2012. január 20., péntek

Fantasztikus történet 2. - 40. fejezet


__________________________________________________________________________________



Hogyan fogom kibírni Taylor nélkül… és kibírom e egyáltalán nélküle?
Nos, erre hamarosan az élet adta meg a választ…

Eltel pár hét és még fel sem ocsúdtam, már azon kaptam magam, hogy egy idegen városban vagyok, új környezetbe, új közösségbe kell beilleszkednem és ismeretlen emberek vesznek körbe.
Első lépés az volt, hogy Kyle-al és másik két diákkal beköltözhettünk álmaink otthonába és végre megismerkedhettem az új lakótársaimmal, akiket ő választott ki mellénk. Kissé tartottam attól, hogy nem leszünk egymásnak szimpatikusak és nehéz lesz az összeszokás vagy az együttélés, de szinte már az első pillanatban megtaláltuk a közös hangot.
Egyikük egy szőke, törékeny, kicsi, de annál nagyobb szájú leányzó volt… Liza, aki cserfes szájával azonnal rengeteg információval és történettel halmozott el magáról és rövid időn belül szinte mindent megtudtam róla. Így tudtam meg többek között azt is, hogy szülei gazdagok, de csak az utóbbi időben veti fel őket a pénz. Hogy apja mikor megnősült még csak egy szegény család legkisebb fia volt, de mára már egy jól menő vállalkozás tulajdonosává küzdötte fel magát. Így mostmár megadhat mindent a gyerekeinek, de közben az igazi emberi értékek megbecsülésére tanítja őket és arra, hogy megbecsüljék a nehezen megkeresett pénzt.
Halvány mosoly futott át az arcomon erre a kijelentésre. Hiszen ha csak azt néztem, hogy az apja minden zokszó nélkül belement, hogy kicsi lánya ne a kollégiumban, hanem egy minden luxussal felszerelt házban lakjon, jelentős havi zsebpénze legyen, luxusautóval járjon a suliba és Lizának csak egyet kellett telefonálnia, ha valamire szüksége volt, másnap már meg is kapta, akkor e téren az apja nagyon rossz tanárnak bizonyult.
De mindemellett Liza egy nagyon közvetlen és szeretetreméltó lány volt, aki minden nagyképűségtől és sznobizmustól mentes volt. Aki már az első pillanatban levett a lábamról azzal, hogy felajánlotta a segítségét, bármiben is lenne rá szükségem. Majd azzal, amikor a legnagyobb rendetlenség közepette huncut mosollyal az arcán előkotort egy ételes dobozt, amiben igazi, ízletes házi sütemény lapult és elénk tolta azzal, hogy…
- Anyukám nektek sütötte…
Nos, akkor már biztos voltam benne, hogy semmi baj nincs a neveltetéssel.
Mert, ha egy milliomos anyuka nekiáll, hogy a saját két kezével süssön süteményt az ő kislányának és csemetéje még ismeretlen lakótársainak, bármennyire is elkényeztetik ezt a lányt, az emberi és a családi értékkel nincs semmi baj abban a családban.
A másik lakótársunk az izmos, kisportolt testalkatú, magas és lehengerlő mosolyú srác… Mike, már kissé más volt. Vagánysága és lezsersége nem pusztán abból adódott, hogy sportolt és tisztában volt azzal, mennyire jól néz ki, hanem abból is, hogy jól tudta, bármelyik lányt megkaphatja, mert vonzó kinézete mellett a bankszámláján lévő vagyon is vonzóvá tette bizonyos hölgyeknek. Az ő szülei is gazdagok voltak, de már évszázadok óta öröklődött a vagyon egyik fiúról a másikra, miközben egyre csak gyarapodott. Mike-nak mindene megvolt és mindent megkaphatott a pénzéért.
Kissé nagyképűnek és arrogánsnak tartottam, de aztán elbeszélgetve vele rájöttem, hogy valahol mélyen elrejtve, ahol már nem sebezheti meg senki, ott lapult benne egy másik fiú is. Az a fiú azonban homlok egyenesen más volt mint, amit kívülről mutatott… Nagyon mélyen egy kedves, figyelmes és érzelem gazdag fiatalember rejtőzött benne, aki csak nehezen és bizonyos embereknek mutatta meg magát. Én pedig örültem, hogy ha csak egy röpke időre is és csak a felszínét megsejtetve, de megmutatta nekem azt a fiút.
Miközben megpróbáltunk berendezkedni új otthonunkba, lassan de biztosan megtudtunk egymásról dolgokat, és ha nem is ismertük meg egymást olyan mélységig, de megbizonyosodhattunk arról, hogy az egy fedél alatt élés menni fog. Sokat nevettünk és viccelődtünk egymással. A fiúk pedig hamar egymásra hangolódtak és azzal szórakoztatták magukat, hogy többnyire Lizát és engem ugrattak. Azonban mi sem hagytuk magunkat és „kölcsön kenyér visszajár” alapon, ők is megkapták a magukét tőlünk.
Késő délutánra már az is bizonyossá vált, hogy Mike-nak megtetszett Liza, és bármennyire is próbálta leplezni, a testbeszéde, a pillantása és a megnyilvánulásai mind árulkodók voltak. Kyle is észrevette a hirtelen támadt vonzalmat, aztán mikor egy alkalommal egymásra pillantottunk és a tekintetünk cinkosan villant össze, alig bírtuk leplezni széles mosolyunkat.
De mintha mindebből Liza semmit sem vett volna észre. Miközben kissé szétszórtan bár, de pakolgatott, továbbra is csak egyfolytában történeteket mesélt és be nem állt a szája. Mike-ot azonban láthatóan nem zavarta a dolog, mert szinte csüngött a szavain.
Miközben halkan kuncogtam a helyzeten én is felkaptam egy nagyobb dobozt és az újdonsült szobámba indultam vele. Azonban félúton egy félredobott újságra lettem figyelmes, ami a folyosó egyik sarkában hevert és magára vonta a figyelmemet. Megtorpantam. Taylor kinagyított fényképe meredt rám a címlapról és döbbenten olvastam az öles betűkkel szedett főcímet…
„Taylor Lautner elindult a lejtőn?”
Egy pillanatra mintha meg is szédültem volna a sokkoló címtől és egy röpke pillanatig hátamat a falnak támasztottam, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Az újságra meredve egy kicsit tépelődtem, de aztán nem tudtam megállni, hogy ne olvassak bele a cikkbe.
Magam sem tudom miért, de lapos pillantással körbenéztem és megbizonyosodtam arról, hogy senki nincs a közelemben, senki nem lát, aztán félrehúzódtam, mint akinek valami titkolni valója van. Majd lassú mozdulatokkal letettem a földre a dobozt és szinte megbabonázva nyúltam az újság felé. Míg a cikkhez lapoztam kezemet enyhe remegés fogta el, szívem a torkomban dobogott és fülemben hallottam az ereimben zúgó vér lüktetését.
Közben magam sem tudtam eldönteni, hogy tényleg elakarom e olvasni a cikket. Mindig is fenntartásaim voltak a bulvárlapokban megjelent dolgokkal kapcsolatban. Ezúttal azonban, bár nem tudtam megfogalmazni, hogy miért, de féltem attól, amit olvasni fogok. Aztán mégis csak rászántam magam.
A cikk részletesen taglalta Taylor viselt dolgait, amivel az utóbbi időben megtöltötte a pletykalapok oldalait. Éjszakai bulizások, italozás, illuminált állapotban elkövetett balhék és persze a sűrűn cserélgetett partnerek, akikkel a rendezvényeken jelent meg. Aztán ott voltak a forgatások botrányai… a késései… az ingerült kiabálásai…
Mindenki azt találgatta, hogy vajon mi okozta az eddig makulátlanul viselkedő fiatal tehetségben a változást.
Összeszorult a szívem, ha arra gondoltam, milyen nagy részem lehet ebben a változásban. Mérhetetlen lelkiismeretfurdalás kezdett gyötörni és tehetetlennek éreztem magam. Hirtelen annyira szerettem volna segíteni rajta… szerettem volna, ha észheztér és újból az a régi Taylor Lautner lesz, akit annak idején megszerettem… Aki annak idején… szeretett engem…
Lassan végiggördült egy könnycsepp az arcomon, mikor eszembe jutottak azok a régi idők és, hogy mennyire szerettük egymást. Hátamat a falnak vetettem és lehunytam a szememet.
- Taylor… - buktak önkéntelenül számra a szavak. – Mi lett velünk Taylor?
Egy hosszú pillanatig szinte minden erőm elhagyott és össze kellett szednem magam ahhoz, hogy tovább tudjam olvasni a cikket.
Abban tovább taglalták Taylor dolgait és különféle partykon való részvételeit. Megírták, hogy egy alkalommal, amikor Hugh Hafner is jelen volt az egyik partyn, ahol Taylor is ott volt, a férfi Tay jelenlétében hangoztatta, hogy szívesen vendégül látná a fiút a villájában, és "nyuszis" lányai is várják már, hogy bulizzanak a fiatal színésszel.
Első döbbenetemben azt hittem kiejtem a kezemből az újságot. Aztán tekintetem a partyn készült fotóra tévedt, amin Taylor szerepelt két nő társaságában. Bár Tay szemei élénken csillogtak, arca meggyötört volt, mert az éjszakázás már rányomta bélyegét. Nem úgy tűnt mintha jól érezte volna magát a társaságban, de a szokásos pózolás már a vérében volt. Aztán tekintetem egy másik képre siklott…
Ezen a képen, Taylor tekintetén látszódott, hogy ivott. Egészen biztos voltam benne, mert azokban a szemekbe már többször elveszett a pillantásom és soha nem volt még ilyen bódult és üres. És ahogy a képen a lány felé hajolt... Talán súgni akart neki valamit és csak a fotó csalóka szemszöge okozta, hogy félreérthetőnek tűnik a mozdulata... De a szája, ami oly sokszor csókolt engem, elárulta őt. Láttam rajta, hogy akkor, ott...  csókolni készült vele.
Éles fájdalom hasított a mellkasomba, és meglepődve tapasztaltam, hogy a szívem belesajdult a tudatba, hogy más nő akadt Taylor életében. Azt hittem már túl vagyok rajta és erre most tessék!
Fájó érzéseim azonban váratlanul csalódott dühbe csaptak át és hirtelen olyan messzire hajítottam az újságot, amennyire csak bírtam. Elegem volt. Ott és abban a pillanatban megfogadtam, hogy többet nem foglalkozom Taylorral és a továbbiakban nem érdekel, mi van vele és, hogy mit csinál. Csak fájdalmat okozok magamnak vele és azzal, ha a múlton rágódom.
Taylor éli a maga életét és én is ezt fogom tenni.
Szinte végszóra a folyosó végén megjelent Kyle és rám pillantva azonnal látta, hogy valami történt.
- Mi az? – kérdezte és közelebb sétált hozzám.
- Semmi! – vágtam oda ingerülten a vállam fölött miközben a földről felemeltem a dobozom és indultam volna tovább.
De Kyle nem engedett.
- Nagyon rosszul hazudsz, mondták már? – gúnyolódott, majd komor ábrázattal megfogta a karomat és megállásra kényszerítve arra várt, hogy rá nézzek.
Nekem azonban nem akaródzott belenézni a szemeibe, mert tartottam attól, hogy rá fog jönni mi bajom van. De Kyle kitartó volt és én voltam az, aki hamarabb feladta.
- Most nincs kedvem beszélni róla. – mondtam, miközben fáradt szomorúsággal néztem rá.
Kyle átható pillantásától azonban nem tudtam szabadulni. Egy hosszú percig továbbra sem engedte el a karomat és szinte szuggerálva próbált rájönni, mi okozott bennem változást. Majd mikor épp feladta volna már, tekintete a távolabb hajított újságra tévedt. Azonnal megértett mindent. Elengedte a karomat és szó nélkül az utamra engedett.
Aznap már nem hoztuk fel a témát, nem beszéltünk a szomorúságom okáról. De Kyle pillantása elárulta, nem örül annak, hogy új életünket Taylor felbukkanó emlékének árnyékában kezdjük meg.

Aztán pár nap múlva megkezdődött a suli.
Én az első napot gyomorgörccsel kezdtem. Az új környezet, az új tanárok és az ismeretlen diákok, már épp elég ok volt számomra, hogy bepánikoljak. És akkor még nem is beszéltem a tananyagról, melyről már az első nap kiderült, hogy nehézsége felülmúlja minden várakozásomat.
Egyedüli támaszom Kyle volt, akivel ugyan nem kerültünk egy osztályba, de minden szünetben megkeresett, és mint egy testőr vagy egy védőangyal vigyázott rám. Bíztatott, ha arra volt szükségem, lelket öntött belém és abban próbált meg megerősíteni, hogy az első akadályt véve, bele fogok jönni és a többi már gyerekjáték lesz.
Hálás voltam neki a figyelméért és a gondoskodásért és közben kezdtem úgy érezni, mintha már évek óta ismertük volna egymást. Úgy, mint annak idején Alexel és tudtam, hogy benne új barátra találtam.

Az első időkben ez a négyesben való együttélés is furcsa volt a számomra, de közben szórakoztatónak is találtam. A közös tanulások, az esti közös vacsorák és a tévézések, na meg a hülyülések...
Ezek kissé feledtették a napi gondjaimat és a néha-néha még rám törő szívfájdalmaimat, és idővel Taylor emléke sem fájt már annyira. Tetszett az új és szabad élet, hogy jóideje már a média sem volt a nyomomban. Majd lassan anya rendszeres aggódó telefonjai is ritkulni kezdtek és végre a magam életét élhettem.
Telt az idő és az együttélés különféle mellékhatásokat is okozott kis négyesünkben. Alig telt el pár hét mikor Liza és Mike egymásba gabalyodtak és már csak arra eszméltünk fel, hogy Mike összeszedve a holmiját, átköltözik Liza szobájába. Aztán elkezdhettünk keresni egy újabb lakótársat, hogy a bérletidíjjat így osszuk több felé.
Azonban Kyle és én is lassan és észrevétlenül egyre közelebb kerültünk egymáshoz és az egyik este mikor kettesben maradtunk otthon és a kanapén tévéztünk, hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy egymás karjaiban vagyunk és hevesen csókolózunk.
Én voltam a legjobban meglepve azon, hogy ez egy cseppet sem zavar, sőt még élveztem is és visszacsókoltam. Egyre hevesebbé váltunk mindketten és mikor Kyle hanyatdöntött az ágyon, én már felkészültem arra, hogy…
Azonban abban a pillanatban Kyle váratlanul abbahagyta a csókot és mélyen a szemembe nézett, majd lassan hátrébb húzódott. Értetlenül ültem fel és magyarázatra várva néztem bele a szemébe. De ki sem kellett mondanom a kérdésemet. Én magam… az egész személyem egy nagy kérdőjel volt.
- Ne haragudj… - hebegte zavartan és oldalra pillantva próbálta összeszedni magát és a gondolatait. – Én… úgy gondolom, kissé elkapkodjuk a dolgot…
- Hogy? – kérdeztem döbbenten és szemeim elkerekedtek a meglepetéstől. – Én ezt… nem értem…
Kyle nem válaszolt azonnal. A benne lévő feszültséggel már nem bírt és hirtelen felpattanva ültéből, távolabb sétált tőlem.
- Úgy gondolom, még várnunk kéne… - folytatta tovább.
- Mire? – kérdeztem újból vissza és értetlenül ráztam a fejemet.
Kyle-on látszódott, hogy az előbbi kis összeborulásunk nem múlt el nyomtalanul rajta. Teste alig láthatóan remegett és kezével ideges mozdulatot tett.
- Amíg nem vagyunk biztosak magunkban…
- Én biztos vagyok! – jelentettem ki határozottan.
- Én viszont nem hiszem. – mondta halkan Kyle és bár látszódott rajta, hogy vonakodik megosztani a gondolatait, mégis tovább folytatta. – Annak tudatában, ami régen történt veled és az, hogy nem is olyan rég a Taylorról szóló cikk mennyire kiborított téged… nos, én úgy gondolom, hogy várnunk kéne. Azt szeretném, ha nem azért lennél velem, mert elakarod őt felejteni… Hanem azért lennél velem, mert már elfelejtetted és túlléptél rajta.
Egymást néztük és éreztem, hogy lelki csatánkat én fogom elveszíteni. Kyle elhatározása sziklaszilárd volt és rendíthetetlen. Valahol meg is értettem őt. De ami a legrosszabb volt, az a felfedezés, hogy igaza van. Még nem léptem túl Tayloron. Addig pedig nem biztos, hogy tisztességes lenne tőlem, vagy épp szerencsés, ha belemennék egy ilyen dologba.
További beszélgetésünket a moziból hazatérő Liza és Mike feltűnése gátolta meg, akik nem tudván, hogy mi zajlik közöttünk, hangosan nevetgélve és viccelődve csatlakoztak a társaságunkhoz. Szótlanságunk és komolyságunk nem tűnt fel nekik saját jókedvüktől. Így mikor Kyle fáradtságra hivatkozva vissza akart vonulni a szobájába, elkezdték ugratni, hogy kissé rossz az állóképessége.
Kyle azonban elengedte a füle mellett a viccelődést, majd odalépett hozzám és miután egy gyengéd puszit adott a hajamra, távozott a társaságból. Szomorúan néztem utána és legszívesebben utána mentem volna. De nem mozdultam. Csak magam elé bámulva hallgattam tovább Liza és Mike önfeledt nevetgélését.
Este pedig mikor én is nyugovóra tértem, magányosan és álmatlanul forgolódtam az ágyamban, azon gondolkodva, hogy ez most jó vagy rossz ómen a kezdődő kapcsolatunkra nézve…

Hogy gondjaimat még tetézzem, pár nap múlva megtudtam, hogy Taylor a következő hónap közepén a városban forgat majd, és jó pár napot el fog tölteni ott.
Az a tudat, hogy Taylor ott lesz a közelemben hirtelen félelemmel töltött el és nem tudtam, hogyan fogok megbirkózni a dologgal. Azonban a hír nem csak engem zaklatott fel. Mikor Kyle tudomására jutott, nem mondott semmit. De onnantól kezdve szinte vágni lehetett a közöttünk lévő feszültséget és ez csak még rosszabb lett mikor Taylor a városba jött…
Elérkezett a nap mikor nagy csindrattával a városba megérkezett Taylor Lautner, majd elkezdett forgatni és jelenlétével felforgatta az addig nyugodt és békés városlakók életét. Szinte hisztérikus hatással volt a nyomában állandóan ott loholó rajongókra és a médiára. Minden csak a róla szóló hírekkel volt tele.
Már egy hete forgattak a városban, mikor hosszú vívódás és tépelődés után, egyik nap végre rászántam magam, hogy titokban elmenjen a szálloda elé ahol Taylor megszállt és ahol a rajongók nap, mint nap vártak rá. A hisztérikusan sikoltozó és kiabáló tömeget már jó messziről lehetett hallani és úgy döntöttem nem megyek közel. Így kissé távolabb felkapaszkodtam egy lámpaoszlopra, ahonnan a tömeg felett tisztán elláttam egészen a szálloda bejáratáig.
Nem szerettem volna, ha Taylor vagy valamelyik filmes meglát vagy felismer. Nem szerettem volna megint a figyelem középpontjába kerülni. Egyszerűen csak látni szerettem volna őt…
„De miért is?” - futott át az agyamon és hirtelen elbizonytalanodtam. – „Így akarom őt elfelejteni, így akarok rajta túllépni?”
Hitetlenkedve ingattam a fejemet.
„Mi a fenét keresek én itt?” – tettem fel magamnak a kérdést és akkor döbbentem rá, hogy nagy hibát követek el.
Épp kezdtem lekászálódni a lámpaoszlopról, mikor a tömeg szinte egy emberként sikított fel és én félbehagyva a mozdulatot a szálloda bejáratára néztem, ahol feltűnt Taylor…
Abban a pillanatban nagyot dobbant a szívem. Ahogy a tömeg felé villantotta széles mosolyát, ahogy tekintete huncutul megcsillant, ahogy egy egy rajongója felé intett… alig érezhetően megremegett a lábam és hirtelen elöntöttek az emlékek…
Az a mosoly… ahogy annak idején rám mosolygott… az a száj… ahogy engem csókolt… az a kar… mely engem ölelt egykor… Érzéseim hirtelen felbuzogtak és mint oly sokszor már, mikor Taylor-ról volt szó… könnybelábadt a szemem.
Nem bírtam tovább. Úgy éreztem hibát követtem el, hogy oda mentem és csak magamat kínzom vele, ha tovább maradok. Elhatározásra jutottam és úgy döntöttem elmegyek.
Abban a pillanatban azonban, a tömeg feje felett Taylor pillantása hirtelen rám siklott és tekintetünk egybekapcsolódott. Megint megdobbant a szívem, úgy hogy azt hittem kiugrik a helyéről és a váratlan fordulattól ledermedtem. Hirtelen megszűnt a külvilág ahogy belevesztünk egymás pillantásába…
Érzéseim egy pillanatra magukkal ragadtak és bátortalanul rámosolyogtam. Azonban Taylor vagy annyira meg volt lepve, vagy nem örült úgy mint én a viszontlátásnak, mert nem viszonozta a mosolyomat. Ettől eléggé kínosan éreztem magam és jobbnak láttam, ha elmegyek. Sietősen lekászálódtam a villanyoszlopról, majd nyakamat behúzva, hátra sem nézve, szinte elmenekültem onnan…

Arról a napról senkinek nem beszéltem. Nem osztottam meg senkivel, hogy mennyire megszégyenültem. Inkább eltemettem magamban annak a kínos pillanatnak az emlékét, megpróbáltam elfelejteni és élni tovább az életemet.
Egyik nap a közös reggelizés és a szokásos ugratások után Liza, Mike és Kyle elindultak az iskolába. Én viszont abban a kivételes helyzetben voltam, hogy csak később kezdődtek az óráim és csak később kellett bemennem az iskolába. Így amikor elmentek én miután beágyaztam és rendbetettem a szobámat nekiláttam, hogy elmosogassam a reggelihez használt mosatlan tányérokat és poharakat.
Hirtelen az ajtó felől halk kopogást hallottam és majdnem felnevettem. Liza szokásához híven, bizonyára megint otthonfelejtett valamit és félúton az iskola felé megint visszafordult. Ez már szinte minden másnap így volt és már meg sem lepődtem rajta.
- Na, mi az… - kérdeztem kuncogva, miközben a kezemet törölgetve az ajtó felé indultam. – Ma mit hagytál itthon…?
Azonban mikor széles mosollyal az arcomon, kitártam az ajtót és megpillantottam a jövevényt, döbbenten torpantam meg és miközben az arcomra fagyott a mosoly, még a hangom is elakadt…

(Luna Lowell)



A következő fejezet megjelenése: 2012. 01. 27.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése