Hol van Tay?
Nem tudtam a kérdésére válaszolni, mert Taylor nevének említése olyan volt számomra mintha gyomorszájon vágtak volna és közben egy tőrt forgattak volna meg a szívemben. Megint kitört belőlem a hangos zokogás. Mentőövként kapaszkodtam meg Rob karjában, majd záporozó könnyeimmel a mellére borulva a ruhájába fúrtam az arcom.
- Istenem… - szakadt fel Robból az őszinte döbbenet.
Átölelt, és gyengéden magához szorított. Éreztem rajta, hogy viselkedésem meglepte és teljesen tanácstalanná vált. Ölelésével próbált megóvni, maga sem tudta még mitől és közben a maga módján nyugtatgatott. Egy hosszú percig nem történt semmi. Én nedvesre bőgtem az ingét, ő pedig aggodalommal telve ölelt magához és a vállamat simogatta.
Nem is sejtette milyen érzések vannak bennem és milyen gondolatok járnak az agyamban. Iszonyodtam Taylortól és gyűlöltem, amiért ezt tette velem. Úgy éreztem, hogy elárult… és elárulta azt a tiszta érzést, ami kettőnk között volt… amit szerelemnek hívnak.
Azonban nem tudtam mit kezdeni ezzel a felgyülemlett keserű fájdalommal és a csalódott gyűlöletemmel. Legszívesebben kitéptem volna a szívemet a helyéről, hogy ne érezzek, de tudtam, hogy csak üresség maradna a lelkemben. Abban a pillanatban nem vágytam semmi másra csak, hogy minél messzebb fussak és elbújjak a világ és Taylor elől, ahol már nem tud fájdalmat okozni.  
Rob azonban nem adta fel, hogy végére járjon a dolognak és megtudja tőlem, mi az ami ennyire kiborított. Mindkét vállamat megfogva kissé eltolt magától és pillantásomat keresve nézett rám.
- Mi a baj? – érdeklődött megint óvatosan, mikor kissé alábbhagyott a sírásom. – Mi történt?
A sírás a torkomat szorongatta, de ezúttal egy szót ki tudtam nyögni.
- Tay…
- Igen…? – csapott le rá Rob, és barátja említésére még nagyobb aggodalom csillogott a szemében. – Mi történt Tayal?
Lelki szemeim előtt megint megjelent az kép, ami a pihenőben tárult elém… Ahogy az a lány Taylor ölében vonaglik… ahogy Taylor fogja őt és szájuk összetapad… Szám megint sírásra görbült, de mielőtt kitörtek volna belőlem a könnyek, Robert türelmetlenül mordult rám.
- Mi van Taylorral?
- Megcsalt… - szakadt fel belőlem fájdalmasan és a könnyeim megint eleredtek.
Robert döbbenten bámult rám. Látszódott rajta, hogy váratlanul érte a bejelentésem. Egy pillanatra hátrahőkölt és hitetlenkedve nézett bele a szemembe, ott keresve az igazságot. Majd látva, hogy nem tudom fékentartani sírásomat, gondterhelten sóhajtott és újból magához ölelt.
- Sajnálom… - suttogta a hajamba. – Annyira sajnálom…
Egy hosszú percig csak álltunk ott, ő gyengéden ölelt magához én pedig engedtem, hogy minden érzés keresztüláradjon rajtam. Robot kétszer láttam életemben, mégis ennek a számomra szinte idegen embernek a közelsége és ölelése jól esett. Megnyugtató volt, hogy a karjai között kisírhatom magam és könnyem lassan apadni kezdett.
- Elviszlek innét. – mondta Robert és két vállamnál fogva kissé eltolva magától, elszántan nézett a szemembe. – Nem bánthatnak…
Majd minden átmenet nélkül gyengéden átkarolta a vállamat, és magához szorítva elindult velem a folyosók labirintusában. A sírástól már kába voltam és lüktetett a fejem. Nem néztem merre, hová tartunk. Teljesen rábíztam magam Robertre.
Kissé távolabbról meghallottam, ahogy a stadion színpadán Justin Bieber és Chris Brown a népszerű közös számukat a „Next to you”-t adják elő, majd mikor az utolsó taktusok is elhaltak, a közönség hangos ovációba kezdett. A hangzavartól éles fájdalom hasított a fejembe és az egyik kezemet ösztönösen a fülemre szorítottam. Robert egy pillanatra rám kapta a tekintetét, de mikor látta, hogy nincs nagyobb baj, tovább mentünk, egyenesen a hangzavar irányába. Hamarosan rájöttem, hogy a hatalmas stadion színpadja mögött vagyunk.
A díszletek mögötti hatalmas, szinte káosznak tűnő forgatagban elveszettnek éreztem magam. Egyetlen dolog nyújtott biztonságot, az hogy Robert szorosan fogott. Nem bírtam a tömeget, elakartam bújni és csak egyetlen menedékem volt… így az arcomat újból belefúrtam Rob ingébe.
- Helló Rob! – hallottam meg egy fiatal fiú kurjantását. – Mi járatban errefelé?
A hang ismerősnek tűnt. Kissé felemeltem a fejemet és félszemmel a fiúra pillantottam. Csak ekkor ismertem fel, hogy Justin Bieber az. Az ifjú popcsillag nem teketóriázott, mikor meglátott rám villantotta szemeit, és ahogy a közelembe ért a kezem felé nyúlt.
- Ó, mi már ismerjük egymást a kishölggyel! De úgy látom ezúttal lecserélte a kísérőjét…
- Justin, ne! – szólt rá határozott keménységgel Rob és érezhető volt rajta a feszültség. - Most ne!
Bieber visszavonulót fújt. Úgy tűnt azonnal felmérte a helyzet komolyságát, mert arca szokatlanul komorrá vált.
- Miben segíthetek? – kérdezte.
- Segíts kijutni innét… - mondta minden teketóriázás nélkül Rob. - …észrevétlenül.
Biebert egy pillanatra meglepte a kérés, de aztán tettrekészen csillant fel a szeme.
- A déli kijáratnál van egy lesötétített terepjáró az embereimmel… – kezdte magyarázni lelkesen.
- Már mindenki ismeri a te híres terepjáródat… - vágott közbe Rob kissé gúnyosan és hangjában némi türelmetlenség volt felfedezhető.
– Az lehet! – vigyorgott szélesen Justin. – De amíg én egy ráadás számmal elterelem a rajongók és a média figyelmét, ti megléphettek vele. Senki nem fogja feltételezni, hogy egyszerre két helyen lehetnék. – kacsintott cinkosan.
- Rendben… - adta meg magát Rob.
- Amíg ti odaértek, én mindent elintézek. – mondta Justin, aztán bíztatóan rám mosolygott, majd a következő pillanatban már el is fordult tőlem.
Az egyik emberére nézett és intett neki, aki egy mobilt dobott felé. Bieber hanyag eleganciával kapta el a készüléket és ugyanazzal a mozdulattal megnyomta a gyorstárcsázót, majd a következő pillanatban már beszélni is kezdett.
- Na, figyelj haver! Az egyik ismerősöm nemsokára odamegy hozzátok. Vigyétek el őt és a kis barátnőjét oda, ahová akarják…
Mivel Bieber figyelme elterelődött rólunk, Rob jobbnak látta, ha minél előbb továbbállunk. Így újból magához ölelt és elindultunk a Justin által megjelölt helyre. A sírástól és az átélt traumától rosszul voltam és forgott velem a világ, egyre gyengébbnek éreztem magam így továbbra is rábíztam magam Robra és hagytam, hogy vezessen.
Miközben hallottam, ahogy Bieber a stadion színpadán belekezdett egyik nagy slágerébe a „Baby”-be, úgy tűnt számomra mintha egy lassított filmet néztem volna. Csak elmosódott képeket fogtam fel magam körül… a színpad mögötti területen, izgatottan és idegesen futkosó embereket… a stadion végtelennek tűnő folyosóit… a résztvevők és biztonságiak tolakodó és kíváncsi szempárját, ahogy mellettünk elsietve meglepetten mértek végig minket…
Aztán a parkoló, ahol marcóna biztonságiak felügyelték a Justin által említett terepjárót… Végül pedig ahogy Rob a terepjáró hátsó ülésére tuszkol, majd beszáll mellém és gyengéden átkarolva tart egész úton…

Mikor megérkeztünk végcélunkhoz, már alig álltam a lábamon. Robert becipelt egy lakásba, bedugott egy szobába és ellenkezést nem tűrve ágyba parancsolt.
- Most pedig nem emészted magad tovább, hanem alszol! Ha felkelsz, majd beszélünk. – mondta és megpróbált nagyon komoly lenni, de a következő pillanatban már gyengéden mosolygott rám és látszódott rajta, hogy ez a parancsolgató szerep, nem az ő műfaja. – Itt leszek végig. Ha szükséged lenne rám… csak szólj.
Mikor Rob becsukta a szoba ajtaját és rámborult a sötétség, megint egyedül maradtam a fájdalmammal és a rámtörő képekkel…
Ahogy Taylor ölében ott ül a lány és szenvedélyesen ölelkeznek, tudtam mi történik közöttük... Azután, ahogy Taylor tekintete rám siklott… Szemében döbbent szégyent láttam és valamiféle könyörgést, de engem már nem érdekelt. Sarkonfordultam és futásnak eredtem. Nem vágytam semmi másra, csak elfutni és magam mögött tudni azt a helyet… Hallottam, ahogy Taylor utánam kiállt, de nem érdekelt, hogy mit akar magyarázatként felhozni. Úgy éreztem ezt sohasem fogom neki megbocsájtani… Aztán hirtelen ott termett mellettem és megragadva a karomat megállásra kényszerített. Könnyeimen keresztül ránéztem, de már nem azt a fiút láttam, akit annak előtte…
Torkomat megint a sírás fojtogatta, könnybelábadt a szemem, majd lassan eleredtek a könnyeim és forró patakként folytak végig az arcomon. Menedéket keresve fúrtam arcomat a párnába és a kimerültségtől lassan álomba sírtam magam…

Mikor felébredtem és kinyitottam a szemem a szobára boruló sötétségbe bámultam. Mintha egy rémálomból ébredtem volna. Reménykedtem, hogy csak álmodtam az egészet. De mikor körbenéztem a félhomályos szobában és felismertem, hogy egy számomra idegen helyiségben vagyok már tudtam, hogy minden megtörtént… minden valóság volt.
Abban a pillanatban elment a kedvem attól, hogy kikeljek az ágyból. A fejemre húztam a paplant és szerettem volna elbújni a világ elöl. Mintha ez megoldott volna bármit is. De abban a pillanatban éreztem, hogy még nincs erőm ahhoz, hogy megint szembenézzek a valósággal.
A másik szobából meghallottam Robert hangját, ahogy valakihez halkan beszél és érdeklődés ébredt bennem. A paplant levettem a fejemről és fülelni kezdtem, hogy vajon ki a beszélgetőpartnere, de beletelt kis időbe, míg rájöttem, hogy telefonon folytat társalgást.
Lassan kikászálódtam az ágyból, kissé rendbeszedtem magam, majd az ajtóhoz lépve kicsit vártam, hogy Rob befejezze a beszélgetést. Nem akartam azt, hogy amikor megjelenek, úgy tűnjön mintha hallgatóztam volna. Hirtelen csend lett és én elérkezettnek láttam az időt arra, hogy összeszedve minden bátorságomat, kilépjek a szobaajtón.
A másik szobában uralkodó fényviszonyok egy pillanatra elvakítottak és hunyorogni voltam kénytelen, így nem láttam meg azonnal Robertet. Azonban a hangját hallottam és azon nyomban tudtam, hogy hibát követtem el… Rob még mindig a telefonba beszélt.
- Mindegy, hagyjuk… felébredt… Nem lesz semmi gond… Bízd rám…
Mikor a szemem megszokta a fényt és megpillantottam megmentőm kedvesen mosolygó arcát és élénken csillogó szemeit, már nem volt a kezében telefon. Kínosan mosolyogtam rá. Bár nem tudtam, mitől érzem magam feszélyezetten. A szituációtól, kettőnk kapcsolatában végbemenő hirtelen változástól, vagy attól, hogy telefonbeszélgetés közben nyitottam rá.
- Szép estét! – köszönt rám Robert és láthatóan őt nem aggasztotta semmi sem.
Fesztelenül közelebb lépett hozzám és kuncogva, ösztönös mozdulattal igazította meg az egyik, rakoncátlan tincsemet, amit elfeküdtem.
- Jaj, te lány…! – mondta halkan, azonban a következő pillanatban rádöbbent a helyzet túlzott intimitására és megszeppenten húzódott hátrébb tőlem.
Miközben félszegen mosolygott rám, kényelembe helyezte magát az egyik fotelban, majd hellyel kínált és csak úgy mellékesen megjegyezte.
- Kristen hívott az előbb…
De Robert túl őszinte és nyílt ember volt. Mikor a szemembe nézett, már tudtam, hogy kegyesen hazudik. Taylorral beszélt…
(Luna Lowell)


A következő fejezet megjelenése: 2011. 11. 11.

2 megjegyzés:

Hailie írta...

Remek fejezet lett megint! Taylor bunkó volt, jó értem én, hogy már magát sem bírja féken tartani de azért nem kéne megcsalnia szegény lányt. Érthető volt a kiborulása. Rob pedig rettentő aranyos, hogy segített neki. Justin Bieber ahányszor megjelenik annyiszor röhögök rajta :D
Tényleg jó fejezet lett és várom a következő részt. puszii: Hailie

Luna Lowell írta...

Hailie!
A te hozzászólásodra mindig számíthatok! :D Köszönöm, hogy megírod a véleményedet! Nagyon örülök, ha kapok visszajelzést a fejezetekről! :)
Igyekezni fogok, hogy továbbra is érdekfeszítő és fordulatos legyen a történet folytatása! :)
Puszi

Megjegyzés küldése