__________________________________________________________________________________
Mikor megláttam az alak arcát, a meglepetéstől egy pillanatra még a sírásom is elakadt, hiszen szembetaláltam magamat Taylor édes arcával és aggódva rám szegeződő tekintetével.
- Mi baj…? – kérdezte gyengéden és maga felé fordított.
Hirtelen minden felbuzgott bennem. Minden érzés, fájdalom, sérelem és szinte egyszerre szerettem volna mindent elmondani neki. Ehelyett azonban csak elszorult a torkom az újból kitörni készülő sírásom miatt és egy hang sem jött ki a számon.
- Na… - noszogatott tovább kedvesen Taylor. – Nekem elmondhatod…
Már nem bírtam tovább. Hangosan zokogva a mellére borultam, ott keresve menedéket minden elöl. Ő pedig aggódva fonta körém a karjait és gyengéden magához ölelt.
- Istenem… - suttogta megrökönyödve és érezhető volt a megdöbbenése.
Tudtam, hogy mindenre számított, de erre a reakciómra nem. Ott állt, gyengéden a karjaiban tartott és éreztem, hogy egy csókot lehel a hajamra.
- Ne sírj… kérlek, ne sírj… - nyugtatgatott tovább és hangjában éreztem a tanácstalanságot. – Nyugodj meg… Bármi is történt, rendbe fog jönni…
De én már tudtam, hogy nincs így. Már semmi sem lehet olyan, mint régen. Olyan mikor még boldog voltam… vele…
Elkeseredésemben még hangosabban tört belőlem elő a sírás és még szorosabban bújtam oda Taylorhoz. Ő pedig a karjaiba zárva óvatosan ringatni kezdett. Nem vágytam semmi másra csak, hogy elbújjak a világ elöl és mindezt Tay karjaiban tegyem. Annyi érzés, fájdalom és kimondatlan gondolat volt bennem, hogy nem bírtam a súlyukkal és úgy éreztem összeroppanok. Menedékre lelve bújtam meg Taylor karjaiban és úgy éreztem, hogy ott megnyugvásra fogok találni.
Nem tudom mennyi ideig állhattunk ott, mikor közeledő léptek zaját hallottam meg a hátam mögött, majd azt, ahogy az a valaki megáll mellettünk és gondterhelten sóhajt egyet.
- Megint te? – hallottam meg Kyle gúnyos és számonkérő kérdését.
Hüppögve hagytam abba a sírást, lassan kibontakoztam Taylor védelmező öleléséből és Kyle-ra pillantva megláttam, ahogy Taylorra villantja dühös tekintetét.
- Már megint te…? – ismételte meg a kérdését és egy lépést téve felénk, közelebb jött hozzánk. – Miért van az, hogy te időről-időre mindig feltűnsz a közelében?
- Én… - kezdte volna Taylor, de Kyle erélyesen és ellenkezést nem tűrve, fojtotta belé a mondanivalóját.
- Miért nem hagyod már békén? – tette fel provokáló kérdését Kyle és közben egyre közelebb sétált hozzánk, azzal a jól ismert laza járásával, amivel azt sugallta a környezetének, hogy a dolgok és a helyzet magaslatán áll, és ezzel elbizonytalanított mindenkit. Mint ez esetben Taylort, aki szinte megszeppenten nézett rá. – Miért jöttél, hogy megint feldúld az életét? Engedd végre el! Engedd, hogy elfelejtsen téged és végre élje a saját életét! Jobb lesz úgy mindenkinek!
Egy pillanatra még a levegő is megdermedt közöttünk. Hiszen tudtuk, Kyle ezzel egyértelműen és visszavonhatatlanul kinyilvánította, hogy Taylort nemkívánatos személynek tartja a közelemben.
A megdöbbenéstől nem jutottam szóhoz és egyikükről a másikra járattam a tekintetemet. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy talán egymásnak fognak esni és ez a lehetőség megrémisztett.
De legnagyobb meglepetésemre Taylor nem szólt. Egy hosszú percig csak Kyle-ra meredt és látszódott rajta, hogy átgondolja azt, amit a fiú kendőzetlenül az arcába vágott. Aztán lassan egy lapos pillantással rám nézett és minden teketória nélkül nekem szegezte a kérdést.
- És te… te mit szeretnél?
Pillantásom Taylor-ról Kyle-ra siklott, majd vissza. Ők csak néztek rám kérdő tekintetüket és nem tudtam mit mondjak hirtelen. Úgy éreztem, mintha sarokba szorítottak volna. Csak járattam a tekintetemet rajtuk és elkeseredésem lassan dühvé változott. Bosszantott, hogy csak így nekem szegezték a kérdést, mondván… „Tessék, válasz…!”
Azonban valójában saját tehetetlenségem és döntésképtelenségem dühített. Mert még magam sem tudtam, hogy mit akarok. Kimondva vagy kimondatlanul, de féltem attól, hogy meghozzam a döntésemet. Azt, ami végleges és visszavonhatatlan. Mert féltem az újabb csalódástól.
Tehetetlen düh öntött el amiatt, hogy szinte erőszakkal akarják kikényszeríteni belőlem a választ. Hirtelen ökölbe szorult a kezem és éreztem, hogy elvörösödöm.
- Azt…, hogy hagyjatok békén! – vágtam oda ingerülten.
Taylor láthatóan nem erre a válaszra számított és szinte hátratántorodott az indulatomtól, majd csalódottan pillantott oldalra. Egy hosszú percig nem szólt csak bámult maga elé, majd hirtelen rám emelte szomorú pillantását és tekintetét belefúrta a szemembe.
- Ahogy akarod. – mondta halkan és nekem úgy tűnt mintha egy kissé meg is roppant volna a csalódás súlya alatt. – Nem leszek többet a terhedre…
Hallottam, mit mond és közben úgy éreztem, hogy egy tőrt forgatnak a szívemben. El sem akartam hinni, hogy ezt mondja és főleg azt nem, hogy ezt az én behatásomra teszi.
„Én nem ezt akartam!” – szerettem volna kiáltani, de nem jött ki hang a torkomon.
- Ég veled… - tette még hozzá Taylor szomorúan, majd hátat fordított és lassan elindult.
De még ekkor sem tettem semmit. Csak néztem, ahogy távolodik tőlem, közben pedig a szívem úgy vert, hogy majd kiugrott a helyéről, az agyam pedig egyfolytában zakatolt.
„Nem, nem, nem!” – kiáltotta a lelkem. – „Ne tedd ezt…!”
De nem mozdultam, valami megbénított.
„Bolond, bolond, bolond…!” – harsogta a szívem. – „Menj utána!... Állítsd meg…!”
Hirtelen megmozdult bennem valami és lassan megmozdult a testem is, hogy kövesse a szívemet. Egy lépést tettem, de Kyle mellém lépett, megfogta a karomat és megállásra kényszerített.
- Mit csinálsz? – szegezte nekem a kérdést és szemében kétségek csillogtak.
Úgy néztem rá, mint aki épp most ébredt fel és pár pillanatig beletelt, míg felfogtam a szavait. Hirtelen rádöbbentem, hogy elegem van ebből, elegem van mindenből, és elfogott a dacos méreg.
- Haza! – ráztam le erélyesen Kyle kezét magamról.
- Egy pillanatig azt hittem… - mondta elbizonytalanodva és látszódott rajta, hogy zavarban van.
Egy bocsánatkérő pillantást villantott felém, én pedig kihúzva magamat, hátat fordítottam neki és kimért lépésekkel távoztam. De már nem Taylor után indultam, ahogy az előbb terveztem. Már magam is elbizonytalanodtam, hogy helyesen cselekednék e.
Így, ahogy Kyle-nak is mondtam, elindultam haza…
Pár nap múlva végérvényesen kiderült számomra, hogy Kyle és én közöttem már soha nem jöhet helyre semmi.
Ahogy a válásoknál szokták mondani, kibékíthetetlen ellentétek voltak közöttünk. Ez már nem volt nevezhető alakuló kapcsolatnak sem. Úgy éltünk egymás mellett, mint ahogy a lakótársak szoktak… barátságban… egymást segítve… de semmi több. Mindkettőnket elszomorított ez a helyzet, de egyikünk sem tett már érte semmit, hogy megváltozzon és ezzel tisztában is voltunk.
Aztán eljött az a nap, mikor Kyle egy táskával a kezében elém állt a konyhában és jelentőségteljesen nézett rám. Abban a pillanatban tudtam, hogy elérkezett az, amitől mostanában tartottam…
- Elmegyek… - jelentette be minden átmenet nélkül és nekem vissza sem kellett kérdeznem ahhoz, hogy tudjam, nem hétvégi kiruccanásra megy a haverjaival és nem is a szüleit fogja meglátogatni.
- Biztos ezt akarod? – kérdeztem, de már sejtettem a választ.
- Igen. – bólintott határozottan Kyle és némi szomorúság csengett a hangjában. – Így lesz a legjobb, mindkettőnknek.
Nem tudtam mit válaszoljak, csak szomorúan bólogattam. Én is tudtam, hogy így lesz a legjobb. Hiszen mindketten sejtettük, hogy ez már csak rosszabb lesz és egyikünk sem akarta megvárni, hogy elmérgesedjen közöttünk a kapcsolat. Addig, amíg még megtehettük, barátságban akartunk elválni.
- Sajnálom… - suttogtam és tényleg, teljes szívemből sajnáltam, hogy így alakultak a dolgaink.
- Én is… - mondta Kyle, majd talán zavarában vagy attól, hogy kínosnak találta a helyzetet, minden átmenet nélkül, hirtelen egész másról kezdett el beszélni. – Így, hogy elmegyek és Liza összebútorozott Mike-al, két szoba szabadult fel. Majd jelentkezni fog két srác, akik beköltöznek a házba és így a bérleti díj fejenként még kevesebbe fog kerülni…
- Oké… - bólintottam automatikusan, de szinte nem is hallottam a szavait.
Gondolataim egész máson jártak és Kyle mintha kitalálta volna. Keresve a pillantásomat, mélyen belenézett a szemembe és jelentőségteljesen szólalt meg.
- Ne izgulj! – próbált nyugtatgatni, mikor meglátta a bennem növekvő feszültséget.
Ő volt az egyedüli, aki tudta mi játszódik le bennem.
- Nem eshet bajod! – Kyle hangja higgadtan csengett. – Attól, hogy én elköltözöm, nem bánthat senki. Nem nyúlhatnak hozzád és főleg nem George megbízásából! Erről gondoskodtam!
Mikor végre a feszültségemen keresztül felfogtam a szavait, hálásan pillantottam rá és még egy bátortalan mosoly is átsuhant az arcomon.
- Köszönöm…
Egy hosszú percig csend telepedett kettőnk közé és mindketten éreztük, hogy elérkezett a végső búcsú pillanata. De egyikünk sem tudott megszólalni. Csak néztük egymást és miközben lepergett szemem előtt az az idő, amit együtt töltöttünk, azon gondolkodtam, hogy mit is mondhatnék.
Aztán Kyle volt az, aki megtörte ezt a viszonylagos nyugalmat. Lassan letette a földre a táskáját, majd komótosan oda sétált hozzám és mélyen belenézve a szemembe, két kézzel megfogta a vállamat.
- Attól, hogy most elmegyek, attól még szeretlek… - szólalt meg halkan és hangjában annyi érzés volt, hogy a szívem beleremegett. - Isten látja lelkemet.... mennyire nagyon! Egy ideig... egy röpke ideig, azt hittem, hogy boldoggá tudlak tenni... De rá kellett döbbennem, hogy Taylor Lautner emlékével… az ő szellemével, nem tudom felvenni a versenyt!
Döbbenten hallgattam Kyle szerelmi vallomását és nem tudtam mit mondjak, vagy mit tegyek. De ezúttal is ő volt az, aki nem várta meg a reakciómat. Lassan közelebb hajolt hozzám és ajkát lágyan a számra tapasztva, gyengéden megcsókolt.
Nem tiltakoztam, hagytam, hogy a pillanat magával ragadjon, hiszen tudtam, hogy ez a búcsúcsókunk. Csak egy röpke pillanat volt az egész, de abban az egy csókban benne volt Kyle minden irántam táplált érzése és én beleszédültem ebbe a vágyakozásba.
Mikor ajka elvált a számtól, szinte kábultan néztem fel rá. Csak akkor értettem meg igazán, hogy Kyle mit is érez irántam. Szíven ütött a valóság, hiszen nem is sejtettem, hogy a vad, machó kinézete és a gengszter múltja mögött, valójában milyen gyengéd és szenvedélyes férfi húzódik meg.
Azonban erre már késő volt rádöbbenni.
Kyle lassan hátrébb lépett tőlem, majd hátat fordított, felvette a földről a táskáját és az ajtóhoz sétált. Már épp kezdtem azt hinni, hogy köszönés nélkül fog kilépni az ajtón, mikor a kilincsen a kezével megtorpant és a válla fölött visszanézett rám.
- Remélem, hogy megtalálod a boldogságot. – mondta halkan és halvány mosoly suhant át az arcán. – Szívből kívánom neked, mert végre már megérdemelnéd, hogy boldog legyél…
Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, Kyle kinyitotta az ajtót és távozott, én pedig ott maradtam magamra. A becsukott ajtóra meredtem és mikor meghallottam Kyle motorját, ahogy hangosan felbőg, majd távolodik… az arcomon egy kövér könnycsepp gördült le…
Kyle távozása után hiába voltak ott a lakótársaim, hiába voltak ott az iskolatársaim, magányosnak éreztem magam. De nem akartam társaságot és inkább a tanulásba menekültem. Szüleimmel és barátaimmal telefonon tartottam a kapcsolatot, de senkinek nem árultam el, hogy Kyle valójában már nincs velem.
Magányosnak és szinte láthatatlannak éreztem magam, ahogy a szürke mindennapjaimat éltem.
Aztán az egyik hétvége előtt váratlanul Holly állított be hozzám. Valójában az utolsó telefonbeszélgetésünk alkalmával megérezte, hogy valami történt és úgy döntött, hogy a végére jár. Állandó fesztelen csacsogásával kissé feldobta a hangulatomat és végre úgy éreztem, hogy ő a megfelelő ember, akinek kiönthetem a szívemet.
Holly úgy döntött, hogy egész hétvégére velem marad, így egy éjszakába nyúló beszélgetés alkalmával elmondtam neki mindent. Az összes érzésemet és gondolatomat, ami a szívemet nyomta és végre felfedtem előtte legnagyobb titkomat is. Azt, hogy megint szerelmes vagyok… Taylorba.
Azon az áprilisi vasárnapon szokatlanul, nyárias idő köszöntött ránk és Holly, mielőtt hazament rávett, hogy sétáljunk egyet a város parkjában. Gyönyörű idő volt. Miközben sétálgattunk és nevetgélve beszélgettünk, élveztük a kellemesen melengető napfényt, a lágyan simogató szellőt és az embereket figyeltük, akik a parkban önfeledten élvezték az első igazán meleg napot. Úgy éreztem, hogy a gondjaim és a bánatom messze szállt és egyik emberről a másikra nézve, pusztán annak örültem, hogy élek.
Aztán az egyik távolabbi fánál ismerős alakra lettem figyelmes, aki csak állt ott és a távolból figyelt minket. A nap fénye teljesen elvakított, így a kezemből napellenzőt csinálva a távolba meredtem és egy röpke pillanatig az alakot mustrálgattam.
Hirtelen rádöbbentem kit látok és a felismeréstől elállt a lélegzetem…
(Luna Lowell)
A következő fejezet megjelenése: 2012. 03. 02.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése