__________________________________________________________________________________
Robert:
Megöleltem a lányt és úgy gondoltam egy gyors ölelés, egy gyengéd puszi, épp elég lesz búcsúként. Így is tettem, majd oldalra fordítottam a fejem, hogy mondjak neki még pár szót… és ekkor ő váratlanul, megmozdította a fejét.
A véletlennek köszönhetően ajkam véletlenül a lány ajkát érintette és döbbenet villámként hasított belém. Zavartan húztam vissza a fejem. Egy hosszú pillanatig egymás szemébe mélyedt a tekintetünk és láthatóan őt is meglepte ez a fordulat. Elakartam húzódni tőle, de képtelen voltam rá. Az izmaim és a végtagjaim nem engedelmeskedtek.
A lány közelsége felkavart, szinte megrészegített. Olyan érzéseket keltett bennem, amelyekről eddig fogalmam sem volt, és amelyek – hiába is védekeztem ellenük – egyszerűen elöntötték minden porcikámat. Testemből mintha hirtelen minden csont eltűnt volna. Szétomlott, forró lávafolyammá olvadt szét és egész testemet égette belülről. Éreztem az ereimben száguldó forró vért, fülemben hallottam felgyorsult szívverésemet és hirtelen, már nem tudtam ellenállni…
Egyik kezem a lány derekára siklott, másikkal az arcát a tenyerembe vettem, s olyan közel vontam a magamhoz, hogy leheletünk egymás arcbőrét égette. Egy hosszú percig tágra nyílt szemeibe mélyedt a pillantásom, majd a szájára meredtem…
Azok az enyhén szétnyílt, piros ajkak ellenállhatatlanul vonzottak magukhoz. Lassan felé hajoltam és szinte beleszédültem abba a bódító illatba, ami körülvette a lányt. Ajkam alig érezhetően bársonyos szájához ért…
De abban a pillanatban a fejem hirtelen tisztulni kezdett és megszeppenten hagytam abba a mozdulatot. Egy röpke pillanatig még nem engedtem el, képtelen voltam rá, és a szemébe néztem.
„Mit csinálok?” – döbbentem meg saját magamon. – „Mi a fenét művelek?”
Néztem, ahogy a lány meglepetten fürkészi az arcomat, majd megint az enyhén szétnyílt ajkára meredtem, amik oly csábítóan hívogattak.
„Elment az eszem!” – korholtam magam.
Annak ellenére, hogy Taylorral mostanában nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, még mindig a barátomnak tartottam. Ez a lány pedig a barátom szerelme. Nekem támogatnom és vigyáznom kell rá. Arra kéne rádöbbentenem, hogy bár Taylor hibázott, nagyon szereti őt és arra kéne rávennem, hogy bocsásson meg neki. Nem élhetek vissza a bizalmával. Védenem és oltalmaznom kell…
„Igen, meg fogom oltalmazni mindentől…” – határoztam el. – „Még önmagamtól is. Ezt fogom tenni, tiszteletből és csodálatból…”
Meg abból az egyre erősebb érzésből, ami lassan ébredezni kezdett bennem…
Gondolataim fokozatosan kezdtek úrrá lenni feltörő vágyaimon és tisztulni kezdett a fejem. Lassan elengedtem a lány törékeny testét, hátraléptem és bűntudatosan kerülve a tekintetét oldalra pillantottam.
- Kérlek, ne haragudj… - hebegtem halkan. – Nem tudom mi ütött belém…
Szabadkoztam zavartan, aztán lesütött szemmel elsétáltam mellőle. Képtelen voltam a szemébe nézni. Szégyelltem a gondolataimat és feltörő vágyaimat. Hirtelen úgy éreztem, hogy mindenkit elárultam. A lányt, Taylort, Kristent…
„Ez nem én vagyok!” – ingattam a fejem és legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.
Elgondolkozva nyúltam a cigarettáért és lassú mozdulattal kivettem egyet a dobozból. Komótos léptekkel odasétáltam az ablakhoz, majd hosszú másodpercekig csak elmélyülten meredtem ki a távolba, miközben a szál cigivel doboltam a doboz tetején. Csak jóval később ocsúdtam fel, hogy meg is kéne gyújtanom.
Száguldó, kusza gondolataimba mélyedve sokáig tartottam a lángot a cigaretta végénél, majd mélyen megszívtam és a tüdőmben egy röpke ideig visszatartottam a füstöt. Keserű íz öntötte el a torkomat, aztán hatalmasat fújtatva préseltem ki tüdőmből a levegőt.
Csak ekkor pillantottam a lányra, aki még mindig ugyan ott állt ahol az előbb és döbbenten nézett rám. Egy hosszú percig egymás szemébe meredtünk és engem megint elöntött a vágy, hogy odamenjek hozzá… megöleljem és megcsókoljam.
De nem tettem semmit.
Néztem kérdőn rám meredő szemeit és meg sem kellett szólalnia ahhoz, hogy tudjam, mi jár a fejében. Fáradtan roskadtam le a mellettem álló fotelba és egyik kezembe temettem az arcom. Azt vártam, hogy a lány talán megszólal… hogy nem várja meg, míg én kezdek bele a kínos magyarázkodásomba és végre nekem szegezi a kérdését.
De hiába is vártam. Hallgatott és mikor ránéztem, számonkérő pillantása metszőn fúródott a tekintetembe. Éreztem, hogy már nem hallgathatok tovább.
- Taylornak igaza volt… - kezdtem halkan a gyónásomat és keserű mosoly futott át az arcomon. – Túl rég és túl jól ismer már engem…
Hiába számítottam azonban arra, hogy ez majd megteszi a hatását és a lány végre megszólal. Ő továbbra is csak engem nézett és makacs hallgatásával jócskán megnehezítette az amúgy is kínos helyzetemet. Hogy időt nyerjek, újból beleszívtam a cigimbe és lassan eresztettem ki a füstöt.
- Megérezte rajtam… - bukott ki belőlem nagynehezen, miközben nagyot sóhajtottam.
Jelentőségteljesen néztem bele a lány szemébe és úgy tűnt végre megértette mit szeretnék a mondani. Azonban mindketten tudtuk, hogy valójában már az elején nyilvánvaló volt a számára, mit akarok mondani.
- De… - rázta hihetetlenkedve a fejét és látszódott rajta, hogy nehezen tudja feldolgozni a dolgot. – Te Kristent szereted…
Már éreztem, hogy nehezebb lesz, mint gondoltam és egy újabb gondterhelt sóhaj kíséretében, fáradtan hajtottam fejem megint a tenyerembe.
- Igen, őt szeretem. Lehet, vele fogom leélni az életemet. – mondtam halkan. – De megismerve téged… lassan közel kerültél hozzám… megszerettelek…
A lány szeme hirtelen ártatlan csodálkozással kerekedett el és döbbenten nyitotta száját egy újabb kérdésre. Azonban mielőtt feltehette volna a kérdését megelőztem, mert láttam rajta, hogy magyarázatra szorul az előző mondandóm.
- Szeretlek… de nem úgy, mint Kristent.
- Akkor…? – nézett rám tanácstalanul és látszódott rajta, hogy kissé megkavartam őt.
- Nehéz ezt elmagyarázni. – sóhajtottam.
Egy kínos mosoly kíséretében beleszívtam a cigimbe, aztán csak úgy játszadozni kezdtem vele, amíg már kínossá nem vált a kettőnk közé telepedett csönd. Megéreztem a lány rám szegeződő tekintetét és egyenesen belenéztem a szemébe. Csak ezután folytattam.
– Kristen sokat van távol és ebből kifolyólag, én sokat vagyok egyedül…
Kezdtem halkan, de inkább magyarázkodásnak tűnt, mint magyarázatnak. De ha már belekezdtem, nem akartam visszakozni.
- Mostanában többet voltam veled, mint vele és hát, mit tagadjam… közel kerültél hozzám. Most pedig… egy gyenge pillanatomban… gyarló érzéseim felülkerekedtek rajtam…
Még egy utolsót, mélyet szívtam a cigimből, majd határozott mozdulattal nyomtam el a hamutartóban. Azután ujjaimat összefűzve magam előtt zavartan feszengtem a fotelban és egyenesen belenézve a lány szemébe feszülten mosolyodtam el.
- Bocsáss meg. – tettem még hozzá és igazán kínosan éreztem magam, amiért ennyire kendőzetlenül beszéltem.
Egy hosszú percig egyikünk sem szólt. Én, rászegezve a tekintetemet vártam, hogy mit fog reagálni, ő rajta pedig az látszódott, hogy minden igyekezetével azon van, hogy megértse a tettemet és az indokaimat. Nem tudtam volna megmondani, hogy melyikünk van nagyobb zavarba. Viszont egy idő után azt éreztem, hogy hiába várom, hogy a lány valamiféle döntést hozzon, nekem kell lépnem, ha nem szeretnék nagyobb gubancot kettőnk között. Így elszántan felálltam és határozottan léptem elé.
- Azt hiszem az lesz a legjobb, ha egy ideig nem találkozunk… nem tarjuk a kapcsolatot… - javasoltam halkan.
Mikor a szemébe néztem, meglepetésemre valamiféle szomorúságot véltem felfedezni benne. Hirtelen engem is ez az érzés kerített hatalmába. Mindig nagyon élveztem a társaságát, és ha belegondoltam abba, hogy mostantól kezdve mellőznöm kell… hát, nem repdestem én sem az örömtől. De ez kellett tennem.
- Neked most másra kell koncentrálnod. - folytattam és megpróbáltam bíztatóan mosolyogni rá.
Mosolyt akartam csalni az arcára, de válaszként csak kelletlen fintorgás terült szét az arcán. Megértettem őt, hiszen nekem sem sok kedvem volt most a mosolygáshoz. Egyedül csak miatta próbálkoztam.
- Amúgy sem lenne sok időm, mert újabb forgatásom lesz. – tettem még hozzá és azt reméltem, hogy talán ez az indok kissé enyhíteni fog a drasztikus elválásunkon.
- Rendben, így lesz a legjobb… - bólogatott szomorúan és lassan indulni készült. – Akkor én megyek…
Néztem, ahogy zavart szomorúsággal távozni készül és majd megszakadt a szívem. Ez a lány nem érdemli meg, hogy ennyi szomorúság érje. Legszívesebben megállítottam volna. Azt mondtam volna neki, hogy maradjon…
De nem tettem, mert tudtam, hogy mindenkinek ez lesz a legjobb. Főleg neki.
Őt néztem, és olyan érzésem volt mintha egy lassított filmet néznék. Ahogy halk és erőtlen búcsúja után lassan elfordult tőlem, majd ugyanazzal a lassúsággal megfogja a kilincset… kinyitja az ajtót… majd kilép és szótlanul becsukja maga mögött…
Néztem, ahogy elmegy és közben egyre nehezebb lett a szívem. Aztán amikor magamra maradtam és a szoba, nyomasztó csendje rám telepedett, a lány távozásától és attól, amit tettem, szinte fizikai fájdalmat éreztem.
„Vajon jól cselekedtem?” – gondolkodtam el és kissé elbizonytalanodtam, hogy tényleg ez szolgálja e a lány érdekeit.
De nem tépelődhettem tovább, mert gondolataimból a másik szoba ajtajának nyílása zökkentett ki. Hátra sem kellett fordulnom, így is tudtam, hogy ki az. Tudtam, hogy ki rejtőzött eddig a másik helyiségben…
(Luna Lowell)
A következő fejezet megjelenése: 2011. 12. 23.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése