Fantasztikus történet 2. - 61. fejezet

__________________________________________________________________________________

Mikor hazajöttünk arról a csodás helyről, ahol gondtalannak és szabadnak éreztem magam, a nagyváros forgatagában gyorsan teltek a napok. Egyik nap olyan volt, mint a másik és csak monotonon követték egymást a szürke hétköznapok.

Közben egyre közeledett Becca kisfiának a keresztelője ahová Taylor és én, mint választott keresztszülők, voltunk hivatalosak és bár nagyon szerettem Beccáékat, jelen helyzetben inkább kitértem volna a meghívás elöl. Ugyanis a nagy eseményre várva, megkellett barátkoznom azzal a gondolattal, hogy Taylor előtt lassan fel kell fednem a titkomat.

Azonban minden egyes felvirradt napon, kibúvót kerestem magamnak és csak azt mondogattam…

„Inkább holnap… majd holnap mondom el…”

Bár így időt nyertem, tisztában voltam azzal, hogy ezt nem csinálhatom a végtelenségig, és nem halogathatom sokáig. Azonban bekellett vallanom magamnak, hogy féltem és kétségeim voltak. Nem tudtam, hogy Taylor hogyan fogadja majd a hírt. Bármennyire is szeretett, tartottam attól, hogy a bejelentésem a kapcsolatunk rovására fog menni és meg fog változni közöttünk minden.

Már odáig jutottam, hogy visszavonhatatlanul elhatároztam magam és tényleg megakartam mondani a dolgot, mert ez a tépelődés és a titkolózás lassan kezdett teljesen felőrölni. Ezt édesanyám is kezdte észrevenni és az egyik nap már nem tudta szó nélkül hagyni a dolgot.

Miközben az asztalnál ültem és épp kedvetlenül próbáltam legyűrni pár falatot a torkomon, a tányéromról felpillantva azzal szembesültem, hogy anyu csak állt ott a konyhaszekrénynek dőlve és leplezetlenül méregetett. Abban a pillanatban megszeppenve hagytam abba a rágást és állva a tekintetét kérdő pillantással vártam, hogy kibökje, mi foglalkoztatja. Annyira már ismertem őt, hogy tudjam ez a nézése és ez a viselkedése aggódó gondolatokról árulkodik.

Bár látta rajtam, hogy észrevettem ahogy engem néz és arra várok, hogy elmondja, mi jár a fejében, mégis egy hosszú percig is beletelt, míg eltűnődve megszólalt.

- Minden rendben van veled és Taylorral? – bökte ki nagynehezen és mélyen belenézve a szemembe várta a választ.

Ismertem ezt a nézését és tudtam, hogy ilyenkor azt figyeli minden rezdülésemben, hogy őszinte vagyok e vele. Azonban ebben az esetben hiába is vizsgálgatott, hiszen nem volt okom a füllentésre.

- Igen. – mondtam halkan, majd tekintetemet újból a tányéromra szegeztem és tovább falatoztam.

Bár nem néztem rá tudtam, hogy még mindig engem néz. Így egy idő után két falat között félvállról megkérdeztem.

- Miért?

De csak hallgatás volt a válasz.

Tudtam, hogy ez is a stratégiájának a része. Így akarta elérni, hogy ha kíváncsi vagyok a válaszára, egy idő után felemeljem rá a tekintetem és belenézzek a szemébe. Alig tudtam leplezni a mosolyom anyu taktikázásán. Elfelejtette, hogy már nem vagyok az a kisgyerek, akire így hatással tudott lenni és még akkor is őszinteségre sarkallt, amikor el szerettem volna hallgatni előle valamit.

De nem akartam elvenni azt a hitét, hogy tud még hatni rám és belementem a játékába. Mikor egy hosszú perce hiába vártam a válaszát, lassan rá emeltem a tekintetem és megismételtem a kérdést.

- Miért?

De még ekkor sem kaptam választ és tudtam, hogy most jön a második felvonás. Anya mélyen belenézett a szemembe és hatásszünetet tartva kivárt. Úgy gondolta, hogy ezzel olyan hatással lesz rám, amitől nem tudok kitérni a további válaszok elöl és őszintén megnyílok neki.

Most már tényleg szórakoztatott a dolog és nem tudtam tovább visszafojtani a mosolyom.

- Most mi van? – tártam szét a kezem miközben kínosan mosolyogtam és válaszra várva, kérdőn néztem rá.

- Pedig van valami. – állapította meg halkan miközben komoly ábrázattal tovább fixírozott.

Ez volt az a pillanat, amikor már nem bírtam tovább és kuncogni kezdtem.

- Anya, ne csináld ezt! – mondtam és lassan ingattam a fejem. – Minden a legnagyobb rendben van közöttünk…

- Akkor miért vagy ilyen?

- Milyen? – kérdeztem élesen és megpróbáltam értetlennek tűnni.

Bár nem tudtam, hogy megtudom e téveszteni őt azért megpróbáltam, mert még nem szerettem volna megosztani vele a titkomat. Anyuval jó volt a viszonyunk, de ezúttal úgy gondoltam, hogy amíg Taylorral nem beszéltem, neki nem mondom el.

Így hát tovább játszottam.

- Nem értem mire célzol…

- Ha nyíltan és egyértelműen nem is mutatod, én látom rajtad, hogy nem érzed jól magad. – mondta és kezdett kicsit felengedni a görcsös fixírozásból. – Csak arra nem jöttem még rá, hogy miért. Az jutott az eszembe, hogy megint valami érzelmi dolog…

- Ugyan…! – csattantam fel. – Taylor szeret és én is őt! Nincs semmi probléma.

- Nagyon jól tudom, hogy benned érzelmi problémát nem csak az tud kiváltani, hogy Taylor épp szeret e vagy sem.

Ez a megállapítása nagyon is találó volt és szivenütött. Hirtelen elkomorultam, mert nagyon kellemetlenül érintett a régmúlt felemlegetése.

Úgy tűnt anyu sem felejtette el, mint ahogy még bennem is élénken élt, amikor rádöbbentem, hogy Taylor nagyvilági és népszerű élete teljesen távol áll az én életemtől és felfogásomtól. A női rajongók hada és a média figyelme, mely Taylor személyét körülvette, igen frusztráló volt számomra. Nem tudtam feldolgozni és kezelni a dolgot. Különféle fóbiák és kisebbségi érzések ébredtek bennem és annak idején ez is közrejátszott abban, hogy eltávolodtam Taylortól.

Hirtelen valahogy nem volt már kedvem kuncogni és szomorúan bámultam a tányéromra.

- Meg ezek a rosszullétek…! – folytatta tovább anyu rendíthetetlenül. – Nem kéne elmenned orvoshoz vele? Lehet, hogy az elmúlt időszak idegeskedései az egészséged rovására ment…

- Nincs semmi baj! – hárítottam el kelletlenül anyu aggódását és megrántottam a vállam. – Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni!

- Én nem gondolok a legrosszabbra! – replikázott mostmár vehemensen anyu és látszódott rajta, hogy kezdi elveszteni a higgadtságát. – Egyszerűen csak aggódom az egészségedért!

- Nem kell! – rántottam meg a vállam megint hanyagul, majd felálltam és kezemben a tányérral, a mosogató felé indultam.

- Most meg hová mész? – kérdezte elkerekedett szemmel anyu.

- A szobámba. – válaszoltam félvállról és rá sem pillantva ott hagytam.

Részemről befejezettnek tekintettem a beszélgetést, mert sem kedvem sem energiám nem volt hozzá, hogy mélyebben belemenjünk a dolgok fejtegetésébe.

Két hét múlva, a keresztelő napján, gyönyörű idő köszöntött ránk.

Taylorral kéz a kézben állva a templom előtt, egyik kezünkkel napellenzőt csinálva a szemünk elé, felnéztünk a templom magas tornyaira és gyönyörködtünk a színpompás építményben.

- Gondoltad volna, hogy ilyen fiatalon már keresztszülők leszünk? – kérdezte Taylor elmélázva és rám sem pillantva tovább gyönyörködött a templomban.

- Nem… - válaszoltam miközben a nyakamat majd kitörve én is tovább bámultam a templomtornyokat. – De nem bánom.

- Én sem. – tette hozzá Taylor és kedvesen mosolyogva rám nézett. – Becca és Alex kedves páros és örülök, hogy minket választottak. Én pedig megpróbálok majd felnőni a feladathoz és igazán jó keresztszülő lenni.

Egymást néztük olyan szemekkel, hogy a napsugarai is elolvadtak volna perzselő tekintetünktől. Majd Taylor hozzám hajolt és egy futó csókot lehelt a számra.

- Na, menjünk be, mert várnak ránk…

A szertartás gyönyörű volt és megható.

Néha kicsit úgy éreztem, hogy elbénázom a dolgot, de Becca bíztató mosolya visszaadta az önbizalmamat és onnantól kezdve már képes voltam végig csinálni a szertartást, minden baki nélkül.

Akkor nyugodtam meg igazán és végérvényesen mikor a hivatalos szertartás véget ért és a jelenlévő meghívottak egy kis étteremben végre elengedhették magukat. A férfiak végre kigombolhatták a zakójukat és meglazíthatták a nyakkendőjüket, de volt olyan is, aki le is vette. A nők között pedig volt, aki kibújt az elegáns, de kissé kényelmetlen cipőjéből és mezítláb járkált a teremben.

Ahogy a nevetgélő és önfeledten szórakozó vendégeken végignéztem és megláttam, ahogy Becca és Alex a kisfiúkkal játszanak, valami melegség és kellemes érzés áradt szét a testemben. Ránéztem a mellettem beszélgető Taylorra, aki egyfolytában fogta a kezemet és gyengéden elmosolyodtam.

Visszavonhatatlanul és végérvényesen szerelmes voltam Taylorba és ez az érzés egy végtelennek tűnő boldogsággal párosult. Olyan volt számomra már, mint a levegő és éreztem, hogy nem vagyok képes nélküle létezni. És azt is éreztem, hogy már többre vágyom. Minden percemet, minden pillanatomat, ami még az életemből hátra volt, vele szerettem volna tölteni.

Megszorítottam szerelmem kezét, hogy így vonjam magamra a figyelmét és mikor teljes figyelmével rám nézett, én elvoltam szánva rá, hogy végre elmondjam neki a titkomat…

De ekkor hirtelen Alex elém toppant, egy határozott mozdulattal kiragadott Taylor keze közül, majd az étterem táncparkettjére perdített. Egy pillanatra meglepett a cselekedete és értetlen pillantással néztem rá. Azonban nem én voltam az egyedül, mert a teremben szinte minden szempár ránk szegeződött és várakozón figyeltek bennünket.

- Készen állsz? – kérdezte Alex kihívóan, mikor a hangszórókból felcsendült az a régi zeneszám, amire annakidején eltáncoltuk fergeteges sikerű koreográfiánkat.

Ahogy Alex huncut fénnyel csillogó tekintetébe néztem, hirtelen felszínre törtek belőlem táncos múltam emlékei és megint a régi önmagam lettem.

- Mire is? – kérdeztem vissza incselkedve és szélesen elmosolyodtam.

- Arra, hogy az édesapa megtáncoltassa az újdonsült keresztanyut a régi szép idők emlékére. – válaszolta szélesen mosolyogva Alex, mire hangosan felnevettem.

- Arra, bármikor!

Alex könnyed lépteivel a közelembe sétált, majd egy elegáns és laza mozdulattal látványosan megpörgetett, hogy így álljunk be a kezdő lépéshez. Ezt a koreográfiát már akkor is tudtam mikor felkeltettek álmomból. Mikor a pörgésből kijöttem szélesen Alexre mosolyogtam és várakozóan felnéztem rá.

- Akkor…?

- Vágjunk bele… - mosolygott még szélesebben Alex.

A szenvedélyes latinzenére egyszerre mozdultunk és összesimulva elkezdtük vágyakat feltüzelő bachata táncunkat. Mérhetetlen energiák szabadultak fel belőlünk, felszabadultak voltunk, könnyedtek és szinte szárnyaltunk előadás közben. A jelenlévők pedig hatalmas ovációval és tapssal jutalmazták spontán előadásunkat.

Újból éreztem azt a mérhetetlen boldogságot, ami az előbb elöntötte a bensőmet és a széles mosolyt mely folyamatosan szétterült az arcomon, már semmivel nem tudtam letörölni.

Megint annak a fiatal lánynak éreztem magam, aki pár évvel ezelőtt voltam, aki még nem is sejtette, hogy az elkövetkezendő években mi minden vár rá. És végre nem a borzalmak törtek belőlem a felszínre, hanem az a sok boldog és csodás pillanat, amit azóta átéltem Taylorral és a barátaimmal.

Mikor befejeztük a táncunkat Alexel és a vendégek felállva ünnepeltek bennünket, már nem bírtam a boldogságommal és táncpartnerem nyakába vetettem magam. Hangosan nevettem a boldogságtól és csak öleltem és pusziltam Alex arcát.

- Köszönöm… köszönöm… - hajtogattam és még a könnyem is kicsordult a mérhetetlen boldogságtól.

Mikor végre elengedtem a barátomat és újból csatlakoztam Taylorhoz, szerelmem szélesen mosolyogva ölelt magához és velem örült. Minden olyan csodás volt és tökéletes, hogy azt szerettem volna, ha az a nap örökké tart. Aztán Taylor egy hirtelen ötlettől vezérelve az ölébe ültetett és magához ölelve, mosolyogva néztük tovább a vendégek szórakozását.

Az én tekintetemet azonban egyetlen dolog vonzotta leginkább. Néztem Beccát és Alexet, ahogy a kisfiúkat puszilgatják és ölelgetik és nem tudtam levenni róluk a szememet. Taylor észrevette ellágyult tekintetemet és követve a pillantásomat kedvesen elmosolyodott.

- Csak nem…? – jegyezte meg halkan és tekintetében huncut fény csillant.

- Hogy? – kaptam rá meglepett tekintetemet.

- Csak nem indultak el benned is az anyai ösztönök? – mosolygott szélesen Taylor.

- És ha igen? – kérdeztem vissza kihívóan.

- Hát, semmi kifogásom nincs… - kezdte Taylor és mikor meglátta elkerekedett szemeimet halkan és kajánul még a fülembe súgta. -  Ha gyakoroljuk egy kicsit a kivitelezést.

Mikor megértettem, hogy mire céloz hirtelen, magam sem tudom, hogy miért, de vágtam egy grimaszt és újból a gyermekre néztem.

- Az én gyerekemnek felelősségteljes apa kell.

Fél szemmel még láttam, ahogy Taylor szemöldöke felszalad a meglepetéstől és elkerekedett a szeme. Elhalványult a mosolya és nem tudta mire vélni a megnyilvánulásomat.

- Szerintem én az lennék… - jegyezte bátortalanul, mire újból ránéztem.

- Igen? – szegeztem neki leplezetlenül provokatív kérdésem és tekintetemet mélyen belefúrtam a pillantásába. – Honnan veszed?

Taylort láthatóan meglepte és kissé meg is bántotta a kérdésem. Elkomorult és zavartan vizsgálgatta az arcomat. Úgy tűnt mintha szeretett volna belelátni a gondolataimba, de mivel ez nem ment, megpróbált diplomatikus és higgadt maradni.

- Nos, már egy jóideje, hosszú évekre előre tervezem a dolgokat és ügyelek arra, hogy ne kövessek el meggondolatlanságot.

- Én valahogy nem így látom és nem így emlékszem. – jegyeztem meg sokat sejtetőn.

Taylor újból meglepődött és most már láthatóan egyre zavarodottabb lett a viselkedésemtől és a mondataimtól. Én pedig nem tudom miért, de a kegyetlent játszottam és úgy tűnt mintha még élvezném is bizonytalan helyzetét.

- Mire gondolsz…? – kérdezte bizonytalanul és arcán egyértelműen látszódott a tanácstalanság.

Nem válaszoltam azonnal. Csak néztem abba a zavarodottságtól elkerekedett, nagy, barna szemeibe, amivel várakozón csüngött rajtam, én pedig hosszú hatásszünetet tartva azon gondolkodtam, hogy talán épp itt lenne az ideje, hogy kihasználva a nagy őszinteségi rohamomat, elmondjam neki a titkomat. De éreztem, hogy még nincs hozzá merszem.

- Hogy mire gondolok? – kérdeztem vissza némi éllel a hangomban. – Arra a napra amikor a tiéd lettem… Akkor valahogy nem voltál olyan felelősségteljes!

Úgy tűnt Taylor hirtelen mindent megértett és a zavarodottságból kizökkenve, hirtelen magyarázkodásba kezdett.

- Na, jó! Igazad van! – bólintott és látszódott rajta, hogy egyetért velem, majd halványan elmosolyodott. – De akkor valahogy más járt a fejemben és azt hiszem a tiédben is. Azonban csak az az egy alkalom volt! Mindkettőnket elragadott a vágy és nem gondolkoztunk. De azóta ügyelek rá, hogy…

- Egy alkalom is elég… - jegyeztem meg, de Taylor sietve a szavamba vágott.

- Tudom, tudom! De már vigyázok, mert én nem így szeretnék gyereket.

Most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek és döbbenten nézzek rá.

- Hát hogyan?

- Előre megtervezve… és nem csak úgy a vakvilágba.

Taylor kinyilatkoztatása megdöbbentett és szíven is ütött. Egy hosszú percig oldalra néztem és fájdalmasan hunytam le a szemem. Nem értettem, hogyan tud ilyen ridegen és kiszámítva beszélni egy olyan csodás dologról, mint a gyerekvállalás.

- Ez az egész olyan megtervezett… - dünnyögtem az orrom alatt szomorúan. – Mint egy film forgatókönyve. De az élet és a szerelem nem ilyen.

- Pedig ha gyerekvállalásról van szó, szerintem így kéne működnie! – jegyezte meg határozottan Taylor.

Már nem tudtam visszafojtani csalódásomat és hirtelen rákaptam a tekintetemet.

- Akkor egy szerelemgyereknek már nem is örülnél? Megtagadnád? – kérdeztem tőle szemrehányón és éreztem, hogy pillantásomban düh tükröződik.

Taylor láthatóan hátrahőkölt.

Nem tudtam, hogy a kérdésemtől, a vehemenciámtól vagy a hirtelen és váratlan kitörésemtől, de nem is érdekelt. Dühös voltam rá, mert nem gondoltam volna róla, hogy így vélekedik erről a dologról és csalódottságot éreztem.

- De nézz csak Beccáékra! – böktem a fejemmel barátaink felé. – Becca egy szerelemgyereket hordott ki a szíve alatt, egy olyan sráctól, aki meghalt. Alex pedig elfogadta mindkettőjüket.

- De te is tudod, hogy ez nem így működik valójában. – mondta Taylor és még mindig nagyon higgadt volt és úgy beszélt hozzám, mint egy beteg gyerekhez szoktak. – Normális esetben évek folyamata ez…

- De Beccáéknál működik!

Taylor nem válaszolt. Egy hosszú percig csak komor ábrázattal, vizsgálódva méregetett, majd gyöngéden az egyik kezébe fogva az arcomat, halkan szólalt meg.

- Mi van Kicsim? Mi bánt…?

Hirtelen elkaptam róla a tekintetemet és oldalra pillantottam.

Pár perccel előbb még úgy éreztem, hogy végre eljött az idő és megoszthatom vele a titkomat. Azonban hirtelen elbizonytalanodtam. Nem tudtam, hogyan kezdjek bele, hogyan mondjam el…

Azonban mostmár bizonyossá vált bennem, hogy nem halogathatom tovább és nem hallgathatom el előle a dolgot.

„Tudnia kell! Tudnia kell… hogy mi van velem… hogy mi vár rá!”

Határoztam el abban a pillanatban és tekintetem lassan visszasiklott rá, egyenesen a szemébe. Taylor mintha megérezte volna a pillanat jelentőségét és szinte lélegzetvisszafojtva várta, hogy válaszoljak neki.

Azonban nem tudtam, hogyan vágjak bele, hogyan mondjam el azt, hogy amikor George támadása után megvizsgált az orvos mit állapított meg.

„Hogyan mondjam el neki, hogy már nincsenek évek…?”

Egy hosszú percig még tépelődtem, majd lesz-ami-lesz elhatározással hirtelen kiböktem…

- Terhes vagyok.

A bejelentésemtől Taylor teljesen ledöbbent. Szemei elkerekedtek, arca egy pillanat alatt elsápadt és nem csak a szava, de a lélegzete is elakadt.

Egymásra meredtünk és úgy tűnt mintha mindketten kiakartuk volna találni, hogy a másik mit gondol és mit érez. A közénk telepedett döbbent csönd és szerelmem letaglózott arckifejezése a lelkembe mart és megijesztett.

Azonban nem tehettem mást, minthogy lélegzetvisszafojtva vártam, hogy Taylor tegyen vagy mondjon végre valamit…

VÉGE… (?)

(Luna Lowell)