Ha nem feküdtem volna a vizsgáló asztalon, a diagnózis hallatán abban a pillanatban biztosan le kellett volna ülnöm. Csak bambán bámultam ki a fejemből és az orvost nézve arra vártam, hogy a következő pillanatban elneveti magát, és azt mondja…
„Bocs, csak hülyéskedtem….”
De az arckifejezését látva, erre hiába is vártam. Véresen komolyan mondta, amit mondott és én lassan kezdtem rádöbbenni a valóságra.
- Megértette, amit mondtam? – kérdezte az orvos miközben vizsgálódó tekintettel méregetett és az arcán láttam, hogy nem biztos abban, hogy felfogtam a dolgot.
- Igen… - motyogtam halkan, miközben megadva magamat a sorsnak, lassan bólogattam.
- Tehetek önért valamit? – érdeklődött tovább kimérten az alak, de szemében láttam az együttérzést és a segíteni akarást.
- Azt hiszem nem… - suttogtam és szinte úgy éreztem magam, mint aki sokkot kapott.
Nem tudtam mást kinyögni, mert a torkomat összeszorította a döbbenet és a félelem. Tekintetem lassan lesiklott a férfiről és az ablakon kibámulva a semmibe meredtem. Egy hosszú percig leblokkoltam, de a következő pillanatban száguldozni kezdtek a gondolataim Ezernyi kérdés, ezernyi lehetséges válasz és megoldás ötlött fel bennem. De mindegyiket elnyomta a bennem felgyülemlett kétségbeesés.
Nem tudom mennyi idő telhetett el és azt sem, hogy az orvos mikor ment ki a vizsgálóból. Csak arra eszméltem fel, hogy egyedül vagyok a helyiségben. Kusza érzéseim hirtelen elhatalmasodtak rajtam és arcomat a kezembe temetve könnyeim lassan eleredtek.
Egy olyan titok birtokosa lettem, amit még én magam sem tudtam felfogni hirtelen és feldolgozni sem. Nem, hogy megosszam másokkal. Pedig tudtam, hogy nem kerülhetem el a dolgot. Ha nem is ott és akkor, de záros határidőn belül el kellett mondanom Taylornak és a szüleimnek is.
A döbbenet után jött a sokkoló tanácstalanság…
„Hogyan mondjam el nekik?”
Most már hangosan sírtam és nem tudtam elfojtani a zokogásomat.
Ez a kép tárult az épp betoppanó Taylor szeme elé és azonnal mellém sietve a karjaiba zárt.
- Istenem! – suttogta halkan miközben a hajamat csókolgatta és próbált megnyugtatni. – Mi történt? Mi a baj?
Nem tudtam neki válaszolni. Az arcomat a ruhájába fúrva egyre csak potyogtak a könnyeim.
- Kérlek, mond el! – kérlelt Taylor halkan, majd könnytől áztatott arcomat két tenyerébe fogva arra kényszerített, hogy ráemeljem a tekintetemet. – Nekem bármit elmondhatsz, nagyon jól tudod.
Tanácstalan voltam. Szerettem volna elmondani neki a dolgot, de közben tartottam attól, hogy őt mégjobban sokkolni fogja ez az egész. Tudtam, hogy még nekem is idő kell hozzá, hogy feldolgozzam és úgy gondoltam, csak akkor fogom megosztani vele a titkomat.
Így hát, Taylor látva rajtam, hogy makacsul hallgatok és magamban tartom azt, ami kiborított, feladta a faggatózást és engedte, hogy újból hozzábújva sírásom lassan csendesedjen.
Az elkövetkezendő időszak számomra egy újabb rémálom volt.
Nemcsak azért mert pszichológust kellett mellém fogadni, hogy a segítségével fel tudjam dolgozni George brutális támadásának az emlékét és azt, hogy kioltottam egy ember életét, még azzal is megkellett birkóznom, hogy újból a média célpontjává váltam. Taylor hiába próbált megóvni és rejtegetni, meddő harcot vívott velük.
Ez igazából akkor csúcsosodott ki, mikor a Lautner család legjobb és legnevesebb ügyvédeivel jelentem meg a bíróságon, ahol felelnem kellett a tettemért és a további sorsomról döntöttek.
A bíróság épülete előtt a felfordulás és a káosz leírhatatlan volt. A tömeg pedig, ami az épület előtt és a folyosókon hömpölygött, arra várva, hogy Taylort és engem lássanak, amint a bíró elé járulunk, annak a nagysága pedig felfoghatatlan volt.
Szerelmem testőre megint velem volt és testével védve engem, szinte közelharcot vívott a média jelenlévő képviselőivel, hogy közöttük átverekedve magát, bejutasson a tárgyalóterembe. Kábult volta, alig fogtam fel, ami körülöttem történik és legszívesebben elmenekültem volna, kifutottam volna a világból.
De nem tehettem meg. E helyett egy hatalmas napszemüveggel eltakarva kisírt szememet, Taylor kezét szorongatva, testőrök gyűrűjében hadakoztunk a tömeggel, hogy végre bejuthassunk a bíró színe elé. Bár a bíró zárt tárgyalást rendelt el a felfokozott érdeklődés miatt és így a tömeg kint rekedt, a teremben sem volt jobb a helyzetem. Hiszen ott szembetaláltam magamat George családjával, akik szinte felnyársaltak a szemükkel.
Megpróbáltam kirekeszteni őket a tudatomból és nem észrevenni gyilkos és bosszúra szomjazó tekintetüket, de a pillantásomat minduntalan magára vonta a gyászoló család. Egyedül George édesanyjának a pillantása volt az, ami a szívemig hatolt és a lelkembe tépett. Egy anyának a pillantása, aki elvesztette a fiát, akinek a szemében mély fájdalom tükröződött a könnyek mögött és a fel nem tett kérdés, hogy…
„Miért? Miért történt mindez?”
De erre senki nem tudta igazán a választ.
Egy pillanatig egymást néztük szinte elmélázva, aztán észrevettem George édesanyjának a szemében a változást. Az addig mély fájdalom és gyász helyét lassan és fokozatosan átvette valami egészen más. Az addig szinte üres tekintete megtelt gyűlölettel és pillantása metszőn villant felém.
- Te gyilkos! – kiáltotta magából kikelve és fenyegetően indult meg felém.
Bár testőrök gyűrűjében voltam és Taylor is mellettem állt, mégis ijedten hőköltem hátra, mert valós veszélynek éreztem, hogy rám támadjon. Családjának tagjai szinte az utolsó pillanatban kapták el és fogták le, hogy elkeseredésében ne tegyen valami meggondolatlanságot. Erőtlen és megsebzett vadként vergődött szerettei markában és közben szeme újból megtelt könnyel.
- Megölted a fiamat…! – kiáltotta felém szívszaggató hangon.
Nem bírtam tovább ránézni. Nem tudtam tovább állni szemrehányó pillantását és a földre szegezve a tekintetemet a helyemre siettem. De fájdalommal teli hangját, mellyel felém kiabált, nem tudtam kirekeszteni a tudatomból.
- Elvetted az egyetlen kicsikémet! Ezt megkeserülöd, te gyilkos…!
Szaporázó lépteimmel alig tudta tartani az iramot Taylor és testőreink hada, és mikor végre utolért, átölelte a derekamat és egy gyengéd csókot lehelt az arcomra.
- Nincs semmi baj… - suttogta a fülembe, hogy megnyugtasson.
De én már pattanásig feszült voltam, hogy mérgesen sziszegtem felé.
- Már, hogy a fenébe lenne minden rendben? – voltam felháborodva. – Mélységesen igaza van! Megöltem a fiát és ehhez nem volt jogom…
- Nyugodj meg kérlek. – suttogta megint felém elnyomott hangon Taylor, hogy elejét vegye a további kitörésemnek.
Vele egyidőben pedig az ügyvéd is odahajolt hozzám és diszkréten, úgy hogy csak mi haljuk, megjegyezte.
- Ha lehet, ezt talán ne nagyon hangoztassa, mert nagymértékben rontja az esélyeinket. – suttogta felénk, aztán, mintha mi sem történt volna, tovább folytatta addigi tevékenységét.
Elképedve meredtem rá, majd kérdőn pillantottam Taylorra is, akinek azt láttam az arcán, hogy mélységesen egyetért az ügyvéddel. Megdöbbentett a dolog, hiszen én felelősséget akartam vállalni azért, amit tettem és hittem, hogy az igazság mellettem van. Hiszen George mindannyiunk életére tört és csak így állíthattam meg. Ez volt az igazság és én nem éreztem azt, hogy ezzel egy időben a bűntudatomat sutba kéne dobnom. De ez az ügyvédek és az ügyész párharca volt. A jogi csűrés csavarás ideje és azt kellett tennem, amit az ügyvédeim tanácsoltak.
Mindannyiunkat megint meghallgattak és a legapróbb részletekig újból el kellett mondanom a bíróság előtt, hogyan történt minden. A történtek felidézése megint felzaklatott és onnantól kezdve megint bezárkóztam és szinte elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal. Csak a kis fájdalmas világom létezett és úgy éreztem, hogy a fejem felett történnek a dolgok, az irányításom és a kontrolom nélkül.
Hosszú procedúra volt az egész.
Több napon keresztül is elnapolták a meghallgatásokat és a döntést, és mire a végére jutottunk én már majdnem belerokkantam idegileg. Egyetlen megnyugtató dolog volt csupán az egészben, hogy felmentettek a vádak aló és jogos önvédelemnek nyilvánították azt amit tettem.
Szeretteink örültek ennek a fejleménynek, azonban George ismerősei és családtagjai igazságtalannak tartották és ennek hangot is adtak. Miközben az ítélethirdetés után a szokásos tömegen átvágva magunkat, megpróbáltuk elhagyni a termet és az épületet, életveszélyes fenyegetéseket kiabáltak felénk.
Az utóbbi idők megpróbáltatásaitól és az idegeskedéstől hirtelen rosszul lettem. Szédültem, hányingerem fogott el, és úgy éreztem, hogy mindjárt összeesem. Önkéntelen mozdulattal szorítottam meg Taylor karját, aki szinte ugyanabban a pillanatban rám nézett és azonnal felmérte az állapotomat. Erős karjával a hónom alá nyúlt, felnyalábolt és gyengéden magához szorítva indult tovább velem.
Taylor nem zavartatta magát a fenyegetőzések hallatán, csak azzal foglalkozott, hogy testőrei segítségével minél előbb magunk mögött tudhassunk mindent. Nem csak testőrei, de ő maga is védelmezett és a környezetről épp csak annyi ideig irányította figyelmét rám, amíg megcsókolta az arcomat és felém súgta…
- Nemsokára vége és kárpótolni foglak mindenért. Elfogok feledtetni veled minden rosszat…
Hamarosan rá kellett döbbennem, hogy Taylor igazán állja a szavát, mert pár napon belül egy csodás karib tengeri szigetecskén találtam magam, ahol a személyzet csak a mi kívánságainkat leste.
Még soha nem éreztem magam ilyen jól és ilyen gondtalannak. Az utóbbi idők megpróbáltatásai szinte egycsapásra a feledés homályába vesztek és mérhetetlen boldog voltam. Egy minden képzeletet felülmúló, csodálatosan szép és békés helyen töltöttem a napjaimat, azzal az emberrel, akit a világon a legjobban szerettem és, aki viszont szeretett.
Élveztem a napfényt, a lágy szellőt, a vakítóan fehér homok melegségét és a tenger hullámainak lágy simogatását és miközben Taylor körémfonva karjait szenvedélyesen csókolt, úgy éreztem, hogy soha többé nem akarok már máshol élni.
- Nem maradhatnánk itt…? - kérdeztem suttogva és a csóktól kifulladva.
Taylor halkan felnevetett és miközben még mindig magához ölelt, egy csókot lehelt a homlokomra.
– Vissza kell mennünk. – sóhajtott gondterhelten.
- El akarok felejteni mindent! Nem csak azt, ami történt, hanem azt is, ami otthon vár ránk... a filmipart... a rajongóid... a médiát! Nem maradhatnánk itt örökre? Csak mi, ketten?
- Sajnos nem. – mondta Taylor, keserédes mosollyal a szája szegletében és újból megcsókolt. – Tudod nagyon jól, hogy kötelezettségeim vannak és Beccáék kisfiának is lesz a keresztelője. – emlékeztetett Tay a jeles eseményre. - Pont a keresztszülők ne lennének ott?! De ígérem neked, hogy hamarosan visszajövünk ide.
Lassan, összeölelkezve sétáltunk vissza a szállásunkra és közben arról beszélgettünk, hogy mit csináljunk még a rendelkezésre álló időnkben, mikor újabb rosszullét tört rám. Émelyegni kezdett a gyomrom és hirtelen hányinger fogott el. Önkéntelenül kaptam a hasam felé, mire Taylor aggódva emelte rám a tekintetét. De még fel sem tudta tenni a kérdését, én már elfordulva tőle egy pálmafa tövébe adtam ki magamból az aznapi ebédemet.
- Nem tetszel te nekem. – dünnyögte aggódó rosszallással a hangjában Tay. – Ha haza megyünk, elviszlek egy orvoshoz mielőtt komolyabb bajod lesz.
- Nem kell… - próbáltam elhárítani erőtlenül a felajánlást, de Taylor csak tovább erősködött.
- Dehogy nem kell!
- Talán csak a gyomromat csaptam el a túl sok tengeri herkentyűvel.
- Attól tartok, hogy az utóbbi idők idegeskedése és izgalmai túlságosan megviseltek téged. Én inkább egy kezdődő gyomorfekélyre gyanakszom.
Láttam rajta, hogy jobb, ha most nem mondok ellent neki és az igazat megvallva, nem is volt hozzá erőm. Így megadóan tűrtem, hogy túlzott aggodalmával a szállásunkra kísérjen.
Miközben ott bandukoltunk összeölelkezve a keskeny csapáson, és én hálát adtam a sorsnak, hogy mellettem van, azon járt az agyam, hogy talán most jött el a pillanat, hogy elmondjam neki a titkomat. Egy ideig még morfondíroztam magamban, aztán egy mély levegőt vettem…
De Taylor félreértette a dolgot és aggódva torpant meg.
- Rosszul vagy megint? – kérdezte és az arcomat vizsgálgatta. – Álljunk meg egy kicsit?
- Nem, nem… - hárítottam el erőtlenül.
Mégegyszer mélyet sóhajtottam és tovább folytattuk az utunkat. Rögtön éreztem, hogy tovaszállt az alkalmas pillanat. Már nem voltam olyan biztos benne, hogy ott és akkor kéne Taylorral közölni a dolgot.
„Majd otthon…” – mondogattam magamnak. – „Majd otthon megmondom…”
(Luna Lowell)
A következő fejezet megjelenése: 2012. 06. 29.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése